KÖNYVTERASZ
Egyetlen verseskötet volt képes beverekedni magát a nagy- és kisregények közé az októberi listánkon. Danyi Zoltán régóta várt új regénye előzte meg József Attila kései verseit Vörös István tolmácsolásában. A harmadik helyen a sváb fuvósbanda húzza a talpalávalót századokon át Kollár-Klemencz László családregényében. És innen már a Lászlóké a lista: Sepsi László sokszínű és áradó bűnregénnyel, míg Szilasi László visszafogott és kiérlelt történelmi tablókkal jelentkezett be.
Szinte tapintható volt a várakozás Danyi Zoltán első regénye után, hogy mi lesz a folytatás, merre indul el a Zentáról származó író. A dögeltakarító méltán aratott sikert itthon és külföldön is, a 2015-ös év egyik nagy meglepetése volt az addig leginkább versekkel jelentkező Danyitól. A délszláv háború élményeit feldolgozó mű viszont nem háborús regény, hanem „a rombolás és züllés, a szétverés, szétbarmolás könyve, melyben épp a manapság Magyarországon is fennen hirdetett „nemzeti érzés” az egyik pusztító faktor. „Az exjugók egyik súlyos tapasztalatát most sikerült irodalmilag közvetíteni”, írta Radics Viktória a könyvről a Magyar Narancs hasábjain.
Ilyen előzmények után érkezett meg októberi listánk első helyére A rózsákról című új regénye, mely „intimebb, érzelmesebb, elégikusabb az előző regénynél, és sokkal szétáradóbb, repetitívebb szövegvilág, amely végül egy nemes rózsa formájába rendeződik”, állapította meg kritikusunk, Deczki Sarolta. A munkába és a saját furcsa világába és szabályrendszerébe visszahúzódó, a világ, de talán önmaga elől is menekülő rózsakertész monológja vallomássá emeli a regényt: elbeszélőként többször is utal rá, hogy beszélnie kell, számot kell vetnie magával, és mindazzal, amit látott, átélt. A rózsákról „szerves folytatása Danyi eddigi pályájának, akár líráját, akár prózáját tekintjük. Kontemplatív, lassú sodrású, ritmikus szöveg, amelyben – A dögeltakarítóhoz hasonlóan – megjelennek a háború okozta traumák testi tünetei, az ezekkel való viaskodás, és persze az »elbeszélés nehézségei« is.”
Képzeljük el, hogy Flórával ketten „szerelmük jelképeként” elégették a Szabad ötletek jegyzékét, és a hamut elásta egy bokor alá. Aztán valamikor ’45-ben megpofozott egy nyilast, „de végül ők kértek bocsánatot”, aztán állást kapott Rajk belügyminisztériumában, de egy vers miatt börtönbe kerül. Aztán ’56-ban szabadul, de csak egy hajszálon múlik az élete… Játék? Őrület? Blaszfémia? Ugyan! Ki ne képzelte volna már el, hogy mi lett volna, ha József Attila nem hal meg olyan tragikusan korán, ha nem ott és nem úgy jön az a vonat.
Vörös István nem pusztán továbbgondolta mindezt, hanem versekkel, egy teljes kötettel (Nem ti kussoltok) tartja életben a költőt, és félig komoly, félig ironikus átiratokkal kerekíti ki az életet és életművet, pörgeti le József Attila helyett a közép- majd öregkor éveit, írja meg a meg nem írt sorokat. „Az orvosi váró padján ültem, / néztem, hogy múlt el másfél óra már. / Nem hallottam egy játékba merülten, / hogy a nővér rég nekem kiabál.” Tudom, hogy lesznek olyanok, akik mindezt élből utasítják majd vissza, ám Vörös István kezében mindez nem olcsó gag, hanem a frivol képzelet termékeny játéka, amely nélkül nem létezhet vérkomoly irodalom és művészet. Listánk második helye is ezt bizonyítja.
Várható volt, hogy bekövetkezik. Mármint az, hogy két váratlan elbeszéléskötet után megérkezik a regény is. Méghozzá egy igen testhezálló témával. A Kaldenecker család valamikor az 1720-as években érkezett meg Svábföldről, hogy új életet kezdjen Dunaharaszti és Soroksár környékén. Az évszázadok alatt számos történet halmozódott fel, igazi kincsesbánya egy regény, főként egy családregény szempontjából. Az eseményeket természetesen a történelem nevű játékmester is megkavarta olykor, de akármit is hozhattak az évek és az idők szeszélye, mert az Öreg Banda rendületlenül zenélt a generációról generációra öröklött tudással és hangszerekkel.
A szintén zenész Kollár-Klemencz László sodró és sokszínű regényét át meg átjárja a polka, a marsch és a waltz lüktető ritmusa, miközben örömködünk és szomorkodunk, az életet pedig a maga dramaturgiája mentén szabdalja a születés és a halál. „A Duna–Tisza közén ugyanazzal a konok csökönyösséggel peregnek az évek az idő homokóráján, amivel ennek a könyvnek a szereplői is élik első pillantásra hétköznapinak tűnő, közelebbről nézvést viszont nagyon is magával ragadó életüket. Kollár-Klemencz László regénye olyan, akár egy nosztalgiavonat: döccenőkkel indul, az elején nem látni, hová fog végül befutni, ám amikor a nyílt pályán fölveszi a ritmust, már nemigen lehet kiszállni belőle”, írta az Öreg Bandáról kritikusunk, Benedek Szabolcs.
Akik szeretik a besorolhatatlan és szabálytalan műveket és szerzőket, azoknak a Termőtestek jelentik majd a hónap fénypontját. Ez a nagyregény igazi kavalkád, és néha az lehet az olvasó érzése, hogy a szerző maga is felkereste a hallucinogén gombák termesztéséről és terjesztéséről híres Höksring városának utcáit. Látványos robbanással vesz lendületet a könyv, és a lökéshullámok szinte az utolsó oldalakig kitartanak ebben a – szinte minden műfajt felvonultató – vibráló bűnregényben. A várost uraló Ergot család pusztulásával felbolydul a fél város és a teljes alvilág, és kezdetét veszi a hatalmi harc: ki vigye tovább a nem kevés haszonnal járó gombaüzletet. Sepsi László karakterei (könyvekért rajongó pénzbehajtó, korrupt polgármester és még korruptabb rendőrök, spiclik, örömlányok és képregényhősök) sok mindennel vádolhatók, de egy dologgal biztos nem: pillanatig sem lesznek unalmasak.
Listánk ötödik helyére a két kisregényt tartalmazó Tavaszi hadjárat került. Sokunk számára jelent igazi eseményt Szilasi László már majdhogynem óramű pontossággal, kétévente megjelenő újabb és újabb kötete. Hiszen a művei mintapéldái a nem látványos, de annál inkább kiérlelt prózának, a nem látványos, de ízekkel teli mondatoknak, és főként a nem látványos, de megbízható és lefegyverző tudásnak, amely szinte felfűti ezeket a szövegeket. A két történelmi kisregény közül az Ostorod szálai a rodostói emigráció közösségéig nyúlnak vissza, majd a reformkorba kalauzolnak el minket, míg A Koppantyú lovagjai a 19. század eseményei, a szabadságharc és a Tisza szabályozásának munkálatai idején játszódik. A múltbéli helyszínek ellenére Szilasi prózája mégis jóval elevenebb, mint a legtöbb kortárs regény: lényeglátásában, mindig izgalmas időtlenségében és megkapó érvényességében.
