Politikust iskolájáról – Beszélgetés Csiffáry Gabriellával

FALUSI DÓRA interjúja

Az országot vezető, egész korszakokat meghatározó politikusok és államférfiak esetében nagyon nem mindegy, hogy hol és milyen végzettséget szereztek, milyen útravalóval hagyták el az iskolapadot. Csiffáry Gabriella az elmúlt 350 év mintegy kilencven politikusát vizsgálta meg ilyen szemmel (a könyvről itt olvashat bővebben). Forrásokról, tendenciákról, és arról beszélgettünk, hogy nagyjaink közül ki mennyire utálta az iskolát.

– Rengeteg forrásból gyűjtötte össze az információkat. Mennyi ideig tartott a kutatómunka?
– A forrásanyag jelentős része közgyűjteményekből került ki, de családi hagyatékok iratai is szerepelnek a könyvben. Levéltárak, kézirattárak, levelestárak, iskolai irattárak anyagát lapoztam végig, amelyeket könyvészeti ismeretekkel egészítettem ki. Egy ilyen jellegű feltáró munka legalább négy-öt évet vesz igénybe. És hogy pontosan tudjam dokumentálni a kötetben szereplő politikusok iskolai tanulmányait, illetve értelmezni a kikutatott forrásanyagot, bele kellett ásnom magam az iskolatörténeti és jogtörténeti szakirodalomba.

– Mire kellett odafigyelnie?
– Meg kellett vizsgálnom, hogy milyen iskolák voltak, ott milyen tantárgyakat oktattak, hogyan változott időről időre az iskolai értékelési rendszer. Meg azt is, hogy a jogi oktatás, a jogászképzés tradicionális útja, melyet a politikusaink többsége végigjárt, milyen változásokon ment át az elmúlt évszázadokban. Más jogi képzésben részesült például Teleki László, és másban Apponyi Albert vagy még később Teleki Pál.

– Volt olyan politikus, aki nem került be a könyvbe, mert nem talált hozzá kellő mennyiségű adatot?
– Annak ellenére, hogy a kutatásban a megszállottságig kitartó vagyok, és nem adom fel egykönnyen még a reménytelen látszó eseteket sem, volt olyan politikus, akinél úgy gondoltam, hogy nem érdemes tovább kutatni. Hogy csak egy nevet említsek: a híres Szapáry-dinasztia kiválósága, Szapáry Gyula gróf, aki több miniszteri tárcát is betöltött, és két évig a Magyar Királyság minisztere volt. Nos, vele zsákutcába jutottam, ami nem véletlen.

Az arisztokrata családok sarjai ugyanis más nevelést és képzést kaptak, mint a középnemesi vagy polgári családok leszármazottai.

Szinte kivétel nélkül magántanulók voltak, és csak vizsgázni jártak be egy-egy előkelőbb iskolába. Felsőfokú tanulmányaikat is többnyire külföldi egyetemeken végezték „rendkívüli” hallgatóként. Ezért is nehezebb nyomon követni a tanulmányi pályájukat, mint azokét a politikusokét, akik mindvégig „nyilvános tanodába” jártak.

– Magyarország 350 évét öleli fel a kötet. Lát összefüggést a korok és a politikai vezetők végzettsége között?
– Én inkább arról beszélnék, hogy az egyes korokban milyen végzettségű politikusok vezették ezt az országot. Az elmúlt korok, különösen a reformkor, a kiegyezés és a két világháborút megelőző időszak alatt többségében jogi végzettségű politikusok vettek részt az ország irányításában. Nem csoda, hiszen a törvényalkotáshoz és a törvények megértéséhez jurátusi agyra és gondolkodásra van szükség. Gondolkodásukban, következtetéseikben és politikai programjukban nagy szerepet kaptak a jogi szempontok. Ha belelapozunk a beszédeikbe és a cikkeikbe, láthatjuk, hogy milyen széles körű jogtudományi és jogtörténeti ismereteik voltak. De ez úgyszólván alkotóeleme volt az egész értelmiségnek.

