PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
A Szlovákia-szakértőnek számító Kollai István történész új könyvében (bővebben itt olvashat róla) a szlovák történelemszemléletet vizsgálta, pontosabban azt, hogy miként gondolkodnak a szomszédaink mindarról, amit mi magyar történelemként ismerünk. Vajon egy nap eljuthatunk oda, hogy a francia–német mintára közös magyar–szlovák tankönyveink legyenek? Lehetnének közös hőseink és antihőseink? Ezekről beszégettünk.
– Hol vannak a legneuralgikusabb pontok a két történelmi narratíva között?
– Erre a kérdésre azt szoktam felelni, hogy a neuralgikus pontok három történelmi periódusra oszthatók, és a három időszak más-más típusú feszültséget hordoz magában. Időrendben visszafele haladva, az egyik ilyen időszak a modern kor, a modern nemzetté válás időszaka, a 19–20. század. Ekkor a magyar és szlovák nemzetfejlődés, majd államfejlődés egymással párhuzamosan, illetve egymás ellenében, egymás rovására haladt, és olyan sérelmeket okoztak egymásnak, amelyek végső soron ma is a jelenkori gondolkodás része. Talán Hatos Pál mondja egy interjúban az őszirózsás forradalom és Trianon kapcsán, hogy az attól kezdődő évtizedek már a jelenhez tartoznak. Ezek az események már a jelenbeli vitákat, ellentéteket, jelenbeli emberi kapcsolatokat határozzák meg.
– Ez igaz a magyar–szlovák kapcsolatra is?
– Igen. A Trianonnal kezdődő eseménysor – sérelemsor – inkább a jelen része, és máig velünk él. Trianon kívül ilyen az első bécsi döntés – a szlovákságban máig könnyen egyfajta pszichózist, területféltési reflexet kapcsol be – és a Benes-dekrétumok időszaka. Ezeknek a terhét növeli, hogy máig stratégiai érdekellentétek fakadnak belőlük: tulajdonjogi kérdések, önkormányzatiság kérdése és így tovább.
– Mi csökkenthetné ezt a terhet?
– Talán a róla szóló diskurzus módja. Ez alatt azt kell érteni, hogy a szlovák és magyar nézőpontot területvesztésekről, asszimilációról kissé közelebb huzalozza egymáshoz a történelmi kutatásnak és történelmi interpretációnak a közös nemzetközi szakmai standardja. Ma egy magyar és szlovák történelemtankönyv inkább hasonlít egymáshoz – tartalmilag, és a 20. századot nézve – mint évtizedekkel ezelőtt. És akkor még csak most térnék rá, a másik neuralgikus időszakra.
– Ki ne hagyjuk.
– Ez az „együttélés kora”, vagyis a középkor, a kora újkor hosszú évszázadai. Az ekkor élt emberekre, tettekre, közösségekre emlékezve egy sokszor meddő és kínos vita tud kibontakozni: azok inkább a mai magyar vagy szlovák nemzethez tartoznak-e? Rendkívül retrospektív kérdésfelvetés ez, hiszen modern kategóriákat vetít vissza korábbra. Ráadásul ez a fajta utólagos nacionalizálás elszívja az életenergiát az arról való beszédről, hogy milyen erőteljes kulturális, népnyelvi összefonódásban léteztek ezek a korok. Milyen erős volt a nyelvközi érintkezés, és hogy ezen az altalajon mennyire sokkötődésű életművek születtek.
– És még mindig maradt fájdalmas pont?
– Igen, még csak most jön a harmadik korszak, a honfoglalás kora. Ebben egy halk eltávolodás zajlik. Korábban is más volt a magyar és szlovák narratíva, de ez még – minden közös kutatás, konferencia, szakmai kapcsolat ellenére – csak fokozódott.
Mindkét oldalon felüti a fejét a korszak magyarázatainak átpolitizáltsága, az úgy-ahogy konszenzusos feltételezésekre ráépülnek a túlzó múltképek, presztízsnövelő igyekezetek.
Ingoványos, nehéz terep ez egyébként is, a középkori szövegek elemzéséből, névföldrajzi kutatásból és régészeti eredményekből kellene összerakni a komplex valóságot. Óhatatlanul sok kérdőjel és hiány fog maradni. Ezt a közép-európai historizáló ösztön nehezen fogadja el.
– Mennyire áthidalhatatlanok ezek a különbségek?
– Vannak különbségek, amelyek szinte bele vannak kódolva a két nemzettudatba. Leginkább ilyenek azok az alapvető nyelvi megoldások, amelyekkel a tájainkat, történelmi régióinkat írjuk le: mai Magyarország, történelmi Magyarország, Szlovákia, Felvidék. Ezeket annyira máshogy használja a két nyelv, hogy fennáll a „lefordíthatatlanság” problémája. Más téren viszont könnyebben áthidalhatók a különbségek. A másik fél álláspontja, narratívája, a glorifikált vagy negligált történelmi eseményekre való utalás a „saját” történelmi szövegeket – akadémiaikat, tankönyvben és a politikában szereplőket, hétköznapikat – emészthetővé vagy legalábbis megérthetővé tudják tenni a „másik” nyelvű közeg számára is.
– Ha csak a történészeken, és nem a politikusokon múlna, előrébb juthatnánk a feszültségek feloldásában?
