PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Első regényében a fővárosba költözött, egyedül maradt alföldi lány útkeresését meséli el, aki egyéves kora óta nem látott apjának írt levelekben számol be az életéről. A szókimondó és rendhagyó könyv (kritikát itt olvashat róla) sodró, kortárs látlelet az új generáció városáról, életérzéséről. A műfajtalanságról, a pályakezdésről és az olvasóknak tett engedményekről beszélgettünk.
Helikon, 328 oldal, 3999 Ft
– Gyilkolod a műfajokat, mondtad egy háttérbeszélgetésben. Hogyan kell ezt értenünk?
– A szöveg majd eldönti, mit szeretne, hogy hatezer vagy háromszázezer karakterben akar kisebbet, nagyobbat szólni. Azt sem én döntöm el, hol kerekedik le egy szöveg, vagy éppen lekerekedik-e. Annyit tudok tenni, hogy írok. Végtelenül szabad ember vagyok, ehhez mérten írok.
– Az olvasóknak nem lehet könnyebb, ha tudják, hogy milyen műfajt olvasnak éppen?
– Persze az olvasóknak és a kritikusoknak nagy segítség, ha tudják, mivel van dolguk, de kizárólag műfaji definíciók felől közelíteni a művekhez egyszerű korlátozottság. Az egyik legvagányabb dolog, amikor egy író életművén belül a különböző szövegei, szereplői állandó mozgásban vannak. Számomra követendő példa, amit Ottlik Géza csinál: egyik regényéből a másikba szökdösnek át a karakterei. Fantasztikus, ha egy író nem(csak) könyveket hoz létre, hanem világot teremt, amiben igenis van helye ennek a ,,közlekedésnek”. Egy jó író folyton ír. Nem azért nyúl a korábbi szövegeihez, viszi át egyik-másik karakterét, mert nincs ötlete, hanem mert megteheti. Karakterek megjelennek, eltűnnek, majd újra megjelennek, vagy soha többet nem látjuk őket. És ettől még nem feltétlenül lesz valami kevésbé regény, inkább novella, folytatásos regény, vagy novellafüzér, egyszerűen az író által teremtett világban való mozgásról van szó. Szerencsére nem a műfaj dönti el, valami jó-e vagy sem. És ez az egyik legnagyobb kiváltsága a művészetnek, hát még a művészeknek. Én pedig a felfogásomnak megfelelően írok továbbra is.
Nem akarok azon kattogni, mennyiben teljesül egy műfaji ,,követelmény” egy-egy szövegemben, kötetemben, mert nem ezen van a hangsúly.
„A jó író folyton ír” – Szilágyi Zsófia Emma (FOTÓ: Tillai Tamás)
– Hogyan alakult ki a Szonja formája?
– Úgy lett egy hosszú levélfolyam – ha úgy tetszik, regény –, hogy nem terveztem meg előre a formát, az írás közben alakult ki. És amikor átalakult, rendesen meg is fürdettem benne a főszereplőmet, Szonját, olyannyira, hogy a forma át is alakította őt. Felszabadult, másként kezdett el beszélni, sokkal őszintébbé vált. Ez érthető is, hiszen másképp fejezed ki magadat, ha valakivel beszélsz vagy ha valakinek írsz. De aztán a levélforma is kezdett átalakulni, elkezdett törekedni a beszédszerűségre. Úgy éreztem, a szöveg hangzása is kulcsfontosságúvá vált. Végül egy olyan szöveg született, ami felolvasva, térben elhangozva is remekül működik.
– Mi volt az első mondat, kép, ami a könyv kapcsán megjelent benned? Mi volt a kiindulópont?
– Szerettem volna egy novellát írni Budapestről, aztán ebből a novellából lett egy közel kétszázezer karakteres történet, amelynek lett egy elbeszélője, annak barátai, szerelmei és egy komplex problémája. Azt pedig, hogy ebből egy komplett regény lett, a szerkesztőimnek köszönhetem, M. Nagy Miklósnak és Turi Mártonnak.
– Szonja, a fővárosba költözött alföldi lány a könyv címszereplője. Ha a szomszédodban lakna, hogyan viszonyulnál hozzá?
– Egy nagyon szerethető, vicces lányról van szó, de néha pont úgy reagálnék a döntéseire, mint a regény borítóján látható kisangyal: fognám a fejem. Rengeteg mindent túlgondol. De persze megértem, nem könnyű neki. És ahogy ő is, mindenki a rendelkezésére álló eszközökkel veszi fel a harcot. Neki csípős humora van, ő így él túl.
– A főszereplő életének legmeghatározóbb vonása az árvaság és a kusza szerelmi viszonyok. Milyen tapasztalatok felől építetted fel őt magadban? Mit kölcsönöztél neki magadból?
– Könnyű volna úgy olvasni a Szonját, hogy engem és az én életemet próbálnák benne felfedezni. Ez amellett, hogy félrevezető, a könyv szempontjából irreleváns is.
Nyilvánvaló, hogy apróságokban hasonlít rám a főszereplő, mert az ember arról ír, amit ismer, olyasmikkel rendezi be a szövegeit, amikben jártas.
