Rágörcsölünk a tökéletes karácsonyra – Beszélgetés Zágoni Balázzsal

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Emma és családja mindent elkövet, hogy az idei karácsony ne olyan legyen, mint az elrontott tavalyi. Időben készüljenek el a sütemények, a munka se zavarja a készülődéseket, és az angyal is betárazzon a megfelelő ajándékokból. Zágoni Balázs új családi kisregényében (itt olvashat róla bővebben) mégis porszem kerül a gépezetbe. De vajon miért ragaszkodunk annyira a tökéletes, amerikai minta szerinti ünnephez? Többek között erről is beszélgettünk.

– Belőletek hányszor jött ki a Grincs karácsonykor?
– Nem számoltam, de belőlem sajnos épp elégszer.

– Kitalálom, egy ilyen adta a könyved alapját.
– Részben ez, meg ez az egész rágörcsölés a tökéletes karácsonyra. De valószínű soha nem lett volna belőle kisregény, ha egy karácsony alkalmával nem jutunk el a Kolozsvár melletti nyomortelepre, Patarétre, amely a regénybeli, szinte azonos nevű Patakrétet inspirálta. Az az élmény, az a találkozás mindenképp kellett a történethez.

– Volt családi cenzúra megjelenés előtt?
– Cenzúra nem, de javaslatok igen. A feleségem és egyik lányom szívesen elolvassák a kézirataimat. És ők azt is megmondják, amit talán a barátok sem. Általában hallgatok az észrevételeikre.

– Számodra mitől lenne igazán rossz a karácsony?
– Azt hiszem, a magánytól. De a magány nem mindig fizikai. Szerintem egy magánzárkában is lehet az ember társaságban. Például mennyei társaságban. Vagy apró élőlények társaságában, amelyeknek a hétköznapi életben nem nagyon örülünk, de egy ilyen helyzetben még ők is társaságnak számítanak. És egy családi összejövetelen is lehet bárki magányos. Ez inkább egy bezárt állapot. De ettől még rengeteg ember van, aki akaratlanul is, de egyedül tölti az ünnepeket.

– Mi az a komponens, ami nem hiányozhat egy jó ifjúsági regényből?
– Mondjuk, nem árt, ha érdekes. És ha van gubanc vagy rejtély, amelynek megoldására kíváncsi az olvasó. Valamint az sem árt, ha az oda vezető út nem azonos a legkiszámíthatóbb hollywoodi kliséfilmek útjával. Meg kéne néhány szereplő, akikben picit magára ismer az olvasó. A jó tulajdonságaikban, meg a gyengeségeikben is.

– Ha már így említed, az amerikai filmek bizony jelentősen hozzájárultak az ünnepek elgiccsesítéséhez. Önkéntelenül ehhez próbálunk igazodni. Van még saját „karácsonyképünk”?
– Nagyon jó kérdés. Bing Cosby, Frank Sinatra és Mariah Carey klasszikus amerikai dalai már teljesen beépültek a karácsonyaink hangvilágába, pedig gyerekkoromban még egészen mást hallgattunk. Például a magyar Nemzeti Filharmonikusok karácsonyi nagylemezét. De ez nem csupán a zenére igaz. A legtöbb karácsonyi film negatív szerepét abban is látom, hogy létrehoztak egy teljesen hamis karácsonyideált: a karácsonyfadíszeknek szépen kell harmonizálniuk az asztalterítővel, és a háziasszony ruházatával; a tökéletes család pedig a tágas és feldíszített nappaliban önfeledten mosolyog a kamerába, miközben a kandallóban ropog a tűz és narancsos fahéjillat terjeng a lakásban.

Kedvem volna megírni minden filter nélkül, hogyan készül egy ilyen fénykép a való életben, de azt hiszem, az már nem gyerekeknek szólna.

Viszont hiszek abban, hogy azért vannak még jó és szép családi és közösségi karácsonyi hagyományok és vannak, akik folytatják is ezeket.

– Két ifjúsági regény után miért tértél vissza megint a gyerekkönyvekhez?
– Nekem a gyerekkönyv volt az alap, és ifjúsági regényekbe is azért fogtam, mert a gyerekeim megnőttek, és szerettem volna olyat írni, ami az ő érdeklődésükre is számot tarthat. Úgy tűnik, ez bejött, jelenleg is egy ifjúsági regényen dolgozom. A Karácsonyi kitérő egy kis nosztalgiázós visszakanyarodás volt, de reményem szerint nem tisztán gyerekkönyv: kamaszként és felnőttként is olvasható. Ezért is lett családi kisregény az alcíme.

