KÖNYVTERASZ
A 20. századi magyar történelem egyik legellentmondásosabb politikusa volt: sorstársai szerették, a kommunisták bár magas pozícióba emelték, végig lenézték. Révész Sándorral a Dobi Istvánról szóló biográfia kapcsán beszélgettünk.
– Mi keltette fel az érdeklődésedet Dobi István iránt?
– Én azt nem értem, miért csak a Révészek érdeklődését keltette fel az, amit Dobi Istvánról jó ideje tudni lehet. 2008-ban jelent meg egyik legbizalmasabb barátjának, Ortutay Gyulának a naplója, amelyből kiderül, Dobi milyen gyűlölettel beszélt Kádárról, Biszkuról. Arról, hogy meg akarják ölni, illetve öletni az orvosaival. És hogy őt Kádár még inkább semmibe veszi, mint tette korábban Rákosi. Ezt írja Ortutay Dobiról: „Magányos és szinte elvakultan szomorú ember, soványodik, összetört, égő szeméből mintha a teljes reménytelenség tekintene ránk.” Hogyan lehet az, hogy nem kezdte el érdekelni az embereket, miként jutott idáig a társadalmi mobilitás csodagyereke, aki hat elemit végzett, hót szegény földmunkásból a legmagasabb állami méltóságokig jutott. És akit az emberek a nyilvános szereplései alapján a kommunista vezetők legszervilisebb kiszolgálóinak gondolt, ám róluk bizalmas körben a legszörnyűbb dolgokat mondta.
– És mi adta meg a végső lökést a könyv megírásához?
– A kilencvenes évek elején már újságcikkben emlegették a titkos emlékiratait, amelyet az állambiztonságaik halálra kerestek. A titkosszolgálattal rángatták vissza az országba Dobi unokáját, mert attól féltek, hogy magával viszi a nagyapja feljegyzéseit, amelyek bombaként robbanhatnak Nyugaton. Kiváló kollégám és névrokonom, Révész Béla adta át nekem ennek az akciónak a dokumentumait, illetve írt is róla az Élet és Irodalomba. Ezekből a dokumentumokból kiderült, hogy Dobi utolsó éveiben pisztollyal a párnája alatt aludt, hogy ha rátörnek az ávósok, akkor végezzen magával.
– Hogyan tudtál úgy dolgozni, hogy közben a környezeted igazából azon értetlenkedett, miért pazarlod az alkotói energiáidat egy ilyen emberre?
– Köszönöm, jól. Ha az ember biztos magában, akkor nem zavarják az ilyen vélemények, majd a végeredmény eldönti, kinek volt igaza. (A könyvről ITT olvashatnak bővebben.)
– Megváltozott a viszonyod Dobi felé, ahogy haladtál előre a munkában? Milyennek látod most őt?
– Részben megváltozott. Ez törvényszerű. Az életrajzíró közelről követi végig áldozata életét, s a közelkép mindig más, mint a távoli, de most sem áll közel hozzám Dobi személyisége. Nagyon izgalmas és tanulságos az élete, sokat tanultam belőle, de a magamfajta liberális, urbánus entellektüel és Dobi személyisége – tűz és víz.
– Miért kell foglalkoznunk olyan politikussal, akiről az idő már elmondta a maga véleményét és feledésre ítélte?
– Az idő nem gondolkodó lény, nem mond véleményt és nem ítélkezik. Az időben létező sokféle ember sokféle időben, sokféle véleményt alkot dolgokról és emberekről. Nincs végső szó és végső ítélet. Ahogy folyik az idő, mindig mások tűnnek el a feledésben és bukkannak elő a feledésből.
– Milyen mai tanulságai lehetnek Dobi István életpályájának?
– Először is az, hogy a hatalomban a legderekabb gerinc is megroppanhat. Dobi 1945-ig leélte élete kétharmad részét. A legszegényebbek legharcosabb szószólója volt, kiváló agitátor, magával ragadó egyéniség. Kapcsolatrendszere behálózta az egész országot, a földmunkások első számú vezetőjének számított. Részt vett ’44-ben az ellenállásban. Mentette a munkaszolgálatosokat, viselte a nyomort, a nélkülözést, vállalta azokat a hátrányokat, amelyek a politikai szerepvállalásával együtt jártak. És akkor ebből a legnagyobb állami méltóságokba fölemelkedve azt kellett éreznie, hogy őt semmibe veszik, magasról leszarják, lenézik.
– Ebből a helyzetből tényleg nem könnyű egészséges lelkülettel kijönni.
– Nem is jött ki jól. Emésztette magát és tűrt, mert úgy gondolta, hogy csak így szolgálhatja életcélját, a „kiegyenlített életet”. Az ő sorsában osztozott milliók kiemelését a nyomorból. És persze így szolgálhatta a saját fölemelkedését is a nyomorból a pasaréti káderluxusba, így szolgálhatta a rokonsága érdekeit. És miközben a politikai elitben lenézték, a parasztság széles körei látták benne a saját emberüket, akihez fordulhattak, akinek panaszkodhattak. Végig megtartotta az egész országra kiterjedő, hatalmas kapcsolatrendszerét.
Ha már nagyon elege volt a pesti nyúzdából, akkor lerohant a szülőfalujába a régi barátaihoz, egy borospincében jól leitta magát velük és kiöntötte a szívét.
– Te is a Népszabadság megkerülhetetlen tagja voltál, amikor megszüntették a lapot. Egy ilyen nagyobb lélegzetű munka el tudja feledtetni az akkori sérelmet?
– Ez kollektív sérelem volt, és sem a nagyobb-, sem a kisebbszabású munkáknak nem az a funkciójuk, hogy ezt elfeledtessék. A veszteség pótolhatatlan, de úgy látom, kollégáim java értelmes, hasznos és képességeihez méltó munkát végez azóta is.
RÉVÉSZ SÁNDOR korábbi műve: A múlt köde 1998–2002
