Társam lett a bánat – Beszélgetés Angela Murinaival

KÖNYVTERASZ

Csodálatos vakációnak indult a máltai nyaralás, ám a tenger egy nap elsodorta a legidősebb fiát. Angela Murinai a tragédia, a veszteség és a gyász történetét írta meg naplószerű regényében (itt olvashat róla bővebben). A fájdalom feldolgozásáról, a szívtelen reakciókról és a Gumiszoba című blog írójaként a nők hazai helyzetéről beszélgettünk.

– Mikor döntötte el, hogy regény formájában írja meg a történetét?
– Már 2016 nyarán éreztem, hogy egy nagyon különleges történet szövődik a tragédia köré. Amikor visszamentem Gozóra, csodálatos emberekkel találkoztam, és a sziget által is egy nem mindennapi spirituális élményben volt részem. Egy idő után azt éreztem, hogy le kell jegyeznem ezeket az eseményeket és érzéseket, hogy ne vesszenek el, ne felejtődjenek el.

– Ez adta a kezdőlökést?
– Igen, halványan már akkor derengett, hogy ebből lehetne egy megírt történet is, és az tulajdonképpen emléket állítana a fiamnak. De aztán egy idő után nem írtam tovább a jegyzeteimet, az élet mást hozott, és néha szomorúan gondoltam arra, hogy talán soha nem fogom tudni teljesíteni azt az ígéretemet a fiamnak arról, hogy megírom ezt a könyvet. Végül négy év után szólalt meg bennem újra a történet, amiről akkor, amikor munkához láttam, kiderült, hogy időközben a lelkem mélyén szinte készre érett. Már csak le kellett jegyeznem.

– A könyv megírása segített a veszteség feldolgozásában?
– Nem segített. Mire a könyvet elkezdtem, azt hiszem, eljutottam arra a szintre, ahonnan nem is akarok máshová menni. Amennyi fájdalom van most bennem, annyira szükségem is van. A társam lett a bánat, és segít abban, hogy az élet minden apró ajándékát értékeljem. Amikor dolgoztam a könyvön, az egy határozottan nehéz időszak volt, és inkább káromra volt, semmint segített volna.

– Eleve kiadásra szánta a szöveget, vagy eleinte csak magának írta?
– Igen, mindenképpen meg akartam jelentetni. Én az vagyok, akiben elemi erővel él a vágy, hogy adjak az embereknek gondolatokat és érzéseket. Ezért írok blogot, ezért írok könyveket.

Ezzel a könyvvel is azt éreztem, hogy ha nem kell majd egy kiadónak sem, akkor magánkiadásban fogom megjelentetni.

Később, mikor a Libri visszajelzett, hogy kérik, már nem voltam ilyen elszánt. Akkor tudatosult bennem, hogy mennyire kiszolgáltatom magam ezzel a könyvvel. Ez ijesztő volt. Aztán megbékéltem vele. Ennek ez az ára. Minden fontos ügy úgy születik a világban, hogy valakinek oda kell adnia magát érte.

– A baleset utáni napok sajtóvisszhangja és a kommentek több mint elkeserítőek voltak. Azóta változott a reakciók minősége?
– Nem feltétlenül. Ma is van, hogy a nyilvános terekben ízléstelen és aljas módon vádolnak olyanok, akik sem a könyv tartalmát, sem a családunk életét nem ismerik. Az új variáció, amikor azzal gyanúsítanak meg, hogy pusztán önös érdekből, a saját sikerem vagy megélhetésem okán „turnézok” a tragédiánkkal. Felkészültem arra, hogy ilyen lesz, és nem foglalkozom vele. Tudom, hogy ebben a könyvben fontos dolgokról beszélek, tudom, hogy ezekről beszélni kell ahhoz, hogy a társadalom fejlődjön. Az ismertség felerősíti a hangomat, így ezek a témák több emberhez eljutnak. Ez szerintem fontos. Nem a fiam az eszköz az én életemben, hanem én vagyok eszköz ahhoz, hogy az ő története, és ezáltal ő beteljesíthesse a rendeltetését. Tanítson, meséljen, megrengesse a szíveket.

