Szavakkal foglalkozom – Beszélgetés Barna Imrével

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Van, aki szerint benne volt a pakliban, hiszen már a Bob Dylanről írt könyve is majdhogynem regény, mások viszont a tavasz igazi meglepetésének tartják, hogy az Európa kiadó volt igazgatója, Umberto Eco fordítója hetvenévesen regénnyel rukkolt elő, és nem is akármilyennel (a könyvről itt olvashat kritikát). A most megtalált vagy mindig is létezett írói énről beszélgettünk, meg arról, hogy bizony egy mesterszakács is süt olykor otthon reggelire omlettet.

– Vélhetően a legtöbb interjúd ezzel a kérdéssel kezdődik majd, így hát előre is…
– Hogy miért hetvenévesen jelentettem meg ezt a könyvet?

– Igen. De akkor sem kerülhetjük meg.
– Rendben, akkor próbálok olyan választ adni, amilyet még nem mondtam. Szóval azért, mert korábban nem mertem vagy nem tudtam hozzáfogni. Aztán egyszer csak rájöttem, hogy most vagy soha. Lettem, amennyi lettem, plusz nyakunkon a pandémia, bármi megtörténhet, és akkor nem jutok a végére valaminek, ami pedig egész életemben foglalkoztatott. Persze aki most kinyitja a regényt, és akár csak felületesen is beleolvas, az tapasztalni fogja, hogy ilyet nem is lehetett volna fiatalon megírni.

– Mióta forgattad ezt magadban?
– A téma, mondom, az egész életemet végigkísérte. Egy titokról volt szó, sőt titkok sorozatáról. Hogy kinek a fia vagyok, és hogy miért titok ez? És van-e egyáltalán megfejtés, és ha van, akkor az mire jó? Nyomozni próbáltam, de sokáig nem sok sikerrel. Kérdezősködtem, de gátlásaim voltak. Fondorlatos beszélgetésekbe bonyolódtam, amelyekről néha titkos hangfelvételeket készítettem, furdalt is miatta a lelkiismeret. Aztán egyszer csak nekiültem. Először az volt a tervem, hogy magát a nyomozást írom meg, és a szöveg gerincét ezek a sokszor abszurdba hajló beszélgetések fogják adni.

– És a kerettörténetben emlegetett kézirat?
– Volt egy ilyen kézirat a valóságban is, igen. De eleinte azt is ezekbe a párbeszédekbe akartam beledolgozni. Aztán egyszerre rájöttem, hogy csak akkor boldogulok, ha a nulláról újraírom. Mármint hogy én. Vagyis ha én leszek ő, azaz az elbeszélő. Ami nagyon szokatlan és furcsa, szinte szentségtörő szerepnek indult, de hirtelen működni kezdett. És akkor írni kezdte magát a szöveg, döntéseket hozott helyettem, életre kelt, alakot öltött egy történet. Ez pedig azt is végleg eldöntötte persze, hogy ebből most már csakis regény lehet. Szépirodalom, fikció.

– Miért nem merült fel korábban, hogy író légy?
– Felmerült, hogyne merült volna fel. Ki ne akarná megírni élete nagy regényét? Bár eredetileg én is versekkel kezdtem, ahogy mindenki. Egy-egy verssel hamarabb megvan az ember, mint élete nagy regényével. Huszonévesen publikáltam is verseket, kinyomtatták a nevemet és a többi. Aztán úgy alakult, hogy másféle közöm lett a könyvekhez. Kritikákat kezdtem írni, műfordító lettem, meg kiadói ember. Kéziratelőkészítő, majd szerkesztő, főszerkesztő, a végén még igazgató is. És könyvekkel foglalkoztam egész életemben. Pár év római megszakítással negyven évet töltöttem el egy nem akármilyen kiadóban, az Európában.

– Nem vette el a kedvedet, hogy éveken át könyvkiadással foglalkoztál? Hogy akkor még otthon is…
– Miért, a mesterszakács nem ehet? Nem csinálhat magának egy rántottát reggelire?

