Remegő térddel nem lehet – Beszélgetés Dunajcsik Mátyással

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Bár majdhogynem bejárta a kontinenst, élt Izlandon és letelepedett Németországban, első regénye mégis itthon, a Vízivárosban játszódik (itt olvashat róla kritikát). A főhős gördeszkával seper végig a városon, utcákat, korszakokat és neves szerzőket köt össze időtlen barangolásaival. A szerelem és képzelet útvesztőiről, a részvét nélküli országról és arról beszélgettünk, hogy hol jobb magyar írónak lenni.

– Ahogy Benedek Szabolcs is megjegyezte a kritikájában, sokféle hang hallatszik ki a regényből: Proust, Joyce, Walser. S talán emiatt a lebegő tágasság miatt kissé egyedül is áll a kortárs kínálatban. Te is érzed ezt a különállást?
– Ha ezt úgy érted, hogy ezzel a könyvvel sikerült valami sajátosat és egyénit létrehoznom a kortárs magyar irodalmi kínálaton belül, akkor ennek persze nagyon örülök. De én egyáltalán nem érzem ezt a regényt társtalannak, épp ellenkezőleg: miközben írtam, rengetegen fogták a kezem a magyar irodalom nagyjai közül. Az ilyen hálózatos, a globális kultúra egészét szabad vadászmezőnek tekintő szemléletnek nagy tradíciója van a magyar irodalmi hagyományon belül is. Bár igaz, hogy ennek a képviselőit külön-külön előszeretettel nevezte a magyar irodalmi közbeszéd társtalannak, magányosnak és kívülállónak.

– Mondanál példákat?
– Szerb Antal, Szentkuthy Miklós, Rubin Szilárd, Weöres Sándor, Orbán Ottó, Esterházy Péter, vagy a kortársak közül Nádas Péter, Bartók Imre és Sepsi László, a költészet területén pedig Nemes Z. Márió, Sirokai Mátyás, Babiczky Tibor és Simon Márton mind ennek a szemléletnek a különböző, sajátos változatait hozták létre az írásaikban. Dehát én mindig is a társtalanok társaságában éreztem a legjobban magam, és a legszívesebben azokkal vállalok közösséget, akiknek senkije sincs.

– A sok erős mondat közül ez igencsak megragadt bennem: „A világ legszebb országába születtem és egy pöcegödörben élek.” Ennél kevesebbért is kiátkoztak már nálunk szerzőket. Nem tartasz a nemzetféltők haragjától?
– Pedig ez a mondat a legforróbb hazaszeretet hangján szól. Akkor fogalmazódik meg a főszereplőmben, amikor látja a város és az ország elképesztő szépségeit és csodálatos adottságait, és összehasonlítja azzal, hogy ehhez képest hogyan élünk ezekkel a lehetőségekkel. Milyen pokolian frusztráló, kényelmetlen, kizsákmányoló, részvét és szeretet nélküli hellyé tettük azt az országot, ami közben a világ legjobb helye is lehetne.

Az ember szerintem ugyanolyan viszonyban van a hazájával, mint egy családtaggal: ha az apádból önpusztító alkoholista lesz, nem kezded el tovább bátorítani, csak mert az apád.

Hanem épp azért szembesíted azzal, hogy milyen mélyre jutott, épp azért mondod meg neki, hogy ennél jobb ember is lehetne, mert az apád, és szereted, és felelősséget érzel iránta. Erről a szeretetteljes, tehetetlen dühről szól ez a mondat.

– Kérdés, hogy az embernek meddig van ereje küzdeni.
– Pontosan. Mert ha például mindez bántalmazó kapcsolattá válik, ahol se a másikban nem látod a szándékot és a reményt a változásra, se magadban nem látod azt az erőt és képességet, hogy segíts rajta, akkor a saját magad védelmében a legjobb dolog, amit tehetsz, ha továbbállsz. Vagy legalábbis megtalálod azt a távolságot, ahonnan még úgy tudsz tenni a másikért, hogy közben te magad nem pusztulsz bele. És mindegy, hogy itt most a hazádról, egy családtagról, vagy éppen egy bántalmazó partnerről van szó. Ahogy a regény fülszövegében olvasható is, a könyvben elmesélt történet a 2010-es évek Budapestjén játszódik, és főleg azoknak az éveknek a szellemi-politikai atmoszférája határozza meg. Ma, 2021-ben már egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy akár a főhősöm, akár a két apja még mindig Magyarországon élnének-e.

