Arany János jegyzetei | Falusi Dóra ajánlója
Felbecsülhetetlen értékű kultúrtörténeti csemegével emlékezünk meg október 22-én Arany János halálának 139. évfordulójáról. A magyar irodalom történetéről és a széptanról diktált gondolatok azért is igen jelentősek, mert abban a korban születtek – a szabadságharc leverése után –, amikor magyarnak lenni egyet jelentett a balsorssal.
Legendás Arany János szókincsének gazdagsága, bár rögtön adja magát a kérdés, hogy mennyiben döntheti el mennyiségi arányszám egy író, költő, egyáltalán az irodalom értékét. Ami viszont vitathatatlan, hogy a költő szimbólum volt már életében, és az maradt a mai napig, ahogy arra a nemrég megjelent Arany János jegyzetei című forráskönyv Előszavát író művelődés- és irodalomtörténész Császtvay Tünde rámutat. A kötet tulajdonképpen tankönyvi jegyzet a magyar irodalom történetéről és a széptanról, amelyet Arany maga diktált le a nagykőrösi gimnáziumban Sigray Pál tanítványának, akinek a hagyatékából később előkerültek a felbecsülhetetlen értékű papírlapok. Vagyis igazi kultúrtörténeti csemegét vehet kezébe az olvasó az Erdélyi Szalon Kiadó jóvoltából, több szempontból is.
A szöveg jelentőségének megértéséhez elengedhetetlen a történelmi kontextus. A kézirat lejegyzésekor 1859-ben vagyunk, tíz évvel az 1848–49-es forradalom és szabadságharc leverése után. Az osztrákok, miután a forradalom vezetőit kivégezték vagy száműzték, radikális döntéseket hoztak, hogy még véletlenül se nevelődhessen ki egy újabb lázadó generáció. Ennek érdekében drámaian megreformálták a magyar oktatást: egyik napról a másikra, minden átmenet nélkül kötelezővé tették a jelentősen eltérő normákkal és tananyaggal dolgozó osztrák tanítási rendet. Ettől kezdve Magyarország területén mind az állami, mind a felekezeti iskoláknak kötelező volt az átállás, már ha államilag elismert végzettséget akartak adni a diákjaiknak.
Másrészt Arany, aki korának egyik legműveltebb alkotója volt, az elnyomás egyre borúsabb éveiben a nyilvánosság fórumát látta az oktatásban, és a drasztikusan osztrákosító törekvésekre elegáns választ adott: ő maga írta meg a tankönyvet, amelyben így a saját esztétikai és irodalomtörténeti állásfoglalása kaphatott helyet. (A vele néhány évvel később készült interjút pedig ebben a könyvben olvashatja.) Most tehát az ő irodalomról, vallásról, kultúráról, a magyarság és nyelvünk eredetéről, mondáinkról szóló gondolatait olvashatjuk első kézből (diktáláskor pontosan, szó szerint kellett lejegyezni a szavait), méghozzá történelmünk azon éveiből, amikor magyarnak lenni egyet jelentett a balsorssal.
A világosi fegyverletétel után általános volt az iskolákban a magyar tanítók hiánya. Aranyt 1851-ben hívták meg a nagykőrösi gimnázium magyar irodalom tanszékére. Költőként ekkor már az egész ország ismerte, azonban politikai szerepvállalása miatt a szabadságharc bukása után elvesztette a megélhetőségét. Ahogy azt Császtvay elemzéséből megtudhatjuk, a felkínált munka elfogadásának – az egzisztenciális okok mellett, amely azonban soha nem volt Arany számára elsődleges szempont – egyfajta demonstratív jellege is volt. Amikor a titkosrendőrség tagjai mindenütt jelen voltak a magyar közéletben, Arany a tanítványai oktatásakor a világirodalom kánonjába emelte Petőfit. Mi ez, ha nem az egyik leghatékonyabb formálása az identitásnak?
Tanítóként ugyanakkor ő maga tartózkodott költőként megnyilvánulni, például nem engedte, hogy a diákjai tőle idézzenek. Petőfivel való barátságáról viszont szívesen mesélt.
És akkor képzeljük el azt a gimnáziumi tanórát, amely a következő mondatokkal kezdődik olyan időkben, amikor ennél sokkal kevesebbért is megtorlás járt: „Valamely nemzet irodalom története lehet egyetemes, midőn mind azt befoglalja, amit azon nemzet tagjai bármely nyelven írtak, lehet nemzeti, mikor csak a nemzet nyelvén írottakra szorítkozik. Mi csupán a magyar nemzeti irodalmat fogjuk itt főbb vonásokban vázolni. A nemzeti irodalom története igen fontos tanulmány, mert ez tükrözi vissza századokon keresztül a nemzet szellemi életét, ébreszti a hazafiságot, s az ifjabb tehetségeket forradalmi munkásságra buzdítja.”
Talán nem véletlen ezek után az sem, hogy a kézirat lejegyzője, Sigray Pál is a magyar közélet fontos szereplőjévé vált később. A könyv utószavában dédunokája hívja fel a figyelmet regényes életútjára és nemzeti szerepvállalásaira. Például ő lesz az, aki 1879-ben Torinóba utazik Kossuth Lajoshoz, hogy emlékiratainak kiadásáról megállapodjon vele, majd az ő kezdeményezésére készül el és avatják fel 1913-ban – még I. Ferenc József életében – az első Kossuth-szobrot Budapesten.
Az Arany János jegyzetei – Magyar irodalom története és Széptan (Aesthetica) című kötethez kell egy kis vállalkozó szellem, hiszen Sigray 19. századi kézírását szoknia kell a szemnek. De azért kétségbe sem kell esni: a jegyzet kifejezetten jól olvasható, ráadásul a 219. oldalon található QR-kód segítségével a kiadó honlapjáról letölthető az 1910-es és az 1934-es átirat, valamint a kritikai szöveg is. Az érték pedig, amelyet képvisel, ma is fontos üzenet nekünk, magyaroknak.
