Linn Skåber: A szél most a legigazabb | Ács Ferenc kritikája
Öregember nem vén ember, szajkózzuk a mondást, ám nem is tudjuk, hogy ez olykor mennyire igaz. Nem tudjuk, mert kerüljük őket, nehogy elkapjuk a fertőzést, a közeledő halált. A norvég író korkalauza a kamaszok és a középkorúak után most az öregekről mesél a már megszokott emberi és igen humoros hangon. Az eredmény pedig egy újabb felkavaró és gyönyörű könyv.
Scolar, 248 oldal, 5995 Ft
„Mást látunk egymásban, mint mások, a petyhüdt szemhéjak, a szempillafesték és a szemfesték mögé látunk, bele a szembe”, mondja a Hiszek című monológ névtelen öregasszonya. Kiragadott idézet, de valahogy Linn Skåber egész vállalkozására, az immár trilógiává érett korkalauzára is vonatkoztatható, mert annak lényegét foglalja össze: mögé látni a kornak, legyen az a kamaszok (A szívem egy bezárt bódé – itt olvashat róla bővebben), a középkorúak ideje (Ma négykézláb akarok járni – itt olvashat róla bővebben) vagy azoké, akik immár benne járnak az öregkor mélyében. Kikerülve a közhelyes jellemzéseket és a bevált toposzokat, egyenesen belenézni a szembe, az idő rajtunk élesedő tekintetébe.
Ahogy a szerzői előszóból kiderül, igazából nem is a kamaszokról, hanem az idősekről szeretett volna legelőször írni, így A szél most a legigazabb semmiképp sem kényszer következménye, nem kiadói vagy egyéb nyomásra kerekedett trilógiává az elkezdett munka. A módszere most is ugyanaz: sok órát tölteni az „alanyokkal”, beszélgetni velük, meghallgatni őket. Ám a szövegek – olykor monológok, versek vagy jól megmunkált novellák – mindig többek puszta interjúnál, a lepárlás művészete már írói feladat, és ehhez a civilben színésznőként munkálkodó (vagy civilként író) Skåber igencsak ért. Korábban ezt azzal magyarázta, hogy a színpadon jobban érezni a kimondható szavakat, a stílus göröngyeit, ezt a tapasztalatot forgatta vissza hát akkor, amikor ő kezdett el szavakat keresgélni a mondandójához.
Az első kötet a frissességével tűnt ki; a másodikban, amikor a saját korát vette górcső alá, itt-ott már érezni lehetett némi megtorpanást, olykor fáradtságot is, ám a mostaniban ismét visszatért az eredeti lendület. Ennek lényege pedig nem más, mint ez a nagyon bensőséges, intim (hiszen mindent tud az adott kor nyavalyáiról) hang megtalálása, amely nem hagyja, hogy elgiccsezze, közhelyessé silányítsa a mondandót (a fordító, Patat Bence ismét remek munkát végzett).
Soha nem újat, nem falrengetőt akar mondani, nem radikális célokkal vág neki az adott kor felfedezésének. Csupán legyőzni a félelmeinket.
A kamaszoktól azért tartunk, mert vadak és kiismerhetetlenek. Az öregektől pedig mert túlságosan emlékeztetnek az utunk végére, a „saját halálunkat látjuk bennük”. Épp ezért óvakodunk tőlük, mert „nem akarjuk, hogy megfertőzzön bennünket az öregség”.
