KÖNYVTERASZ
Első regényében hét ember életébe pillantunk be egy hét történései révén: rutin és traumák, kényszeres boldogság és feszítő üresség (a könyvről itt olvashat kritikát). A jelenleg Isztambulban élő Nagy Hajnal Csillával a kiüresedés égető problémájáról, a pályakezdésről és arról beszélgettünk, hogy milyennek látják a törökök a magyar irodalmat.
– A debütáló verseskötet után regénnyel folytattad. Melyik műfaj állt jobban kézhez?
– Bizonyos értelemben a versírást természetesebbnek érzem. Inkább a részem, mint a prózaírás. Ez abban is megmutatkozik, hogy akaratlanul is személyesebbek, a valósággal jobban összefüggők a verseim. A regény úgymond rajtam kívül létezik, írás közben sokkal inkább érzem magam megfigyelőnek, mint szereplőnek. Így aztán viszont, egy másik szemszögből nézve, maga az írás folyamata a prózánál jobban kézhez áll, mert írásfolyamatnak élem meg, szemben a versírással, amit inkább önmagam kiterjesztésének. És hogy ennek végül a betűk az eszközei, az nem teljesen esetleges, de valamiféleképpen másodlagos.
– A regény esetében fontosabb volt a feszes szerkezet, mint a cselekmény? Villanásokból is összeállhat egy egész élet?
– Van bennem egyfajta rendmánia, de nem a szó általános értelmében, és számomra sem mindig kiszámítható, hogyan fog adott esetben megjelenni az életemben. A Hét esetében ez a rendmánia volt az, ami izgatott, ami miatt az első fejezet megírása után – amelyről akkor még azt gondoltam, novellát írtam – úgy döntöttem, szeretném kibontani, kinyitni ezt az egységet. Ilyen értelemben igen, fontosabb volt a szerkezet, mint egy átfogó cselekmény, amely ebben a történetben inkább villanásokat jelentett. A történet szereplőinek életében kulcsfontosságú az a fajta megrekedés, ami miatt nem tud egész életté, az ő esetükben életnek nevezhető életté összeállni a hét ember mindennapi téblábolása. Talán éppen ez a kísérlet az életté való összeállásra a saját maguk által nehezített terepen, ami igazán mozgatja esetükben a cselekményt.
– Kik adták a könyvben szereplő antihősökhöz a mintát?
– Szemben a versekkel, ahol az esetek többségében fel tudok mutatni konkrét mintákkal való kapcsolódást, a regény esetében erre nagyon nehéz válaszolnom. Néhány mozzanatban, ha nagyon akarok, bele tudok látni embereket, hozzám közelebb vagy távolabb állókat, de olyankor is legalább két-három alakból állnak össze ezek a mozzanatok, nagyon közvetetten, összegyúrva. Bizonyos szorongásoknak, küzdelmeknek a szimbólumaiként tekintek inkább a Hét karaktereire. Érzések és érzetek megtestesüléseik ők, amelyek foglalkoztatnak, amelyeket megérteni próbálok általuk.
– A könyv egyik kulcsfogalma az üresség, a kiüresedés. Ez a 21. századi ember egyik legfontosabb jellemzője?
– Akár magam körül, akár nagyobb léptékben, a világban fontos szempontnak, égető problémának látom az üresség élményét, igen.
Azt nem jelenteném ki, hogy a legfontosabb jellemzője volna ez egy generációnak, egy korszellemnek, de mindenképpen olyasvalami, amin keresztül, ebből kiindulva sok mindent el lehet kezdeni megérteni.
Nem teljesen tudatosan vált ez ennyire központi témájává a regénynek, de azt hiszem, azokhoz a dolgokhoz, amelyek mozgattak az írás közben, valahogy az üresség jelensége adott, talán nem is kulcsot vagy megoldást, de inkább terepet. Az üresség nem valódi. A regény karakterei nem az ürességet választják ahelyett, hogy kapcsolódni tudjanak egymáshoz, hanem inkább az üresség az, amelyet ők maguk – ki jobban, ki kevésbé – megérteni próbálnak, mint tünetet. Hogy aztán ennek az ürességnek elkezdődhessen a feloldása.
