Piti sületlenségek között – Beszélgetés Simon Mártonnal

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Negyedik verseskötetének megjelenése is pont olyan fontos eseménynek számított, mint az első. De ezt már megszokhattuk: ez az összetett, mégis egyszerűnek tűnő hang épp olyan érvényesen beszél a szerelemről, istenkeresésről, mint a hazáról. Ha kell. És időnként kell. Mert jó ha van valami az egybites állami propagandával szemben. És mindezt olyan méltósággal, mint a régmúlt korok szamurájai. Ezekről beszélgettünk.

– Nemrég jelent meg az első köteted Amerikában. Milyen volt az angol hangod? Idegen vagy furcsán ismerős?
– Furcsa, és alig-alig ismerős, pedig Sipos Tímea, a fordítóm, kiváló munkát végzett, amennyire csak meg tudtam ítélni. Egyszerűen az derült ki, hogy angolul ezek a szövegeim valahogy sokkal egyenesebbnek, magabiztosabbnak – mondhatnám: macsóbbnak – hatnak, mint magyarul. Holott magyarul számomra az egyik legfontosabb vonásuk, hogy nem ilyenek, bár lehet, hogy csak szerintem nem, de szerintem nagyon nem.

– Más is meglepett?
– Érdekes volt azt is látni, hogyan kerülnek az alakuló szövegek ezúttal egy másik lírai hagyomány szövegeivel kapcsolatba. Ráadásul pont egy olyanéval, amelyet sokat olvasok és bizonyos részeit elég jól ismerem. Kis túlzással lett a végén egy másik költő, aki nem én vagyok, bár a nevem viseli és a szövegeit én írtam. Izgalmas tapasztalás.

– Filmek, klasszikus elődök sorai, népdalok színesítik az új kötet szövetét (bővebben itt olvashat róla). Néha magad is meglepődsz, hogy mi mindenből lesz vers? Vagy inkább nagyon is tudatos alkotóként képzeljünk el?
– Mániásan tudatos vagyok – maximalista és control freak –, és nem is nagyon hiszek a magukat meglepődős típusúnak tartó alkotókban.

Mire egyáltalán írni kezdek, már van egy elég szilárd elképzelésem általában, hogy mivé kellene legyen a vers, amivel dolgozom, és ha nem működik, kidobom az egészet, és kezdem elölről.

Az intertextusok, allúziók, az ilyen-olyan beszüremkedések bármikor adják magukat, ez természetes, még ha úgy is látom, hogy csínján kell velük bánni, mert érzem magamban a hajlamot a jópofáskodásra, amit nem volna rossz elkerülni. Ezeknek az alkalmiságán túl jön mindaz, amit egyébként épp olvasok, amilyen hatások érnek, amikből közvetlenül dolgozom.

– Az olvasás is tudatos választás ilyenkor?
– Az többnyire teljesen ad hoc. És a végeredményen is csak ritkán látszik szerintem, hogy Damien Hirst vagy Sylvia Plath, pontosabban a The Void vagy az Ariel járt-e a fejemben, amikor ezt vagy azt írtam. Esetleg Durs Grünbein és a Koponyaalaptantárgy. Sajnos van egy olyan opció is, hogy semennyire nem kerülnek át ezek a „források” a szövegeimbe, de annyit mindenképp állíthatok azért, hogy folyamatosan igyekszem az agyamat ilyesmikkel stimulálni. És rengeteget válogatok mindenhonnan, mert fontos számomra a közvetlen inspiráció.

– Mi az, amit soha nem engednél meg magadnak a verseidben? Szentimentalizmus, pongyolaság, pátosz?
– Én szeretnék mindent és bármit megengedni magamnak. Komolyan. Azt nyilván én sem hiszem, hogy a fent felsoroltak ab ovo jó fényt vetnének egy szövegre, de ha csak egyetlen példát mondhatok, Tandorinak hány szövege pongyola, szentimentális vagy szinte pátoszos így vagy úgy, és mégis zseniális, csak a Még így sem kötetből is. Azt érzem, hogy a fenti kategóriák ebben a vonatkozásban egyszerűen irrelevánsak, illetve amint nem azok, már mindegy, mert akkor egyszerűen csak rossz, vagy rosszul működik a vers. Amikor működik, szerintem komolyan elbír bármit, mert el kell bírnia. És merni kell leírni, ha úgy van, különben csak a babonaságig ismételgetett közösségi bölcsességeink maradnak arról, hogy szabad-e érzelmeket tenni a versbe, meg hasonlók. Holott a tévedés az, hogy a lényeg mindvégig a mondatok minőségein múlik, és kizárólag azon.