Az Alföldről írtam, mert debreceni vagyok, ott éltem huszonöt évet. A regény eseményeinek elmélyítésén közvetlenül a Budapestre való költözésem után láttam neki, így pontosan tudtam, milyen érzés, amikor egy vidéki fiatal hirtelen a fővárosban találja magát. De ha a szerző külön nem jelzi, hogy a könyve életrajzi elemekből táplálkozó autofikció, akkor a szöveg fikció, még akkor is, ha egyes szám első személyben íródik.
– Szókimondó és gördülékeny stílus jellemzi a könyvet. Számodra fontos, hogy az irodalom szórakoztasson? Hogy engedményeket tegyen a jobb olvashatóság kedvéért?
– Gördülékenyen is lehet fontos problémákról beszélni, ahogy nehézkes stílusban is lehet könnyed eseményeket leírni. Az olvasónak pedig nem kell semmilyen engedmény, mert nem hülye. Senki nem dob a sarokba azért egy könyvet, mert olvastatja magát, vagy kiemelt helyre tenni, mert az nehezen adja magát. Azért viszont már teszünk le könyvet, mert érdektelen nekünk. A megfelelni vágyás az olvasóknak elég nagy tévedés, mert ahány olvasó, annyiféle. Kinek kellene megfelelni? Melyiküknek? Hosszú távon csak az tud írással foglalkozni, aki magának próbál megfelelni, aztán ha szerencsés, kitermeli a saját olvasóit. A Szonja legtöbbször humorosan tálal bizonyos problémákat, mégis több olvasó jelezte, hogy a rengeteg nevetés mellett rendre elsírták magukat egy-egy történésen. És ez nagyon fontos visszajelzés nekem.
Amúgy meg ne tegyünk már úgy, mintha olyan könnyű lenne humorosan írni.
– Szoktál vitatkozni magadban a kritikusaiddal?
– Van véleményem, igen. De egy író nem kell megvédje a művét, és nem azért, mert az megvédi önmagát, hanem mert nem feladata. Ha pozitív kritikát kap, annak persze örülni kell, de felesleges huzamosabb ideig lubickolnia benne. Az író megírta a könyvet, útjára bocsátotta, neki a következő köteten kell dolgoznia, nem pedig a korábbi könyve recepcióján agyalnia.
– Tagja vagy a Fiatal Írók Szövetségének, junior voltál az Előretolt Helyőrség Íróakadémián. Pályakezdőként milyenek látod azt a közeget, ami körülvesz?
– Nem lehetetlen, de nem is egyszerű érvényesülni az amúgy teljesen zavart, zaklatott, kusza és totálisan kiszámíthatatlan irodalmi életben. Még azoknak sem, akik már jó ideje benne vannak. Egy fiatal mindenhol próbál közölni, jelen lenni, ahol helyet, lehetőséget kap – már ha nem veszik el tőle a kedvét. Amúgy nem mindenki születik Budapesten, nem mindenki születik bele az irodalomba, pláne nem az irodalmi életbe. A családomnak semmi köze ‒ az olvasáson kívül ‒ az irodalomhoz, sőt semmi olyanhoz, ami engem érdekel. Gyerekkoromban nem tudtam például, hogy jó hobbi lesz-e nekem a színjátszás, mert a családomat hiába kérdeztem volna, ritkán jártak színházba, mert nem volt rá pénzük. Azt sem tudtam, valóban érdemes-e egyetemre jelentkeznem, mert a szüleim a gimnázium után nem tanultak tovább. Viszont soha semmiben nem korlátoztak, mindenben támogattak.
Ezek miatt mintha egész eddigi életemben machetével a kezemben kellett volna haladnom a sűrűben, miközben lövésem sem volt arról, ki vagyok és merre tartok.
– Hogyan lehet mindebből kitörni?
– Egyet tudtam csak, hogy létre akarok hozni valamit, teremteni szeretnék valami különlegeset. Ezért azt gondolom, ahhoz, hogy egy fiatal kitalálja, mit is szeretne, először magát kell valamennyire megismernie. Önmagad kiismerése után pedig az következik, hogy szétnézel, figyeled, mi zajlik körülötted, hallgatsz, majd kérdezel, állandóan kérdezel. Végül, ha már magad is rálátsz bizonyos folyamatokra, el tudod dönteni, merre tovább. Alkotó emberként nagyon sok mindent kipróbáltam, nagyon sok mindenbe belekóstoltam ‒ színház, drámaíró workshop, egyetemi kreatív írás kurzus, junior voltam az Állami Íróakadémián, tagja vagyok a Fiatal Írók Szövetségének, most pedig forgatókönyvíráson töröm a fejem, de erről majd egy következő interjúban, addigra már talán lesz mit mesélnem. Ezek a lehetőségek mind árnyaltak a személyiségemen. És ahogy eddig, úgy továbbra is keresem azokat az embereket, akiknek ‒ hozzám hasonlóan ‒ az írás a mániájuk.