– A Gumiszoba nevű blog vezetője, amely több között a nők egyenjogúságáért küzd. Kedvező irányba tartanak ma a dolgok e tekintetben Magyarországon?
Sok szempontból romlik a helyzet. Ez a kormány szakadatlanul nyomja a hagyományos szerepmodelleket, immár az iskolában is. Ezzel gyakorlatilag gátolja a nemek közötti egyenlőség kialakulását, és a középkorba próbálja visszatolni a nő-férfi viszonyt.

Az is nyilvánvaló, hogy ez a kormány nem foglalkozik a nők biztonságával. Hadoválnak valamit újonnan épített házakról, ahová a bántalmazott nők mehetnek, de ezek egyrészt vagy vannak, vagy nincsenek.

– Mit tartana a legfontosabb lépésnek?
– Sokkal fontosabb volna a bántalmazás megelőzésére, megtorlására nagyobb gondot fordítani, lásd például az Isztambuli Egyezmény ratifikálása és alkalmazása, mint ahhoz segítséget adni, hogy a bántalmazottak elhagyhassák az otthonukat, amelyet azután a bántalmazó bitorolhat tovább. Ezek álmegoldások, és ilyenekből bőven van a kormány tarsolyában. Emellett azért sikerült nem elfogadni az Európai Parlamentben a családon belüli erőszak áldozatainak védelméről szóló állásfoglalást, ami nagyjából mindent elmond arról, mire számíthatnak a nők a regnáló hatalomtól.

– Van ennek a folyamatnak pozitív hozadéka is?
– Talán épp ennek a kormánynak a ténykedése vezetett el ahhoz a csömörhöz, amely nyitottá tette az emberek egy részét az olyan radikális gondolatok iránt, amelyeket például én is képviselek a magyar közbeszédben. Sok fiatalnak elege van a kormány folyamatos szülesztési kampányából, az igazságtalan mértékű támogatásokból, amelyeket a családosok igen, ám az adót fizető, dolgozó egyedülállók nem kapnak meg. Unják az állandó gyűlölködést, azt, hogy a kisebbségeket ordenáré módon céltáblává teszik.

Sokaknak elege van a nőket degradáló kijelentésekből, így elindult az alulról való szerveződés, a csendes ellenállás.

– Mi hiányzik leginkább ahhoz, hogy a nők helyzete, társadalmi megbecsültsége a férfiakéhoz közelítsen? A politika tehet érte többet, vagy a civilek?
– Egyre inkább úgy látom, hogy mivel a politikai akarat nincsen meg, ezért jelenleg a nők kezében van a változás kulcsa. Kormányok jönnek-mennek, de a nők helyzete alig változik. Pedig láthatjuk olyan országok példáján, ahol a nőket egyenértékűnek tekintik, hogy még a patriarchális társadalmakban is messze jobb és biztonságosabb életük van annál, mint amilyen Magyarországon. A politika sokat tehetne. Ám ha nem tesz, akkor a nők magukért kell cselekedjenek. Ideje felnőni, és valami új világnézetet magunkévá tenni.

– A jövő érdekében?
– A jövő az öntudatos, érzelmileg, anyagilag független, kevés gyereket vállaló, azokat akár önállóan is eltartani képes, magasan képzett, politikailag felkészült, magabiztos nőké. Ezek a nők átlátják a patriarchátus csapdáit és képesek azokat elkerülni. Őket nyugodtan küldözgetheti az aktuális kormány a konyhába és a szülőszobára, mert kinevetik, és megcsinálják a maguk életét. Ők lesznek azok, akik új módon szerveződnek, válaszokat adnak a klímaválságra, a gondoskodási válságra, az egész mostani átalakulásra.

Meg kell tanulni lerázni magunkról a férfikormányok manipulációit, és behúzni a kéziféket. És ha ezt elég sokan megteszik, akkor erre kénytelen lesz majd választ adni a hímnemű hatalom.

– Jelenleg Németországban él. Abból a távolságból élhetőbb helynek tűnik Magyarország? Vagy csak a különbségek lettek még élesebbek?
– Magyarország mentálisan, szellemileg is rettenetes állapotban van. Ezt innen még élesebben látni, mint akkor, ha az ember benne él. Abszolút nem csodálkozom azokon az indulatokon, azon az elkeseredettségen, ami ott a hétköznapokat mérgezi. El sem tudom képzelni, mennyi idő kellene ahhoz, hogy azokat az iszonyatos károkat, amiket az elmúlt tíz év okozott a fejekben és a szívekben, helyre lehessen hozni.