KÖNYVTERASZ
Trükkös kötettel jelentkezett nemrég: az élet (Élni olyan) és a halál felől is (Meghalni olyan) neki lehet kezdeni a két borítóval rendelkező könyvnek (kritikát itt olvashatnak róla). A kis lélegzetvételű prózák helyszínei a valóságosabbnál is valóságosabb terek: focipályák, kórházak, lakótelepek, utcák, kocsmák, buszok. Szekrényes Miklóssal a régi és új idők focijáról és az elveszett ötletekről beszélgettünk. Meg arról, hogy legszívesebben Heinrich Böll regényhőse lenne.

– Ha erre fordítom: élet, ha arra: halál. Te hol kezdenéd olvasni, ha más kötete lenne?
– Olvasói visszajelzésekből tudom, hogy többnyire az élet felől kezdik olvasni. Eddig egyedül a testvérbátyám mondta, hogy a halál felől indult. Azt hiszem, én váltogatnám. Nagygéci Kovács Jóska érdeme, hogy amennyire a szövegek hagyták, mind a két irányt szépen összerakta. Hála neki, úgy néz ki, mintha valahonnan valahová tartana a könyv mindkét része. Ha ez könyvészetileg megvalósítható lenne, akkor egy spirálszerű elrendezés talán jobban illene ezekhez a szövegekhez. De az adott keretek között Jóska barátom megtalálta minden szöveg helyét a kirakósban.
– Honnan tudod, hogy melyik elkapott pillanatból lesz próza, és melyiket kell végképp elengedni?
– Változó. Vannak olyan pillanatok, benyomások, helyzetek, amelyekről úgy gondolom, használni fogom őket valamikor. Ezeket fejben gyűjtöm. Sokat aztán használok is, de a legtöbbet elfelejtem. Nagyon ritkán jegyzetelek. Ami elvész, az valószínűleg rá is szolgált arra, hogy elvesszen. Aztán az is előfordul, hogy nagyon meg akarok írni egy témát, de sehogy nem találom a hozzá passzoló hangütést. Ilyenkor nekifutok néhányszor, de elég hamar belátom, ha kudarcot vallok. Ezeket a témákat akkor is elengedem, ha egyébként érzelmileg fontosak. Rengeteg félbehagyott írásom hever szanaszét a notebookomon. Viszont arra is volt már példa, hogy egy sürgős „megrendelés” miatt elővettem egy reménytelennek gondolt szöveget, és végül jobb lett, mint reméltem.

– Mikor érezted először írónak magad? Tudod azt a pillanatot, amikor az Örkény egypercesében a regényét épp befejező író megpróbál a vízen járni.
– Nem volt ilyen pillanat. A mai napig meglep, ha egy folyóirat közli az írásomat. Hihetetlen, hogy néhol azt írják a nevem mellé: író. Arra meg már szavakat sem találok, hogy a Litera portál és a Pannon Tükör még arra is érdemesnek talált, hogy irodalmi díjjal jutalmazzon. Valahogy úgy van ez, mint a fociban. Attól, hogy a megye kettőben egész tűrhetően eldriblizgetek, még nem gondolom, hogy ez a játék ugyanaz lenne, mint amit a BL gladiátorai művelnek. Az egyik már annak is örül, ha nagyritkán csinál egy klassz cselt, vagy véletlenül lő egy szép gólt, a másik viszont őrületes tempó és terhelés mellett is folyamatosan hozza az extrákat. Ettől még egy kis közösség szerethet, akár még fontos is lehet nekik, amit írok. Az viszont tagadhatatlan, hogy amikor Kiss Judit Ágnes, Kiss Noémi, Benedek Szabolcs, Garaczi Laci, Grecsó Krisztián, Egressy Zoli vagy Kabai Lóri írótársként viszonyul hozzám, az eléggé jót tesz az önbizalmamnak.
– Minél rövidebb egy prózai szöveg, sokan annyira tartanak tőle, és inkább a nagyregényt istenítik. Pedig egy tárcában jóval erősebbek az ízek, mint ahogy akár egyetlen rossz mondat is elronthatja. Te mikor dobsz ki végképp egy szöveget? És mi kell ahhoz, hogy megtartsd?
– Erre van egy egyszerű módszerem. Ha az, amit írtam, meg tud lepni, amikor először egyben elolvasom, akkor van értelme foglalkozni vele. Viszont ha azt tapasztalom, hogy számomra is érdektelen, akkor nekiállok újra, másképp. Ha harmadikra sem sikerül, jöhet a könnytelen búcsú.

