KÖNYVTERASZ
Izgalmasan rendhagyó, az unalmas kánonoktól messze eső versantológiát állított össze a Helikon Zsebkönyvek 99. darabjaként (a könyvről bővebben itt olvashat). Már-már elfeledett életművek, a fősodortól távolabb eső izmusok és olyan határon túli szerzők is bekerültek, akikre nem antológiaszerzőként szoktunk gondolni. A visszajelzésekről, a vers újkori népszerűségéről és az Amanda Gormannal kapcsolatos jelenségről is beszélgettünk.
– Mi kell ahhoz, hogy valaki igent mondjon egy ilyen felkérésre? Vakmerőség, elszántság, vagy valami nagy-nagy kíváncsiság?
– Eseménytelen, szorongató, depresszív év áll mögöttünk, csupa veszteséggel. Ha fölmerül a lehetősége egy ilyen nyaktörő, félelmetes és izgalmas kihívásnak, mint egy ehhez hasonló antológia összeállítása, szerintem most a nálam józanabbak és óvatosabbak java is azonnal igent mondana.
– Milyen visszajelzéseket kaptál eddig? Mi a tipikus méltatlankodás, és mi a dicséret?
– Eddig szinte csak jót, és bár az érdemet magamban a verseknek tulajdonítom 99 százalékban, ennek így is nagyon örülök. Ami kritika fölmerült, az is mindig egy lehetséges párbeszéd vagy vita formájában került elő. Például az avantgárdok, neoavantgárdok helyéről az egészben. És ez a maga módján ugyanolyan pozitívum, csak másért. Versekről vitatkozni jó.
– Éreztem némi csalódottságot az előszóban amiatt, hogy csupán 27 női szerzőt („vagyis költőt, aki nő volt”) tudtál beválogatni a 99-be. Az effajta, jobb szó híján mondom, külső, kvótának tűnő szempontok nem mennek a minőség rovására?
– Nézd, külön hangsúlyt helyeztem arra is, hogy lehetőség szerint megfelelő mennyiségben legyenek benne reprezentálva a nők, ugyanakkor „csak azért, mert” alapon mégsem került be senki. Szóval persze, el tudok képzelni én is egy olyan végletes helyzetet, ahol a kvóták a minőség rovására mennek, de jelenleg mi nemhogy nem itt tartunk, hanem ott is alig, hogy ezeket a búvópatakként létező, sokszor mégis iszonyúan erős életműveket egyáltalán a teljes felejtéstől megmentsük. Mándy Stefánia? Pinczési Judit? Czóbel Minka? Sajnos egyáltalán nem automatikus a gondolkodásunkban, hogy a nemek vállalható arányára figyeljünk. Ez nem bűn, csak érdemes tisztában lenni vele és tudatosan kijavítani, mert iszonyú veszteségeket okozunk magunknak és borzasztó sérüléseket másoknak a figyelmetlenségünkkel.
– Szerinted még mindig van egy hol áttetszőbb, hol szilárdabb fal az anyaországi és a határon túli irodalmak között? Mert hiszen itt is szinte indokolni kellett néhány név beemelését.
– Ez a kérdéskör egy olyan aknamező, ahová nem szívesen merészkednék ki.
– Népszerű „tartalom” lett megint a vers különféle új és izgalmas platformokon, és úgy tűnik, végleg búcsút intünk a szavalóversenyek művi esztétikájának. Viszont mindez főként nem papíron zajlik. Mi maradhat meg mindebből az „utókornak”? Milyen hordozón érik akkor majd el a mai instagram-vagy twitter-költőket?
– Egyrészt ez is tény, igen. Bár ha körülnézünk, a legtöbb ilyen platformon befutó szerző még mindig a sima könyvkiadásban végzi. Egyik nagy kedvencem, Patricia Lockwood például egyenesen a Penguinnél. Szóval bizonyos struktúrák nem változnak, csak új struktúrák adódnak hozzájuk, új felületek épülnek ki, és ezeken új „orgánumok” születnek. Ezek már most is a határán vannak a teljes legitimációnak a minőség szempontjából, és meggyőződésem, hogy egy-két évtizeden belül szerves részét képezik majd a kortárs kánonnak is. Ez persze nem azt jelenti, hogy az amatőr instavers oldalak ugyanannyit fognak érni, mint a Kulter vagy a Litera. Hanem azt, hogy lesz olyan szerző, akinek az instája igen. Dékány Dávid évekig egy Tumblr-blogon publikált szinte kizárólag. Változik a nyilvánosság.
– Ritka pillanat, hogy a mai magyar modern költészet szinkronban van a világ trendjeivel. Ez a fordításokban is tetten érhető? Vagy a magyar nyelv azért az új műfajokban is elég nagy gát?
– Amit az előszóban említek, strukturális kérdés, nem tartalmi. Ugyanakkor igen, azt hiszem, hogy a nálunk is jól láthatóan egyre nagyobb teret kapó metamodernizmus vagy a poszthumanizmus különböző irányzatai abszolút passzolnak a nemzetközi trendekhez. Értelemszerűen, mondjuk, a posztkolonializmus vagy az identitáspolitika kérdései nálunk radikálisan mást jelentenek, holott nem kevésbé érvényesek. De nem, nem hiszem, hogy bármilyen gát lenne köztük és köztünk. Vagy ha igen, az semmiképp sem a nyelvünk miatt van.
– Az új népszerűségnek ára is van. Jómagam döbbenettel és teljes értetlenséggel figyeltem az Amanda Gorman és a fordítások körül zajló egynémely eseményeket. Én annál szabadabbnak éreztem az irodalmat, hogy megszabjuk, ki fordíthat kit. Te hogy látod mindezt?
– Ha fogalmazhatok ilyen drasztikusan, az Egyesült Államokban éppen egy új típusú, csendes polgárháború zajlik, amelynek az egyik sarkalatos kérdése az afroamerikaiak történelmének és helyzetének tisztázása, átértékelése és rendbe tétele. Amiről beszélünk, az egész problematika, ennek egy kiragadott szelete, ezen a kontextuson kívül vizsgálni hiba. Én nagyon szeretem James Baldwint, mert ennek a hihetetlenül súlyos, sokrétű és fájdalmas helyzetnek mindig érzékeny, ragyogóan okos olvasatát adja. Szívesen megkérdezném őt, ezt hogyan látja, sajnos erre már nincs módom. Sok kiváló műfordítót ismerek, akik szerintem ugyanúgy nem a bőrszínük miatt figyelemreméltók, ahogyan Amanda Gorman sem. Ha valami biztos, hát ennyi.
