KÖNYVTERASZ
Kvittek vagyunk címmel jelent meg az életét és színészi pályáját feltáró életinterjú (a könyvről bővebben itt olvashat). Ennek kapcsán kérdeztük őt a poénok és az olvasás fontosságáról, illetve arról, hogy a járvány mennyire lehetetlenítheti el a színházakat.
– Képzelje el, hogy a fiatalabbik énje, mondjuk az, aki 1964-ben felvételizett a színművészeti főiskolára, kézbe vehetné és elolvashatná ezt a könyvet. Vajon mit szólna hozzá?
– Nem könnyű erre válaszolni. Van egy olyan mondás, már nem is tudom, hol olvastam, hogy nincs el nem rontott élet. Az ember megy a maga útján. Tudja, kamaszfejjel sok habos dolgot elképzelünk. Ábrándozunk. Ha belegondolok, talán másképp képzeltem el a magánéleti dolgaimat. Kitartani valakinek az oldalán, hiszen valamikor sírig tartó fogadalmat tettünk, nem? De hát az élet mindent átír.
– És mit szólna a befutott életúthoz?
– A pályámmal kapcsolatban nem, nincs bennem semmi hiányérzet. Én is odaadtam magam a színháznak, és a színház is visszaadta nekem azt, amit adhatott. Ebben is kvittek vagyunk.
– Gyakran beszélnek arról, hogy a színjátszás nem megy bizonyos fokú megszállottság nélkül. Egyetért ezzel?
– Én ezt nem mondanám. Számomra a megszállottság kissé ködös fogalom. Magam kapcsán inkább úgy fogalmaznék, hogy jó munkásember vagyok. Van bennem valamilyen bornírt becsületesség a munkámmal szemben. Lehet, hogy ez nem hangzik olyan regényesnek, de messzire lehet vele jutni.
– Civil szemmel úgy tűnik, hogy szenvedély azért kell hozzá.
– Jó, hát amikor fölmegy az ember a színpadra, a deszkákra, ahogy mi mondjuk, akkor ott már van szenvedély, de az odavezető út nagyon is tudatos és megfontolt.
Ha én már az öltözőben elkezdenék szenvedélyeskedni, akkor az öltöztetőm világgá szaladna.
Szóval, a színházban pontos helye és ideje van a szenvedélynek, ha parttalanul áradna, mindenki rosszul járna. Leginkább a nézők.
– Nagyon érdekes színházi történetekről mesél a könyvben. Például, hogy milyen apróságokon múlik a siker a színházban. Néha elég egy rossz szórend, egy elmaradt rag és oda a nevetés.
– Igen, a poénok esetében a pontosság mindennél fontosabb. És a ritmus. Az időzítés. Ebben ugyanúgy nem lehet hibázni, mint versmondás esetén. A poén és a rím nem tűri a hanyagságot.
– És más műfajban? Mondjuk, a filmnél?
– A filmet ugye kis részletekben veszik föl, és utána a rendező dolga a vágás. Könnyen lehet, hogy ilyenkor pont az a jelenet rövidül meg vagy esik ki, amit az ember a legjobban szeretett. Szóval, nehéz megmondani, hogy a kamera előtt épp mi számított jónak. A dráma is más. Fontos a pillanatnyi ráhangoltság. Vagyis az ember ne azon töprengjen, hogy tegnap este ez a rész olyan jól sikerült, de vajon mitől volt olyan jó, szóval ne ezen törjük a fejünket, hanem engedjük rá magunkat a darabra, és minden este szüljük újjá a dolgot, mert akkor lesz élő, eleven és abban a pillanatban hatni fog a nézőre. Ez így van akár sírásról, akár nevetésről van szó.
– Van olyan tulajdonság, ami elengedhetetlen ahhoz, hogy valaki jó színész legyen? Én például alkalmatlan vagyok rá, mert rettenetesen félnék a színpadon.
– De hát nem is színész, ugye? Én is félnék, ha riportot kellene írnom. Egyébként meg nagyon összetett dolog ez.