– Nagy sikert ért el a Kincses Képeskönyv című sorozat, de egy ideje már nem jelent meg új kötet. A bemutatható városok tűntek el, vagy az érdeklődés csappant meg?
– Az utóbbi hét évben, amíg én az ifjúsági regényeken dolgoztam, Bálint öcsém készített Kincses Képeskönyveket Jánosi Andreával Nagyváradról, Sepsiszentgyörgyről, Csíkszeredáról és Székelyudvarhelyről. Én még mindenképp szeretnék egy könyvet Budapestről, de még további városokról is van szó. Tizennégy éve jelent meg az első kötet, a Kincses Képeskönyv Kolozsvár, és való igaz, hogy minden évben nem tudtunk egy újabbal kijönni. Az írás még a könnyebbik része, de az illusztrációknál minden egyes kép Andrea festménye, és néha kell egy kis szünetet tartani.

– Kolozsvári szerzőként egyébként mennyire lehet érvényesülni a magyar könyvpiacon? Van valami hátránya annak, hogy odaát élsz?
– Az összes korábbi gyerekkönyvem – a Barni könyvek, a Kolozsvári mesék, az Erdélyi Gyermekenciklopédia, illetve a Kincses Képeskönyvek – két kolozsvári kiadónál, a Koinóniánál és a Projectographnál jelent meg. A Gömb írása közben éreztem azt, hogy olyan kiadónak akarom adni, amelyik ifjúsági könyvekre szakosodott, és az sem árt, ha ez a kiadó történetesen magyarországi. Már nagyon ki akartam próbálni magam a nagy magyar könyvpiacon.

– Ez mivel járt?
– Elsőként azzal, hogy vártam másfél évet, amíg végre valaki elolvasta a kéziratot és reagált, ami alatt legalább százszor gondoltam azt, hogy úgy rossz, ahogy van. Utána viszont nagyon jól alakult a történet. A Mórának kellett A Gömb és a folytatása, az Odaát is. Azóta kijött a Karácsonyi kitérő is. Szerintem nem az a döntő, hogy hol él az ember, hanem hogy hol jelenik meg.

És ezt szívfájdalommal mondom, mert kilenc évig egy erdélyi kiadót vezettem, a Koinóniát, és rengeteget dolgoztunk azon, hogy a szerzőink és az egész kiadó láthatóbbá váljon Magyarországon.

– Az eladott példányokban is érződött a döntésed hatása?
– A Móránál megjelenő könyveim, elsőként A Gömb, sokkal nagyobb médiavisszhangra lelt, és igen, sokkal jobban fogyott, több díjat nyert, mint a korábbiak. Ez részben a könyv miatt lehet, de nem csak. Annak viszont igencsak örülök, hogy sok magyarországi olvasó most kezdi felfedezi a tíz-tizenöt éve írt, Erdélyben megjelent gyerekkönyveimet is.

– Az utóbbi években a könyvben is fontos szerepet játszó keresztényi szeretet látványos léket kapott a migránsok és a meleg emberek elleni nyílt gyűlöletkeltésben. Visszafordítható ez a folyamat?
– Valószínű igen, de csak nagyon sok idővel és munkával. És bűnbánattal. Azt hiszem, a kereszténységnek semmi nem árthat jobban, mint a keresztény értékek úgynevezett féltése az idegenektől, vagy épp ráerőltetése a másként gondolkodókra. Legyen az hajléktalan, meleg, migráns, ne adj’ isten hajléktalan meleg migráns. Jézus szinte tékozolta a figyelmét, szeretetét, gyógyító erejét, és folyamatosan olyanokkal állt szóba, akik másként gondolkodtak, és olyanokkal ült le egy asztalhoz, akiktől a klérus tagjainak libabőrözött a hátuk. Végül már annyira veszélyesnek és felforgatónak vélték ezt a magatartást, hogy azt mondták: a közjó érdekében likvidálni kell ezt az embert. Mert nem tudták elképzelni a vallásosságot másképp, mint az emberi hatalomgyakorlás egyik formáját.

– A másik gyakran hangoztatott vélekedés, hogy a kereszténység ellenzékbe szorult.
– A kereszténység legfényesebb, legnagyobb hatású korszakaiban majdnem mindig ellenzékben vagy üldözésben élt. Persze nem vágyunk üldöztetésre, ez rendben van, de bevallom, nem hiszek az államkereszténységben sem.

Romániában élve láthattuk, hogy mit jelent állam és egyház összeölelkezése. Lelki értelemben az az egyház is megszenvedi, amelyik anyagilag haszonélvezője.

Az elanyagiasodás, a kompromittálódás, a rossz politikai döntések hangos vagy hallgatólagos támogatása rövid távon még hozhat is híveket, de hosszabb távon oda vezet, hogy a gyönyörűen felújított templomok kiürülnek.

ZÁGONI BALÁZS legutóbbi művei: Odaát; A Gömb; Barni és a lányok.