Lisa Aisato rajzai
A megoldás persze nem az, ha csupa költészettel aranyozzuk be az elmúlást. Jó egy kis karcosságot is vegyíteni ebbe a lírába. És Skåber bizony nagyon tud ellentartani a folyton elszállni akaró költészetnek. Ilyen például a Menni fog felütése: „A nyolcvankét éves Roald Amundsen próbálja előbűvölni a levendulaillatot a képből, de úgy nehéz, ha valaki beszart a bőrkanapén, és a szar beleszáradt a nadrágjába.” Könnyű lenne belemerülni a régi képek nosztalgiájába, de jó tudni, hogy az élet bűzei bizony ott keringenek körülöttünk. Ezért ez a könyv sem idealizálja az adott kort. Épp úgy beszél szörnyű és kiállhatatlan öregekről költőien (például A sirály vénasszonyáról, vagy a Menni fog menthetetlen alkoholistájáról), mint ahogy arról is, hogy még diszkrét gyöngyvirágillattal sem lehet a földi mennyországba jutni (A gyöngyvirág és a gonoszság illata). Az élet szagok, apró rosszaságok nélkül csak illusztráció.
Legtöbbször persze a látszatról beszél. Arról, hogy hajlamosak vagyunk besavanyodottnak, amolyan halálraítélteknek látni az öregeket, miközben sokkal többet tudnak az élet élvezetéről, mint mi (Két világ; Ahmed és Halvorsen), és bizony jobban hasonlítanak ránk, mint gondolnánk (Ea; Csámpás és időtlen). De igen érzékenyen és ötletesen közelíti meg a legkényesebb témákat is: a szellemi szétesést (Idegen a házunkban), a halált (Az élet ünnepe) vagy az időskori szerelmet (Szerelem Torshovban).
Megvan ebben a könyvben is az a három-négy kiemelkedő szöveg, amelyektől emlékezetessé válik, és amelyek miatt vissza fogunk térni hozzá, ha egy kis bátorításra van szükségünk.
Amelyekben a humor, a már említett hangütés, a költészet és az őszinte beszéd ha kell megható (Mondanom kell valamit), ha kell szellemes és felszabadult (Hiszek), ha kell drámai (Menni fog) hatást eredményez. Ezek a legerősebb pillanatok. Skåber ugyanis nagyon tudja, hogy mikor kell szellemességgel megolajozni a súlyosabb mondandót. A Háború egyik bekezdése remek példa erre: „A norvégok nem voltak háborúhoz szokva. Egy történet szerint német támadás ér egy falut, erre az egyik gazda kiáll az udvarra, és ezt ordítja: »Hagyják abba ezt a lövöldözést! Nem látják, hogy itt emberek vannak?«”
A humor sokszor megcsillan a kiemelt, külön lapra kerülő idézetekben is („Ateista vagyok. Hála Istennek.”), ám olykor semmitmondásba fulladnak („Sokkal jobb dolgom volt, mint gondoltam.”) A könyv legkevésbé sikerült szövegeinek a verseket érzem, vagy azokat, amelyekben a költészet túlterjeszkedik, partalanná válik, amikor a humor, a karcosság már nem képes kellőképpen ellentartani, és megjelenik a túlbeszéltség réme (Szarvasgomba vagyok; Titokzatos arcok). Ám ezek a szövegek sem húzzák le a kötetet, nem tompítják el a mindent átható, nagyon emberi hangot.
Skåber vállalkozása beteljesíti azt a célt, amit legjobban egy kiemelt idézet foglal össze: „Az időseknek több időt kellene tölteniük a fiatalokkal, hogy a fiatalok jobb fiatalok, az idősek pedig jobb idősek legyenek”. Mindhárom könyve megteremti a kapcsolódási pontokat, megadja a találkozás és az ismerkedés lehetőségét, ezzel pedig a több időt, hogy a kort ne lássuk se akadálynak, se elválasztó falnak. Azt pedig nem lehet kellőképpen hangsúlyozni, hogy Lisa Aisato felemelő, megrázó és borzongatóan szép illusztrációi mennyire kiteljesítik Skåber világát. Ezek nélkül jóval szürkébbnek tűnne minden mondat, így viszont olykor még a legsutább is képes felragyogni.
LINN SKABER legutóbbi művei: A szívem egy bezárt bódé; Ma négykézláb akarok járni.
