PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Höksring nem az a város, ahová szívesen el akarnánk költözni, bár nem nagyon különbözik másoktól. A gombák okozta mámor, prostik és pénzbehajtók, a sötétség eleven árnyalatai uralják. És persze időnként úgy folyik a vér, mint gyerekzsúron a kakaó (a regényről itt olvashat bővebben). Sepsi Lászlóval a fősodortól távolabb eső irodalmi ízlésről, az előtanulmányokról és arról beszélgettünk, hogy mit kezdene az alvilág egy gizda műfordítóval.
– Tételezzük fel, hogy egy nagy amerikai stúdió megvenné a könyv jogait. Kit látnál legszívesebben a rendezői székben?
– Ha elkelnének a filmjogok, a jogdíjat valószínűleg elverném képregényekre, meg whiskey sour koktélokra, és tennék rá, hogy ki rendezi. A könyv egy lezárt valami, azt már elrontani nem tudják, úgyhogy rendezze nyugodtan bárki. Az egyetlen rendező, aki beugrik, hogy testhorrort és gengszterfilmet is jót forgatott, az David Cronenberg. Kicsit túlságosan is evidens választás, de jobb nem jut eszembe.
– Ki játszaná a főszerepet?
– Abban nem vagyok biztos, hogy a könyvnek egyáltalán van főszereplője. A legaktívabb figura talán az enyhe pszichés problémákkal küzdő pénzbehajtó, végül is ő viszi előre a cselekményt. Játszhatná Joe Pesci és Danny DeVito harmincas szerelemgyereke.
– Csak félve merem megkérdezni, hogy egy ilyen gombás, pénzbehajtós, bordélyházas regény esetében volt-e bármilyen kutatómunka, tapasztalatgyűjtés?
– Háttérkutatás rengeteg volt, kézikönyvek gombatermesztéshez, gombahatározók, a prostitúció története Coloradóban, true crime-könyvek meg a szakmányban megnézett brit és amerikai gengszterfilmek. Lewis Mumfordtól A város a történelemben, minden az evolúcióról Richard Dawkinstól és Daniel C. Dennett-től. A megélt alapanyag viszonylag kevés a szövegben, leginkább a hétköznapi banalitások: milyen kisgyerekként egy csatorna partján játszani, milyen az élet lakótársakkal, milyen megszervezni egy temetést.
FOTÓ: Máté Péter / Jelenkor kiadó
– Nem árulnék el részleteket a kényesebb gyomrú olvasók miatt, de a regényed óta egészen másként nézek a fagylalttölcsérre. Nem tartasz attól, hogy sokan értetlenül állnak majd az erőszak ilyen színes megnyilvánulásai előtt?
– A legjobb dolog, ami történhet egy olvasóval, ha értetlenül áll valami előtt. Ha mindent értek, minek olvassam tovább? Ezzel együtt persze, van olyan, hogy valakit ledob, hidegen hagy, vagy taszít egy szövegvilág, természetes dolog, nem lehet mindenkinek tetszeni. Ezzel a kockázattal számolni kell, ha kiadom a kezemből a szövegeimet, és nemcsak az asztalfiókban őrizgetem.
– Lehet az erőszaknak esztétikai vonzata?
– Az erőszakábrázolást nem dimenzionálnám túl, a fiktív erőszaknak mindig meghatározó szerepe volt a művészetben, annak a maradéktalan felfejtésére pedig nem vállalkoznék, hogy az erőszakos fantáziának egész pontosan mi a funkciója az emberi működésben. Tekinthetünk rá afféle szorongáskiengedő szelepként, vagy a mágikus gondolkodás örökségként, hogy amíg a papíron történik, legalább addig sem velem. És persze lehet tiszta esztétika, ahol a vér csak egy szín, és az erőszak maga egy kompozíció, performansz vagy látványosság.
Mindenesetre az én közérzetem mindig jelentősen javul egy jól megkomponált erőszakjelenetet olvasva.
– Ha te magad is a regénybeli Höksringben élnél, maradnál az írás mellett, vagy beállnál a várost irányító valamelyik rivális családhoz?