– Ez a kérdés gyakran felmerül, azzal az éllel, hogy talán inkább csak a politikusok „műve” az időről időre felerősödő, majd alábukó magyar–szlovák neurózis. Ehhez én szeretem hozzátenni: a politikusok viszont az átlagemberek „művei”. Persze van, nem is kevésszer, amikor egy politikus a választói akarattól függetlenül, vagy azzal szemben cselekszik és szít konfliktust, de egy konfliktusos tér lentről is tud fejlődni és spirálisan erősödni. Például a közöny révén, amikor a másik problémájára csak legyintünk. Vagy amikor reflexszerű, öntudatlan magatartással idegenítjük el a másikat.
– Mondana erre egy példát?
– Amikor valaki Szlovákiában azon röhögcsél, hogy a Bendegúz micsoda egy furcsa, egzotikus név, ki ad ilyen nevet a gyerekének? Ezek az elidegenítő reflexek könnyen eljutnak sokakhoz. A Bendegúz keresztnéven történetesen egy népszerű kereskedelmi csatorna műsorvezetője nevetgélt, élő adásban. Vajon ez az elit által keltett feszültség? Vagy az átlagember hangja került ilyen magasra? Nehéz megmondani, nehéz ma már elitről és „tömegről” külön beszélni.
– Idéz egy szlovák történészt, aki szerint a szlovák mítoszokra erős hatást gyakorolt a magyar elnyomatás időszaka. Milyen hatás ez? És miben nyilvánul meg?
– Itt egy politikust is tudok idézni, aki amikor a szlovákiai magyar politikusok sérelmeket, problémákat soroltak neki, csak annyit mondott: Ti sokkal rosszabbat tettetek mivelünk!
Az elnyomás időszaka alapvetően a dualizmus korát öleli fel, amikor erősen és tudatosan zajlott a magyarosítás politikája – bár annak eredményessége kétségesnek mondható.
Bezárták a szlovák gimnáziumokat, betiltották a szlovák tudományos és népművelő akadémiának megfelelő intézményt, a Matica slovenska-t, és lassan már az alapiskolai rendszer elmagyarosítása is terítéken volt. De valójában a szlovák közemlékezet a korábbi évszázadokat is hajlamos valamiféle magyar nyelvi dominancia időszakának tekinteni.
– A szlovák történetírást mennyire befolyásolja, helyezi nyomás alá az ottani politika?
– Ez ma már nem jellemző. Nem tudnék mondani most olyan politikai erőt – sem az ellenzéki, sem a kormánypárti oldalon –, amelynek bármilyen komolyabb elképzelése, terve, víziója lenne az akadémiai történészekkel kapcsolatban. Ha van is valamilyen saját álláspont – például a Szlovák Nemzeti Pártra jellemző az arrogánsabb, sértettebb hangú nacionalizáló beszédmód – az sokszor inkább a saját kiadványaikban jelenik meg. Az akadémiai történetírás nincs politikai ostrom alatt. Más kérdés, hogy maguk a különféle történészi körök esetleg egymáshoz képest pozícionálják magukat, állást foglalnak, és így maguk esetleg tudatosan vagy tudattalanul átpolitizálják a saját munkájukat.
– A német-francia példa nyomán elképzelhető lenne a jövőben egy közös magyar-szlovák történelemkönyv?
– A német–francia példa inspiráló, de korlátozott érvényességű. Főként mert ez a viszony nem volt már jelenbéli kisebbségi kérdéssel „terhelve”.
Nálunk a történelmi múltról való beszélgetés sokszor valójában egy árnyékbeszéd, ami a mai sérelmeket, kívánságokat próbálja historizáló szövegbe csomagolni.
A dualizmus kori magyarosító politikáról való beszédnek például óhatatlanul kialakul egy olyan felhangja is, hogy végső soron a mai szlovák gyakorlat ahhoz képest mennyire „jó” vagy „rossz”. Ez a fajta, feszültségekből eredő terheltség nincs igazán meg a német–francia viszonylatban. Ráadásul a közös történelemkönyv ott csak a 20. századra született meg. Legalábbis amikor legutóbb erről hallottam előadást, akkor ez volt a helyzet.
– Mi a magyarázata annak, hogy bár már mindkét ország az EU tagja a történelemszemléletet még mindig fogva tartja az ősiség vagy épp a kultúrfölény kérdése?
– A történelmi témák jelenléte a magyar–szlovák államközi kapcsolatokban szerintem csökkenő tendenciát mutat. A most megjelent könyvem is próbál olyan témákat feldobni, amelyekre a szlovákságon belül van ilyen-olyan színezetű nyitottság: például az uralkodók, királyok, Anjouk, Hunyadiak, Habsburgok iránti érdeklődés lehet olyan téma, ahol üdítő átfedések alakulhatnak ki a két nemzettudat között, a királyokat közös királyoknak, közös hősöknek (vagy antihősöknek) tekintve. Ezért is lett a könyv címe a Szlovákia királyt választ.
– Sosem válhatnak olyan légneművé a határok, hogy ezek az ellentétek valóban idejétmúlttá váljanak?
– A kulturális határok mindig meg fognak maradni, és ez nem közép-európai sajátosság. Hiszen viták vannak a múlt megítélésében Japán és Dél-Korea között, Anglia és Írország között, de látjuk, hogy az USA társadalmát is elkezdték megosztani a korábban konszenzusosnak hitt témák. Véleményem szerint a különbözőség, a nézőpontbeli eltérések önmagukban nem jelentenek problémát. Ez van, ilyen az ember működése. Azt viszont jó lenne elkerülni, hogy ezek a viták spirálisan erősödjenek, és egyre vadabb érzelmekbe hergelje a feleket, és így végül irracionális szintet érjenek el.