És igencsak függ az alkati adottságoktól. Viszont szerencsére nem csak a sudár, gyönyörű lányokból lesz színésznő.
Vagy a daliás, erős hangú fiúkból színész, mert kellenek karakterszínészek is. De ennek annyi összetevője van, hogy évekig sorolhatnánk.
– A könyvében remekül érvel amellett, hogy egy tehetséges, ösztönös színész sok mindent tudhat könyv és műveltség nélkül is. Én viszont nagyon szeretem a művelt színészeket, hadd valljam ezt be. Hitelesebbnek tűnnek. És bizony ezeken az oldalakon is számtalan utalást találunk Proustra, Kosztolányira, egy szóval: a könyvekre.
– Nekem szerencsém van, mert egy olyan nemzedékhez tartozom, amelynek tagjai még olvastak. Bizonyos szempontból rá is voltunk kényszerítve, mert akkor rádió ugyan már volt, de televízió még az én egészen fiatal koromban sem, csak később. Pláne falun. Szóval, az olvasás adta a műveltségünk központi részét.
De én nem vetem meg, legfeljebb sajnálni tudom azokat a fiatalokat, akik manapság nem vesznek könyvet a kezükbe.
Ma már máshol vannak a műveltség súlypontjai, miközben azért egy bizonyos szintű olvasottság mégiscsak kötelező az alapműveltséghez. De hát annyit változik a világ, hogy ezek a fiatalok úgy el vannak foglalva, hogy nem érnek rá annyit olvasni. Ők máshonnan szerzik az ismereteiket. Ez ellen nincs mit ágálni. Ha bárki föltámadna húsz vagy negyven évvel a halála után, akkor igencsak elcsodálkozna, hogy te jó isten, most éppen ki számít műveltnek és milyen szempontok alapján. Én például igencsak műveletlennek számítanék egy 18. vagy 17. századi ember szemében, mert gőzöm sincs a latin nyelvről. Pedig nem is olyan rég a görög és a latin még kötelező volt a gimnáziumban, és a latin volt a műveltség nyelve.
– Azon is jókat derültem olvasás közben, amikor arról beszélt, hogy ha olyan minőségű szöveg kerül maga elé, akkor bizony bele-bele szokott javítgatni.
– Hát, ha muszáj. Persze ez komoly dolgokra nem vonatkozik, de manapság már olyan hanyag szövegekkel is dolgozni kell, hogy nem tehetek mást. Ilyenkor, mondjuk egy-egy könnyedebb tévéműsornál, megpróbálom úgy elmondani, ahogy én gondolom. Persze ha egy sorozatban a mondandónak közelítenie kell az élőbeszédhez, akkor az megint más. Mert a mai élőbeszéd bizony már nem irodalmi igényű. Tehát azzal meg kell alkudni, hogy egy-egy figura bizony így beszél hitelesen. De ha valami nagyon kirívó dolgot találok, mondjuk, nyelvtanilag, például egyeztetés szempontjából, akkor azt természetesen rögtön javítom.
Nekem már a szőr is feláll a hátamon attól, ha valaki keveri a -ba és -be ragot a -ban, -bennel.
Manapság már nagyon sokan összekeverik, a mi fejünkbe viszont beleverték, hogy: Hová? Be. Hol? Ban. Ez oly egyszerűnek tűnik, ma mégis már annyian keverik, hogy lassan már a nyelvészek se haragudnak érte különösen.
– Egyre nagyobb aggodalommal követjük, hogy vajon a mostani járvány mennyire lehetetleníti el a színházak helyzetét.
– Ezt nagyon nehéz megjósolni. Jelenleg a színházlátogató nézők még kitartanak. Nagyon következetesen, bátran, és egész odaadóan kitartanak. Ahány előadásban játszom, és hát elég sokban játszom, azokon én úgy látom, hogy nem adják föl.
– A moziba járók mintha már feladták volna.
– Mert egy filmet le lehet tölteni és úgy megnézni. A színház hangulatát viszont soha nem adja vissza igazán a felvétel. Nem adja ugyanazt az élményt. Ez tarthatja bennünk a reményt.