– Milyennek látod ma egy pályakezdő esélyeit a magyar irodalomban? Szűkülnek vagy tágulnak a lehetőségek?
– Nekem úgy tűnik, hogy akár a már nálam öt-tíz évvel fiatalabbak generációjában is mintha sokkal többen mozognának, mint a velem egyidősek esetében. Így aztán maguk a lehetőségek mintha tágulnának, de lehet, hogy még nehezebbé vált kitűnni ebből a tág mezőnyből. De valószínűleg most is, mint korábban, rengeteg körülményen múlik az érvényesülés, mint a tehetség, a szerencse, vagy leginkább a megfelelő emberekre történő rátalálás. Fontosnak látom a kisebb-nagyobb közösségek szerepét ezekben a folyamatokban, akár irodalmi csoportosulások, irodalmi baráti társaságok, táborok formájában.
– Egy ideje már Isztambulban élsz. Milyennek látszik onnan Magyarország?
– A járvány ideje alatt nagyon sokáig nem tudtam hazamenni se Magyarországra, sem pedig Szlovákiába, ahonnan eredetileg származom. Így aztán egy hosszú időszakban csak az elbeszélések, hírek által tudtam bármiféle képet alkotni az otthoni környezetről. Aztán idén nyár óta már igyekszem minél több időt otthon tölteni. Ezt már a telefonom is érzékeli, egyre több magyar cikk jelenik meg a hírvonalamon, szóval ebben a pillanatban inkább félig kívülről, félig belülről látom a közeget. Bár azt hiszem, ez az én életemben amúgy is általános élmény, mivel a szlovákiai magyar lét miatt már eleve így voltam ezzel. Azt viszont el tudom mondani, hogy egy nemzetközibb miliő, valamint egy merőben eltérő kultúra jóvoltából némileg torzzá tud válni az, hogy mi tűnik valóságosnak.
– Például?
– Bizonyos mozzanatok, folyamatok kapcsán, amelyeket addig csak értetlenül néztem akár az irodalmi életben, akár a politikában vagy a közéletben, rájöttem, hogy azért néztem őket olyan értetlenül, mert nincs értelmük. Ha sokáig közelről néz az ember egy képet, elfelejti, hogy mit is néz valójában. És ha sokáig távolról nézi ugyanazt a képet, ezáltal egyértelműbbé válik a kép képmivolta, és felmerül benne a gondolat, hogy miért is nézi ezt egyáltalán. Ha pedig ezt a képet egyszerre nézi közelről és távolról, az egész szürreálissá válik, egymásra mosódnak a vonalak.
– A törökökhöz mi jut el a magyar irodalomból?
– Mozgok olyan közegekben, ahol találkozik a két irodalom, részt vettem már műfordító műhelyen, irodalmi fesztiválokon. Érdeklődő embereknek mondanám a törököket, sok minden eljut hozzájuk, ami valamilyen módon elérhetővé válik számukra.
A legtöbb török József Attilát ismeri a magyar irodalomból, de nagyon szeretik Örkény Istvánt, Szabó Magdát, és például A Pál utcai fiúkat, amelynek a legutóbbi fordítása több mint húsz kiadást ért el tíz év alatt.
De számos kortárs szerző is megjelent törökül: Esterházy Péter, Nádas Péter, Tóth Krisztina. Ugyanakkor folyóiratokban is jelennek meg kortárs irodalmi fordítások. Szóval sokszínűnek mondanám a magyar kultúra iránti érdeklődésüket, nagyon befogadóak.
– És ahhoz hogyan viszonyultak, hogy te is írsz?
– Hasonlóan működik ez, mint bárhol másutt. De azt például nagyon érdekes mindig megtapasztalnom, hogy ha mondjuk egy tartózkodási engedély vagy biztosítás miatt kell bemondanom a foglalkozásomat, akkor bármiféle fenntartás nélkül fogadják az „író” választ.
NAGY HAJNAL CSILLA korábbi műve: Miért félünk az őrültektől?