– Kertész Imrét is megszólták amiért Berlinben akart magyar író lenni. Demeter Szilárd az exportra termelő (értsd: akiket gyakran fordítanak) írókat zárta ki a magyar írók köréből. Egy kicsit sem remeg a térded?
– Ugyan már. Remegő térddel nemcsak gördeszkázni, de regényt írni sem lehet. Amúgy meg azt, hogy ki a magyar író, ugyanúgy nem Demeter Szilárd mondja meg, ahogyan az sem Novák Katalin véleményétől függ, hogy az én főszereplőm meg a két apja vajon családot alkotnak-e vagy sem. Egyiket sem a politikusok véleménye vagy az általuk alkotott jogszabályok hozzák létre, hanem a szerető közösség mindennapi gyakorlatában egyszerűen csak megvalósulnak.

Szóval amíg létezik az a közösség, amelynek tagjaival az idei könyvhét idején személyesen is találkozhattam, akik olvassák, szeretik, értik és értelmezik a könyveimet, addig ugyanúgy magyar író maradok.

Ahogyan a családom is mindig azokból az emberekből fog állni, akik egy szerető közösséget alkotnak körülöttem, függetlenül attól, hogy köt-e hozzájuk vérségi rokonság vagy házassági szerződés. Csak hát az a baj, hogy azt, hogy az ember hogyan képes élni az életét a mindennapokban magyar íróként, vagy akár családként, azt alapvetően meghatározzák az érvényes jogszabályok, intézmények, állami támogatási rendszerek. És ha ezek nem támogatják, hanem lehetetlenné teszik az ember életét, akkor a seggét kitörölheti azzal, hogy filozófiai szinten neki van igaza.

– Ezt hogy érted pontosan?
– Hogy lehetek, pontosabban szólva maradhatok én magyar író az otthoni olvasói, értelmezői közösség számára, de ha egy éveken át írt regényért kapott honorból maximum kéthavi lakbér jön ki egy pesti albérletben, egy fellépésért kapottból pedig egy hétvégi bevásárlás sem, ha az irodalom intézményrendszerét kivéreztetik, a helyeket bezárják, a tömegmédiát elmocsarasítják, és így tovább, akkor ez a dolog praktikus szinten már nem annyira fenntartható. Ugyanígy a regényem főhőse hiába érzi második apjának a biológiai apja szerelmét, ettől még adódhat egy csomó olyan bürokratikus helyzet, ahol ennek a nem-hagyományos családi viszonynak a hivatalos el nem ismertsége akár iszonyatos érzelmi sérülésekhez, megaláztatáshoz, fájdalomhoz vezethet, amiről külön regényt lehetne írni. Csak hát az én műfajom nem a szociográfia. Én leginkább a szerelemről, meg a személyes és kulturális emlékezet és az emberi képzelet útvesztőiről tudok írni. Az viszont nyilván nem véletlen, hogy most egy olyan országban élek, ahol olyan a jogszabályi és szociális környezet, hogy azon túl, hogy olyan író lehetek, amilyen csak lenni szeretnék, ha úgy döntünk egyszer a párommal, akár még gyereket is örökbe fogadhatunk.