– Nem erre gondolok, hanem arra, hogy egy kicsit elvész belőle a misztikum, az egésznek a varázsa. Már nem is történetet látsz, hanem csak azt, hogy mennyire lehet eladni.
– Én kiadói embernek, még igazgatónak sem az a fajta könyves menedzser voltam, aki folyton csak a számokat lesi, hanem „szerkesztő típusú” vezető, hogy néhai nagyszerű elődömet, Osztovits Leventét idézzem. A könyvkiadás szerencsére csapatmunka, és nekem mindig kiváló kollégáim voltak.

– A regény megírása alatt mit tudtál hasznosítani a kiadói, szerkesztői és műfordítói tapasztalataidból? Vagy mindent el kellett vetni ahhoz, hogy megszülessen benned az író?
– Nem, dehogy. Sőt, nagyon is módom volt így megtanulni, hogy mitől és hogyan működik egy szöveg, mitől regény egy regény és a többi. Szóval hát a dolog technikáját, na.

– Gondoltál egy pillanatig is arra, hogy miként fogadja majd a skatulyázásra oly hajlamos szakma az író Barna Imrét?
– Igyekszem minél kevesebbet gondolni rá. Az biztos, hogy skatulyalakó eddig sem szerettem lenni. Arra a kérdésre, hogy mi a szakmám, már évtizedekkel ezelőtt azt szerettem válaszolni, hogy szavakkal foglalkozom. Ebbe nagyszerűen belefért a szerkesztés, a könyvkiadás és persze a műfordítás is, ami szerintem ugyanolyan jó, kézzelfogható, igazi szakma, mint, mondjuk, az aranyművesség vagy a műbútorasztalosság. Ha ezzel a könyvvel annyit elértem most, hogy a „szakma” írószámba is vegyen, már minden a legnagyobb rendben van.

– Mit tartanál a regényed kapcsán a legnagyobb sikernek?
– A legfontosabb már megtörtént: az, hogy mégiscsak sikerült megírnom. Hogy a szerepjáték működött, a káoszból történet lett, a történetből pedig ez a könyv. Remélem persze, hogy sokan elolvassák, hogy nem írnak majd róla rosszakat, de ehhez a sikerhez képest az ilyesmi, némi túlzással, már csak ráadás lehet.

– A regény főszereplőjének életét meghatározza a többes identitása és az időnként ezzel járó kényszerszerepek. A bonyolult identitás a második világháború korában is gyanús volt, mint ahogy most is az, hiszen a mostani közbeszéd sem túl fogékony a nem egyértelmű válaszokra, a sokszínűségre. Voltaképpen egyhelyben járunk már vagy hetven-nyolcvan éve?
– A „Ki vagyok én?” alapkérdés, amit nyilván az is fel kell tegyen magának, akinek, mondjuk, nincsenek kétségei afelől, hogy ki az apja, mi a nemzetisége vagy netán a vallása. A főhősöm, Barabás Endre szélsőséges eset, nála mindez nagyon is kétséges. És bár ő maga végül is jól megvolna ebben a zűrzavarban is, választania kell nem egyszer és nem kétszer, a válaszán pedig az élete múlhat. De melyik a jó válasz? Ő szerencsével jár, de tanulság ebből az ő számára nem következik. A zűrzavar további zűrzavarokat szül, Barabás Endre pedig marad, aki volt: az identitás nélküli ember. Holott: miért is ne lehetne valakinek többféle identitása? Annak is, akinek, mondom, nem olyan bonyolult a helyzete, mint a könyvem hősének, és akinek nem az élete múlik a válaszon.

Az identitáskényszer ma puhább, mint egy-két generációval korábban volt, de úgy van, igen, dolgozik sajnos ma is.

– Mit gondolsz a járvány és a vele járó bezárkózás jól jött a könyvek, az olvasás vagy a könyvkiadás szempontjából? Vagy megint csak a regényírók járnak jól?
– A bezárt könyvesboltok forgalmát nyilván csak részben pótolják az online rendelések. Azt, hogy a kiadókat ez végül is hogyan érinti majd, meglátjuk. Az olvasásnak mindenesetre nyilván kedvez a karantén. Az írásnak meg pláne. Nekem legalábbis bejött, hiszen írtam egy könyvet.

BARNA IMRE legutóbbi művei: Pont fordítva; Bob Dylan.