FALUSI DÓRA interjúja
A ma már mindenki számára ismert költő, festő és nyomdász, William Blake Newton című festményét elemzi behatóan új könyvében Földényi F. László. Kevesen tudják, hogy a romantika nagy alakja igazából csak a 20. században lett népszerű. A folyamatról, Blake ma is inspiráló gondolkodásáról beszélgettünk, de szóba kerültek az új budapesti köztéri szobrok is.
– Már a Képek előtt állni című kötetében is érintette, hogy William Blake mennyire elutasító volt a korabeli technikai találmányokkal, például a távcsővel, mikroszkóppal szemben, mert ezek – véleménye szerint – Isten tagadásának az eszközei. Most pedig egy egész kötetet (itt olvashat róla kritikát) szentelt gondolkodásának bemutatására. Miért épp az ő személye vált az Ön számára ennyire érdekessé?
– Ami legelőször felkeltette az érdeklődésemet: íme egy alkotó, akit a maga korában jószerivel senki nem ismert. A nagy romantikus angol triászhoz képest – Byron, Shelley, Keats – sehol sem volt, majd a 20. században váratlanul megfordul az erőviszony, és a szürrealistáknak, majd a beatköltőknek köszönhetően William Blake a század végére minden romantikus angol költőnél népszerűbb lesz. Még a Doors együttes is Blake-nek köszönhette a nevét. Ez Blake munkásságának a centrumához visz közelebb. Az érzékelés kapuit – doors – igyekezett minden téren egyre tágabbra nyitni odáig menően, hogy beléphessen oda, ami túl van az érzékeken. Ugyanakkor Blake nem az európai hagyomány érzéki-érzékfeletti dichotómiájában gondolkodott.
– Ez mit jelent pontosan?
– Hogy itt van körülöttünk a látszat, a lényeg pedig valahol távol, elérhetetlenül messze. Ő azonban azt mondja, hogy az, ami túl van az érzékeken, az itt, a közvetlen közelünkben rejlik. Amit hagyományosan isteninek, nagynak szokás mondani, azt nem az érzéki világot magunk mögött hagyva pillanthatjuk meg, hanem ellenkezőleg, akkor, ha az érzékiségnek maradéktalanul kiszolgáltatjuk magunkat. „Nem tudhatjuk, mi elég, míg nem tudjuk, mi az, ami több az elégnél”, hangzik a Pokol egyik közmondása a Menny és Pokol házassága című művében, amelynek radikalizmusa az európai irodalomban páratlan.
– Blake-et ez a radikalizmus Nietzsche és Freud előfutárává tette, olvashatjuk a könyvben. A költő elgondolásait azonban meghatározták a vallási elvei és a gyakran sajátos hitrendszere. Miben tudott mégis hatni erre két, a vallást alapvetően elutasító gondolkodóra?
– Nietzschéhez hasonlóan Blake nem az istent vagy az istenit utasította el, hanem a kereszténységet, amiért szétválasztotta a testet és a lelket, illetve a Rosszat a testből, a Jót pedig a Lélekből eredeztette. Blake a test és a lélek egységét hangoztatta, és ebből következően az örökös gyönyör híve volt. Szerinte csakis a gyönyör állapotában kel életre az emberben az, ami benne isteninek mondható. Ennyiben éppúgy a dionüszoszi elv pártján állt, mint fél évszázaddal később Nietzsche.
Amikor pedig azt írja, hogy ez a gyönyör csak akkor következik be, ha az ember enged a vágyainak, mivel a zabolába tört vágy tétlenné válik és mérgező lesz, akkor már Freudot előlegezi.
Hadd idézzek tőle két gondolatot. Az egyik Nietzschére utal előre: „A Mértéktelenség útja vezet a Bölcsesség palotájába.” A másik pedig Freudra: „Aki óhajt és nem cselekszik: dögvészt áraszt.”
– Blake és Newton gondolkodásában összecsap a ráció és az érzelem. Lehet aktualitása napjainkban is ennek az ideológiai kérdéskörnek, vagy ez már „csupán” egy lezárult korszak érdekfeszítő témája?
– Nem annyira a ráció és az érzelem csap nála össze, hanem inkább a ráció és a metafizikai gondolkodásra való nyitottság. Ez pedig ma éppoly aktuális, mint az ő korában. Newtont elutasítva Blake nem egyszerűen a tudóst utasította el, hanem azt a látásmódot, amely a világot leszűkíti arra, ami megtervezhető, ami észszerű keretek közé zárható. Mai szóhasználattal azt lehet mondani, hogy a kizárólagosságra törő instrumentális észt utasította el.
– Blake a nyugati kultúra nagy bírálója volt, amiért az letért a szerinte helyes, azaz biblikus útról. Mégis ez a nyugati világ lett az, ahol halála után költészetét és képzőművészetét oly nagyra becsülik, és korának meghatározó alakjaként tekintenek rá. Miért olyan vonzó és inspiráló ma is Blake gondolkodása?