– Elég sokat birkóztál az anyaggal. Mi érkezett meg a legnehezebben: a hang, a szerkezet, a szereplők vagy a cselekmény?
– A második – városi gördeszkázós – fejezet elejének legalább négyszer-ötször nekifutottam, hol egyes szám első, hol harmadik személyben, sőt, egyszer még angolul is. Aztán amikor világossá vált, hogy ezt a történetet csak egy én-elbeszélőn keresztül, vagyis egyetlen elbeszélői tudat lenyomataként tudom elmesélni, a következő kérdés az volt, hogy milyen ennek az elbeszélői tudatnak a szerkezete és a működése. Amit persze leginkább a saját tudatom működéséről tudtam mintázni, mert az az egyetlen, amit valamennyire közelről látok. És nyilván azt is csak úgy látom, ahogyan azt mások, főként a számomra alapvetően meghatározó írók, leginkább Marcel Proust és a tőle rengeteget tanult Szentkuthy Miklós, Nádas Péter és Rubin Szilárd könyvei alapján megtanultam látni és megérteni.

– És mire jutottál?
– Először is, én az ELTE esztétika szakára jártam, ahol arra trenírozták az agyunkat, hogy időre, térre vagy művészeti médiumra tekintet nélkül mindenhol az összefüggéseket, a párhuzamokat keressük, és arra figyeljünk, ahogy ezek egymást és saját magukat értelmezik.

Ráadásul költő is vagyok, szóval megszoktam, hogy minden, de tényleg minden lehet mindennek a metaforája.

Munkaként pedig műalkotásokkal, főként fikciós irodalommal dolgoztam. A regény írásának első korszakában, 2013 körül kiadói szerkesztőként a napi gondjaim nem akörül forogtak, hogy mennyi a bevétel vagy hogy áll a raktár, hanem hogy Benedek Szabolcs budapesti vámpírjai vajon a megfelelő utcasarkon fordulnak-e be, vagy hogy a te regényedben szereplő erdélyi bérházban minden tégla a helyén legyen. Miközben a másik szobában mellettem a párom, akinek amúgy nagyon hasonló munkája van, mint a főhősöm szüleinek, éppen sosem látott tájakat vagy városokat sarjasztott ki a semmiből a virtuális térben generatív algoritmusok segítségével.

– És ez mind beszivárgott a regénybe?
– Nagyjából arra jutottam, hogy az elbeszélői tudaton belül – és itt fontos, hogy a tudatról beszélünk, nem pedig a külső valóság realitásairól – nincsenek válaszfalak, nincs hierarchia. Nem különül el egymástól a fikciós és a valóságos világokról való tudás, a történelmi emlékezet és a személyes életidő, sőt, még a személyes élettörténet különböző pillanatai sem. Állsz a Széchenyi téren 2013-ban vagy 2021-ben, és nézed a Lánchidat, de közben ott áll melletted Széchenyi István is, aki még csak most határozza el magában, hogy na ide kellene azt a hidat felépíteni. Miközben a füledben hallod a nyilasok gépfegyvereinek ropogását, ahogy épp a Dunába lőnek valakit. És a torkolattűz fényéről neked Westeros sárkányai jutnak eszedbe.

Meg hogy ha lennének, vagy lettek volna dunai sellők, ők vajon mit kezdtek volna ennyi vízihullával?

És hiába vagy akkor abban a pillanatban húsz vagy harmincnyolc éves, valójában mélyen legbelül az életed összes pillanata egyszerre történik meg benned. A gyermekkori megaláztatásoktól kezdve az öregkori betegségekig, amíg fölötted több millió fényévre csillagködök zabálják fel egymást az űrben.

– Innen már csak le kellett írni?
– Az én főhősöm valami hasonló pozícióból meséli el ennek a vízivárosi szerelemnek a történetét, mint amit Simon Marci mond a versírásról: „úgy nézed az életed, mint egy robbanást, ami van, mert van, a végén valószínűleg megöl, kezdeni nem lehet vele amúgy semmit, gyönyörködni benne a legtöbb, és kész”. Amikor el tudtam fogadni, hogy ez a narráció nem lesz ennél fókuszáltabb, hanem épp ez a fókuszálatlanság fogja a fő hajtóerejét adni, akkor már csak be kellett lendíteni. Aztán gurult magától a végtelenbe, és tovább.

DUNAJCSIK MÁTYÁS korábbi művei: A szemüveges szirén; Balbec Beach; Repülési kézikönyv.