– Ez a tendencia mikor változott meg?
– A két világháború közötti időszakban. Különösen a háború árnyékában egyre több katonai végzettségű kormányfővel és miniszterrel találkozunk.

Az ötvenes években, mint tudjuk, nem az iskolázottság döntötte el, hogy ki kerül a politika legfelsőbb csúcsára.

A rendszerváltás után a jogi végzettségű politikusok mellett közgazdász, szociológus, teológus, politológus és bölcsész végzettségű államférfiak is részt vettek az ország kormányzásában.

– Napjainkban, főleg amióta a CEU Bécsbe költözött, nem is annyira a végzettség foka, hanem inkább az számít forró témának, hogy ki hol tanult, illetve milyen idegen nyelven tud beszélni. Ez is egy kortünet lenne?
– Erre a kérdésre, még ha burkoltan is, de előzőleg válaszoltam már. A politikai elitképzés fontos volt a múltban. Az, hogy ki milyen iskolákban végzett, milyen diplomával rendelkezett, hány nyelven tudott megszólalni, sőt gondolkodni, meghatározó volt. Az arisztokrata családok esetében különösen odafigyeltek minderre.

– Az egyetemek politikatudományi szakán politológusokat képeznek. Mit gondol, a rendszert élesben működtető „politikusságot” is kellene tanítani?
– Érdekes kérdés! Én inkább azt ajánlanám, hogy gyakorlatban kellene tanulmányozni a politológus hallgatóknak, hogy miként viselkedik, milyen reakciói vannak egy hivatásos politikusnak. Erre kitűnő fórum lehetne az országgyűlés. Nem véletlen, hogy régebben a jogászképzés protokolljához tartozott a diétákon történő részvétel. A jogi képzést lezáró vizsgák után a jurátusok a diéták kerületi és országos ülésein vettek részt, ahol az országgyűlési irományok másolása mellett, közvetlenül figyelhették meg a „hivatásos” politikusok reakcióit, felszólalásait és nyomon követhették az országos ügyeket. Sokan itt jegyezték el magukat a politikával. Például Teleki László gróf joggyakornokként 1830 szeptemberében a pozsonyi diéta kerületi és országos ülésein vett részt diáktársaival.

– Pozsgay Imre az utolsó politikus, akit vizsgált. Miért állt meg itt?
– Nem szerettem volna továbblépni, többek között azért, hogy ne csússzak bele, még csak ne is érintkezzek a mai politikával, ami persze lehetetlen, mert a múlt politikusai közvetve hatással vannak a mai politikai életünkre. Elsősorban az volt a célom, hogy korabeli források segítségével feltárjam, hogy az elmúlt évszázadok politikusai, híresek és hírhedtek, bűnösök és áldozatok, akik az ország sorsát irányították, hol szerezték a tudásukat, milyen iskolák alakították ki eszmerendszerüket és gondolkodásukat. Több mint háromszáz év nyolcvanhat híres és hírhedt politikusa mesél nekünk arról, hogy milyen volt a gyermek- és az iskoláskoruk, milyen tantárgyakat szerettek, kik voltak a kedvenc tanáraik és házitanítóik. Illetve kik voltak azok, akik jelentős befolyást gyakoroltak a gondolkodásukra.

Fontos ezt tudni, mert egy korszak politikai kultúrájának színvonala jórészt vezető politikusainak felkészültségétől, iskolázottságától és műveltségétől is függ.