– Mint említettem, elsősorban a szürrealisták fedezték fel Európa számára őt. A valóság mögé, alá, fölé behatolni: erre Európában mindig is eleven igény volt, a gnosztikusoktól kezdve a misztikusokon és az avantgárd különféle irányzatain át egészen a beatköltőkig vagy az LSD-kultúráig bezáróan. Blake egy nagy európai hagyomány része, amely azonban mindig háttérbe volt szorítva. Bármikor megroppant az éppen uralkodó ideológia, ezeknek az „árnyékjelenségeknek” mindig egyből megnőtt a szerepe és befolyása. Ma, amikor beláthatatlanul sok válság fenyegeti nemcsak Európát, hanem az egész bolygót, Blake különösen sok szellemi muníciót tartogat azok számára, akik érzékenyek a másságra. Megmenteni persze ő sem fogja a bolygónkat, de abban legalább segít, hogy megőrizzük a tisztánlátásunkat.
– A könyvei rendszerint közös képnézésekre hívnak, így segítik a nézőt a befogadásban, a részletek megértésében. Ön szerint megkapja a megfelelő hangsúlyt a művészettörténeti oktatás a magyar általános és középiskolában?
– Nem tudom, jelenleg milyen a művészettörténeti oktatás az általános és középiskolákban. A nemzeti tantervet látva nem sok jót remélek. Ugyanakkor rengeteget segíthetne a vizuális nevelésben mindaz, amivel a fiatalok az iskolán kívül találkoznak. Nemcsak a múzeumpedagógiára gondolok, hanem a reklámgrafikától kezdve a köztéri szobrokig mindenre, ami alternatívát kínálhatna ahhoz a mindent uraló közhelyes és sekélyes látványvilághoz képest, ami körülvesz bennünket a mindennapjainkban.
– Milyen képet sugall rólunk az elmúlt két évtizedben kihelyezett köztéri szobrok stílusa? Ha idegenként járna Budapesten, milyen kép alakulna ki Önben ezek kapcsán?
– Ha azokra a köztereken, és a sétálóutcákban elhelyezett életnagyságú bronzszobrokra gondolok, amelyek ismert figurákat ábrázolnak – Reagan elnök, Columbo – vagy zsánerjeleneteket – kutyát sétáltató gyerek, bicikliző fiú, kávéházi asztalra könyöklő költő –, és amelyek gombamód szaporodnak, akkor ezeket rettenetesnek tartom. Hamis kedélyességet sugallanak, nem csoda, hogy a turisták állandóan ezek társaságában fényképeztetik magukat, miközben a lehető legközhelyesebbek.
– De ártalmatlanok is?
– Látszólag azok, de valójában rendkívül káros hatásuk van. Amit Ortega a tömegek lázadásának nevez, az ebben a típusú köztéri szobrászatban látványosan tetten érhető. A legsilányabb ízlést teszi követendő mintának.
Ezek a szobrok nemcsak a látást fertőzik meg – az ezzel nap mint nap találkozó fiatalok számára ez lesz a művészet netovábbja –, hanem a világról alkotott látásmódot is.
A Magyarországon zajló kultúrharc számára persze ez a fajta giccsesztétika egyáltalán nem zavaró, sőt. Ahogyan a Harmadik Birodalomban a biedermeier volt a követendő minta, ma Budapesten az ilyesfajta populista giccset állítják a nagy tömegek elé művészetként.
– Mit gondol, miért nem lett olyan alkotónk, akinek a neve önálló múzeumként becsalogatná a turistákat? Ahogy Amszterdamban Van Gogh, Brüsszelben Magritte, Bécsben Klimt vagy Schiele. Még a Csontváryban rejlő lehetőségeket sem igazán használtuk ki.
– Csontváry, akire amúgy méltán büszkék lehetünk, soha nem tudta felkelteni a világ érdeklődését. A Lajtától nyugatra különcnek, féldilettánsnak látják. Pedig véleményem szerint jelentősebb festő, mint a franciák Henri Rousseau-ja, akivel sok tekintetben párhuzamba állítható. Rousseaunak azonban volt egy tábora, a kor legjelentősebb francia művészei állították piedesztálra, aminek eredményeként egy nagy festői hagyományon belül csináltak neki külön helyet. Csontvárynak soha nem alakult ki tábora a más országokhoz képest eleve nagyon fiatal magyar művészeti világon belül.
– Mi lehetett ennek az oka?
– Nem volt mihez kapcsolódnia, légüres térben mozgott. De légüres térben mozogtak azok is, akik kiközösítették őt. Ha Szinyei Merse Münchenben marad, vagy Rippl-Rónai Párizsban, könnyedén beépülhettek volna az európai festészet fősodrába. Hazatérve a provincializmus áldozatai lettek.
Nem a festészetük volt provinciális, hanem a közeg, amely elszigeteltté tette őket. Ebből a provincializmusból roppant nehéz kivergődni.
Talán most van remény némi változásra azzal, hogy egyes magyar művészek – Nádler István, Maurer Dóra, Jovánovics György, Bak Imre – munkái bekerültek a világ legjelentősebb múzeumaiba.
FÖLDÉNYI F. LÁSZLÓ legutóbbi művei: Az eleven halál terei; A melankólia dicsérete; Képek előtt állni.