– Mire gondolsz pontosan?
– Úgy értem, olyan verset még nem olvastam, ami az érzelemtől lett volna rossz, olyat viszont rengeteget, ami a gyenge mondatoktól, kitalálatlanságtól, túlírtságtól stb. Olvasóként az egyik legnehezebb feladat, hogy ne akarjam megmondani annak, amit olvasok, hogy milyennek szabad lennie. Cserébe néha közelebb kerül ahhoz, hogy milyen szeretne lenni. És ez nem jelenti azt, hogy minden tetszik, sőt egyre finnyásabb olvasó leszek, ezt régóta érzem. De épp ezért komolyan azt gondolom, hogy egy versbe bármit bele lehet írni. Minél bármibb, annál jobb. A szívem mélyén szívesen hivatkoznék ennek kapcsán valamiféle szabadságra, szabadságeszményre, de ahhoz talán semmi köze.

– Van ilyen emlékezetes vers a közelmúltbeli olvasmányaidból?
– Az elmúlt évtized legnagyobb magyar verse szerintem Németh Zoltán Vakondpatkány című szövege az Állati férj kötetből. Ezt értem a minden alatt.

– Az egyszeri olvasó már azt gondolná, hogy ebben a propagandazajban már nem is lehet érvényes verset írni a hazáról, de nemrégiben Markó Béla, most meg te is megírtad a magad verzióját. Melyik adja magát nehezebben az istenes, közéleti vagy a szerelmi líra?
– Épp ez a zaj, ami szükségessé teszi a valódinak szánt megszólalásokat, még ha ez veszélyes is, mert könnyű azt érezni a tengernyi marhaság közepén, hogy mekkorát mondtunk, pedig csak a kontraszt nagy a tobzódó, kisszerű, piti sületlenségek előterében állva.

Az írás ideális esetben egy kicsivel tovább érvényes maradhat azért, mint az egybites állami propaganda.

És akkor erre néha érdemes megpróbálni felhúzni egy-egy verset, mert néha muszáj. Ha egy langyos aranykor közepén unatkoznánk, lehet, hogy nem lenne az, de hát így alakult.

– A slam poetry egyszer s mindenkorra átírta a tankönyvekből tanult költőképünket: laza, csípős és a telefonjáról olvas fel. És nincs váteszként fénylő homloka.
– A slam poetry, ha valóban ilyesmit csinált, kissé úgy került ebbe a helyzetbe, mint Pilátus a Credóba, ami nem csökkent az érdemein, csak a pontosság miatt fontos. Vagyis a slam egy olyan költőképet piszkált meg, ami radikálisan idejétmúlt volt – és ezt mondjuk 99 százalékban az olvasók, és legfeljebb 1 százalékban a szakma tekintetében, vagyis az irodalom értelemszerűen nem vágyott rá, hogy megmondják neki, milyen legyen, és kész. Akik mégis nyitottak a dolog felé, szerintem csakis gazdagabbak lettek tőle. Tudnék persze szurkálódni, hogy a demokráciából az elvileg leginkább egalitariánus figurák kértek ebben az esetben a legkevésbé, de ez is csak félig lenne igaz, meg esetünkben mindegy is. Visszatérve: a slam ereje a grassroot-jellegben volt (alulról szerveződő – a szerk.), mindenki magától csinálta, azért, mert szerették és fontosnak tartották.

– Szeretnéd, ha tanítanának később? Vagy addig élő valami, amíg be nem szorítják a tanterv falai közé?
– Abba az abszurd, megtisztelő és lehetetlen helyzetbe kerültem az utóbbi években, részben a könyveim, részben a slam miatt, hogy sokat jártam iskolákba előadni, és sok helyen csináltak belőlünk, belőlem is kortárs érettségi tételt. Ezzel kapcsolatban hálás tudok lenni, mást mondani nem lehet – ha ettől kettővel kevesebben gyűlölték meg az érettségire való felkészülést, már megérte szerintem.

– A kötet címét az általad már fordított Tanikava Suntarótól kölcsönözted, ami azért nem meglepő, mert japanológia mesterszakra jársz a Károli Gáspár Református Egyetemen. Mi vonz a japán kultúrában? És hogyan hat a verseidre?
– Előbbire, attól félek, nem tudok rendesen válaszolni, utóbbira pedig csak túl hosszan tudnék. Az tagadhatatlan, hogy ez a kultúrkör minden vonatkozásában stigmatizálta a gondolkodásmódom, úgy is, hogy a java részéről még mindig fogalmam sincs, bár egyes részeit már ahhoz képest viszonylag jól ismerem. Ez a fajta kontempláló, befelé beszélő, mindent mindennel szintetizáló hang, amit ebben az új kötetben is igyekeztem megírni, szerintem több ponton visszavezethető a japán irodalomban talált kedvenceimhez is Tamura Rjúicsitől Tanikava Suntaróig. De az is lehet, hogy ezt is csak képzelem.

– Melyik nagy előddel mennél el egy jós kis sörözős beszélgetésre? József Attila, Kosztolányi, Petri?
– Hieronymus Boschra és Albrecht Dürerre nagyon kíváncsi lennék. Velük szívesen leülnék bármikor, csak addig gyorsan meg kéne tanuljak németül.

SIMON MÁRTON legutóbbi művei: Rókák esküvője; Polaroidok; Dalok a magasföldszintről.