– Nem hiszem, hogy a szervezett bűnözésben nagyon kapkodnának gizda műfordítók után. A kártevőírtóknál talán van esélyem, pár éve komoly tapasztalatokat szereztem a lakásba beszabadult hangyakolóniák felszámolásában. Tanulságos élmény volt. Kiraktam a csalétket, aztán figyeltem, ahogy tömött sorokban hordják le a mérget a bolyba, kis fegyelmezett hangyagépek, amelyek láthatóan fellelkesültek, hogy kaja van, és vihetik anyunak. Egyszerre éreztem nagyon ravasznak és nagyon kegyetlennek, de amikor elfogytak a hangyák, valahogy el is szomorodtam. Szóval lehet, hogy ide sem lennék ideális jelölt.
– A prózaeszményed számára kik jelentik az irodalmi előképeket? Ki az, aki igazán inspirál?
– Programszerű prózaeszményem nincs, minden könyv inspirál, aminek az olvasása közben azt érzem, hogy „úristen, ezt hogy csináltad?”. Ellroytól a My Dark Places és az LA-quartet, Thomas Wolfe-tól a Nézz vissza angyal, Bradburytől a Marsbéli krónikák, Ellistől a Glamoráma, John Williamstől a Stoner, Gaimantől a Sandman, Palahniuktól az Altató, Melville-től a Moby Dick, Miéville-től a Perdido pályaudvar, McCarthytól a Véres délkörök. Holnap lehet, hogy mások jutnának eszembe. Nagyjából annyi bennük a közös, hogy úgy vagyok velük, oké, itt van a léc, ennél lennebb nem éri meg célozni, akárhányszor is esem pofára közben. Kis szerencsével van még negyven évem próbálkozni.
– „Újabb bizonyíték arra, hogy a XXI. századi fiatal magyar irodalom immár tényleg nem ismer sem zsánerbeli, sem nyelvi határokat, szíve pedig egy ütemben dobog az átkozott nagyvilág fékevesztett, dühös és szédítő ritmusával”, írta Dunajcsik Mátyás a Pinky című regényed kapcsán. Hogy látod, a konzervativizmusáról híres magyar irodalmi közeg is jól fogadta a hasonló határétlépéseket?
– Tény, hogy a könyvsikerekből, év végi toplistákból, meg díjazottakból kikristályosodó ún. „fősodorbeli” irodalmi ízlés távol áll a sajátomtól, de ennek nem tulajdonítanék túl nagy jelentőséget. Az irodalmi mező nem egy monolitikus tömb, hanem kisebb ízlésközösségek lazán szerveződő hálózata, és épp emiatt nem is érdemes sommás jelzőket ráhúzni. Ha tényleg fojtogató konzervativizmus uralkodna, akkor ez a könyv meg sem jelenhetett volna, és én most nem interjúkérdésekre válaszolnék.
Azt természetesnek tartom, hogy a kísérletezőbb könyvek fogadtatása nem egyöntetű: az értetlenség, a kritikusi vélemények szórása és megosztottsága együtt jár az ilyen vállalkozásokkal.
Az, hogy nem ezek a szövegek fogják megszólítani a legszélesebb – kritikusi vagy olvasói – réteget, szintén természetes. Ezt mentálhigiénés okokból sem árt tudatosítani, ha az ember trancsírozásra adja a fejét.
– Arra meg végképp félve gondolok, hogy Demeter Szilárd számára ez a regény is kortárs irodalom kukázandó nyolcvan százalékához tartozna. Miért nem építettél bele – a nemzeti vonalat erősítendő – valamilyen jó kis trafiktendert?
– A trafiktender, vagy bármilyen más aktuálpolitikai kiszólás tönkretette volna a könyvet, nem azért építgettem a miénktől elvileg teljesen független világot, hogy kikacsintásokkal szórjam tele. Annyi mindent el lehetett még benne rontani, ne ilyesmin csússzak már el. Demeter Szilárdnak nem tudok olyan irodalmári vagy kritikusi teljesítményéről, ami számomra relevánssá tenné a kortárs irodalom elméleti kategorizálására tett kísérleteit. Maga a tézis nem több a Pareto-elv, vagyis az úgynevezett 80/20-as szabály vulgarizált alkalmazásánál irodalomra, amit már előtte is sokan megtettek. A legradikálisabb talán Theodore Sturgeon sci-fi író volt, aki kijelentette, hogy „mindennek a kilencven százalék szar”. Mint gondolat, unalmas közhely, mint elmélet, sima plágium. Nem kell odafigyelni minden random arc véleményére, csak azért, mert most épp hatalmat szerzett.
SEPSI LÁSZLÓ korábbi művei: Ördögcsapás; Pinky; Holt istenek kora.