– A „Magyarázom a bizonyítványom” című korábbi kötetében az elmúlt közel háromszáz év híres magyar íróinak, költőinek, színészeinek és képzőművészeinek iskolai teljesítményét tárta fel. Sok, később kibontakozó tehetség bizony nehezen érvényesült az iskolapadban. Milyen összefüggéseket fedezett föl ezekben az életrajzokban?
– A tehetséges és öntörvényű, ezért az átlagostól eltérő hírességeink, íróink, művészeink és tudósaink igen korán szembekerültek az iskolai regulákkal, és azoknak nem tudtak, de nem is akartak megfelelni. Így számtalan kudarc érte őket éppen abban az életkorban, amikor a szellemi immunrendszerük még nem alakult ki. Ezek a traumák beépültek az életükbe és a gondolkodásukba, és de jó, hogy mindezek ellenére fel tudtak állni és kiteljesedni!

Amíg az iskolai és családi elvárásoknak akartak megfelelni, átlagon alul teljesítettek, s amikor már a belső motivációik szerint élték az életüket, mindenki fölé repültek.

– Ki maradt meg e tekintetben leginkább az emlékezetében?
– Csontváry Kosztka Tivadar konkrétan kifakadt a visszaemlékezéseiben, annyira utálta a tanulást, inkább a virágokat bámulta vagy a madarakat gyűjtött helyette. Mándy Iván ájulásig fokozódó fizikai rosszullétről beszélt az iskola kapcsán, míg Illyés arról írt, hogy öt elemibe járt és négy középiskolába, ami nem világlátottá, hanem „világriadttá” tette. Pláne, hogy sehol nem akadt egyetlen tanár sem, aki egy jó szót szólt volna hozzá. Még Szent-Györgyi Albert is csak az utolsó évben kapta össze magát. Saját bevallása szerint az volt a probléma, hogy nem tanították meg tanulni, nem mutatták meg neki a világot, hanem beszuszakolták a padba valaki mellé, és végiggördítették a gyárszalagon. A legérdekesebb mégis talán a kitűnő tanuló Arany János esete, aki fogta magát, és szintén az unalomra hivatkozva 1836-ban önszántából, a középiskola befejezése előtt elhagyta a debreceni kollégiumot, és vándorszínésznek állt.

– Más körülmények is nehezítették a tanulást?
– Sokuknál családi tragédiák is közbeszóltak, nem beszélve főként a 20. századot meghatározó sorozatos történelmi kataklizmákról. A nemzetet ért rengeteg pusztítás, veszteség természetszerűen beszivárgott a gyermekek mindennapjaiba. Ezt is szerettem volna megmutatni ezzel a könyvvel: hogyan lehet ilyen áldatlan állapotok közt, sorstragédiák árnyékában, a sok személyes kudarc – eltanácsolások, megszégyenítések, kirúgás, iskolaváltások, szegénység – ellenére mégis a tehetségünk predesztinálta saját utunkat járni. Gondoljunk csak Adyra, aki négyszer ugrott neki a jognak és négyszer hasalt el. Majd csak amikor ennek az egésznek hátat fordított, és azt csinálta, amihez alkata, tehetsége volt, akkor tudott zsenivé válni.

– Min dolgozik most?
– Megint nagy fába vágtam a fejszémet, pedig azt hittem, könnyebb dolgom lesz, mint a korábbi kötetekkel. Magyar felfedezésekkel és találmányokkal szeretnék foglalkozni, melyek elfogadhatóbbá és élvezhetőbbé tették és teszik a mindennapi életünket. Sokan foglalkoztak már ezzel a témával, ám ennek ellenére gigászi munka vár rám, mert rengeteg ezen a téren is a legenda, a tévhit. Annak érdekében, hogy eloszlassuk őket, vissza kell nyúlni az eredeti forrásokhoz, amelyek elmesélik nekünk az igazságot. Persze érteni kell a források nyelvét is. Ahogy Cziffra György zongoraművész mondta egykoron, ha a múlt zenéjét akarod megszólaltatni egy hegedűn, tisztán kell játszanod, és akkor mesélni kezd neked!

CSIFFÁRY GABRIELLA korábbi művei: A tábornok kertje; „Magyarázom a bizonyítványom”; Szétrajzás.