– Tudjuk, hogy Raymond Carver esetében a szükség csalogatta elő a minimalizmust: egyszerűen nem volt sok ideje írni. Te mikor és hogyan írsz? Kávéházban, két megálló közt, minden reggel nyolckor?
– Látod, már az is megtisztelő számomra, hogy Carver neve felmerül egy nekem feltett kérdés kapcsán, még ha az írásaimnak nincs is sok közük az övéihez. De a valódi kérdésre válaszolva: akkor tudok írni, amikor nem dolgozom, és itt munkán nemcsak a munkahelyen töltött időt értem, hanem azt is, amikor otthon készülök egy író-olvasóra. Tehát időpontot egyeztetek, olvasok, jegyzetelek, újraolvasok, ilyesmik. Nem tartom pontosan számon, de 2006 óta kábé 70–75 ilyen rendezvényen voltam beszélgetőtárs, sokáig csak Sajóvámoson, de aztán Miskolcon is, két éve pedig már Szolnokon. Ha a vírushelyzet miatt nem zárták volna be már kétszer is a könyvtárakat, bőven 80 felett lenne ez a szám. Jellemző, hogy a két zárás közötti rövid idő alatt is abszolváltam négy beszélgetést. Volt, hogy két egymást követő napon is volt pódiumbeszélgetésem, és az is jellemző, hogy Kiss Noémi remek novelláskötetének bemutatóját másnap már nem tudtuk volna megrendezni, mert újra bezártak minket.
– Akkor nem csak a fociban hiszel az alapos felkészülésben?
– Szeretem, ha biztonságban érzi magát velem az, akivel beszélgetek, ezért nagyon sokat, heteket, akár hónapokat is készülök egy-egy alkalomra. De nyilván az se árt, ha néha kicsit élek is. Szóval vasárnapi író vagyok. Meg szabadság alatt író. Bekucorodom a notebookom elé, általában Idles, Fontaines D. C. vagy Messer Chups szól a fülhallgatómból, ezek váltak be eddig a legjobban, és egy ujjal pötyögöm a szöveget.
Szinte idilli állapotként gondolok arra a fél évre, amikor munkanélküli voltam. A most megjelent kötet javát is akkor írtam.
– Visszatérő motívum a foci, ahogy visszatérő volt ez Esterházynál, Mándynál, Kőrösi Zoltánnal is és még sorolhatnám. De vajon ez még a régi idők focija? Vagy ez is a politika játékszere lett?
– Nem, ez már valóban nem a régi idők focija, de már régóta nem az. Nem újdonság az sem, hogy a politika játszóterévé vált ez a sportág is. Gondoljunk csak az 1954-ben világbajnoki ezüstérmes aranycsapatunkra, de az akkori világbajnok NSZK-nak is igen fontos volt politikailag a győzelem. Rengeteg remek meccset és csapatot láthat manapság az ember, én is megfordultam fiatalabb koromban sok első osztályú bajnokin Diósgyőrben, Debrecenben és Pécsett. Ott voltam a Népstadionban, amikor Koplárovics Béla góljával a ZTE legyőzte azt a Manchester Unitedet, amelyet Sir Alex Ferguson irányított, és olyan játékosok alkották, mint David Beckham, Ryan Giggs, Ruud van Nistelroy, Ole Gunnar Solskjær és a világbajnok Laurent Blanc.

– Ez volt a csúcsélményed a fociban?
– Nem fogod elhinni, de nem. Életem legnagyobb futballélménye egy Tarcsapuszta–Merenye meccs volt a Baranya megyei harmadosztályban, ahonnan már nem lehetett kiesni, mert nem volt hova. A Budifoci című kötetemben meg is próbáltam leszámolni minden maradék illúziómmal, ami a futballhoz köt. Nagyképűen mondhatnám azt is, hogy már semmi közöm a focihoz, nem érdekel az egész, nem tud már lázba hozni. De az igazság az, hogy bár más-más okok miatt, de ma sem mindegy, hogyan szerepel a sajóvámosi és a diósgyőri focicsapat. Ráadásul Grecsó Krisztiánnak még tartozom egy Sajóvámos–Szirmabesenyő rangadóval. Bárcsak minél előbb törleszthetném ezt az adósságot!
– Ha választhatnál, melyik kedvenc íród regényhőse lennél?
– Fogós kérdés, mert hiába szeretem Kafkát, Beckettet, Herta Müllert, Cormac McCarthyt vagy Bukowskit, nem biztos, hogy szívesen lennék szereplő a regényükben. Gyerekként biztosan azonnal rávágtam volna erre a kérdésre, hogy Old Shatterhand lennék Karl May Winnetoujából. Most azt mondom, szívesen lennék Hans Schnier Heinrich Böll nagyszerű regényében, az Egy bohóc nézeteiben. Olyan hatással volt rám ez a Böll által alkotott figura, hogy miután olvastam a könyvet, a barátaim elneveztek Hansnak. De szóba jöhet még Edward Stachura is, neki az Akarom című novellájában vállalnám akár a férfi, akár az elképzelt nő szerepét. Hogy milyenek ők? Hát tessenek Böllt és Stachurát olvasni, vagy bárki olyat, akinek a regényében nem szívesen szerepelnének.
SZEKRÉNYES MIKLÓS korábbi műve: Budifoci.