PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
József Attilát élesztette fel egy verseskötet erejéig, hogy lássuk mit is szólna a mai világ furcsaságaihoz, hogyan lenne ma szerelmes és hogyan viszonyulna a jelen kiszolgáltatottjaihoz. Vörös István átírásai, továbbgondolásai egyszerre játék, tréfa és komoly reflexió (itt olvashat róla bővebben). A magyar irodalom komolyságáról, az elfeledett költőkről és a bennünk élő József Attiláról beszélgettünk.
– Miért pont József Attilát és nem Balassit vagy Aranyt támasztottad fel?
– Mert ő a legnagyobb. De félre a tréfát, hiszen az irodalom nem olyan könnyen összehasonlítható, mint hogy ki hány centisre nőtt. Korábban Balassitól és Aranytól is vettem már át formát, retorikát, írtam variációt a versükre. Tehát ők is a mestereim. Attilával ennél bonyolultabb a viszony. Hagytam, hogy kicsit a fejembe költözzön, hogy újra éljen. És akkor már inkább egy másik versíró fejében, mint egy számítógép memóriájába feltöltve. Bár az se lehet rossz.
– Mi volt a legnehezebb az átváltozásban? Volt olyan, hogy lelökött a kinézett vers átírás közben?
– Nem volt nehéz, sőt nagyon könnyű volt. Az eredeti versek gondos átírás után kiáltottak, mint az elvadult díszbokor a visszavágás után. Nem volt nehéz az átváltozás, mert sor se került rá. Ezek saját versek, József Attila csodálatos szövegei ugródeszkát, dobbantót jelentettek, így persze mind lelökött, de az is volt a cél. Nekipattani, aztán messze repülni, de úgy, hogy ott van rajtam az eredeti lenyomata.
– Néha az az érzésem, hogy Esterházy halálával a maradék játékosság is kiveszett a kortárs magyar irodalomból. Te hogy látod? Belehalunk olykor a saját komolyságunkba?
– Igen, Esterházy halálával sok veszett el. Meg Weöres Sándoréval. Örkényével. Karinthyéval. Petőfiével. Nekik nem lett volna szabad meghalniuk, vagy legalábbis jóval később. EP-nek még élnie kellene, WS-nak legalább 2000-ig kellett volna élnie.
Örkénynek még a rendszerváltásról is jó lett volna, ha van egy-két szava. Karinthy milyen jókat írt volna az ötvenes években!
Az agg Petőfi írhatott volna paródiát a Vér és aranyról. Egész máshol tartanánk. Mondjuk ott, ahol a csehek a maguk sötét humorával. Én valami hasonlót hozok. Ebben a könyvben is. Igyekszem magamat föltámasztani a saját komolyságomból, ami annyit jelent, hogy az olvasót is.
– Nem tartasz attól, hogy az ortodox József Attila-rajongók kiátkoznak? Kaptál már ilyen jellegű reakciókat?
– Az egyrészt öröm, ha még vannak ortodox József Attila-rajongók. Igen, kaptam ilyen jellegű reakciókat, már az ebben a kötetben szereplő, időben legelső versem első felolvasása után, jó két évtizeddel ezelőtt is. De akkor még kevésbé értették azt a fajta metafizikus humort, és imitációból származó eredetiséget, amelyet művelek. Korábbi ilyen jellegű munkám kapcsán már megkaptam az élősködő minősítést is. Naná! De az írók gomba természetűek, más anyagából tudnak a legjobban valami újat előteremteni. Már Arany is élt ilyen gesztusokkal. Gondoljunk a Hasadnak rendületlenül kezdetű kései versére.
– Miben más ez a fajta átírás a szerepverseknél vagy a puszta irodalmi tréfánál?
– A legalapvetőbb különbség, hogy egy könyvmű is létrejött. Ahogy könyvmű volt korábbi köteteim közül A Vörös István-gép vándorévei vagy a Százötven zsoltár. És persze eleve könyvmű a Heidegger, a postahivatalnok című verses regény.
– Mit értesz azon, hogy könyvmű?
– Azt, hogy a versek nemcsak önmagunkban állnak, hanem létrehoznak valami egészet, amelyet most nem a kompozíció alapoz meg, mint a VI-gépben, nem is a zsoltáros hang jelenkorra való áttétele, hanem a tudatokkal való munka. Egy regényíró nemcsak a szövegén dolgozik, hanem bizonyos szereplői személyiségén, a személyiség által létrehozott aurán is. Itt a saját tudatomat és a versekből kirajzolódó József Attila-ént kellett olyan arányban keverni, hogy lehetőleg egy erős sav jöjjön létre, amellyel aztán fölmarom magam előtt a társadalmi teret, és az üresen maradt helyre bonyolult JA-i versformákban színes kavicsokat, féldrágaköveket illesztek. Tehát, mint egy regény esetében, magát a világot kellett formálnom a könyv világává. Egyébként pedig a kötet versei nem szerepversek, csak annyira, amennyire minden vers szerepvers, két tudat versei, de nem József Attila szerepéből születnek. És szerencsére teljesen komolyan gondoltam, mert viccnek azért ez kicsit erős lenne.
– József Attila szerinted hogyan viselné a mai végletekig megosztott helyzetet irodalomban, politikában, társadalomban?
– Nos, ezt próbáltam megírni. Az ő eszközeit ráengedtem a mai világra, magam is kíváncsian vártam, hogy mi fog ebből kikerekedni.
Azért lehetett ezt megtenni, mert ő is kivételesen jelenérzékeny volt, nem örökkévalóság-közelből beszélt, hanem az itt és mostból, a társadalmi összefüggéseket olyan szinten tárta fel, ahogy versben addig lényegében senki.
Nemcsak a magyar irodalomban, hanem az egész világirodalomban. Heine talán, Villon? Igen, de megeshet, hogy mindkettőjüknél tágasabb tablót tudott készíteni, továbbá az is biztos, hogy ő a tőlük teljesen idegen filozófiai, társadalomtudományi megalapozottságot is versbe tudta tenni.
– Ilyen értelemben volt olyan, aki továbbvitte volna az életművet?
– Állítólag sokan folytatták József Attilát, de inkább a metaforikában, stílusában. Az ilyenfajta talajmenti totalitásban nem volt követője. Némileg Petri, azt hiszem. Ezért most úgy éreztem, hogy a magyar irodalom eme leszáradni látszó hagyományát folytatni kell. De visszatérve az előző kérdésre: a Kádár-korban lényegében nem volt megosztott a társadalom. Azt az időszakot élvezte volna József Attila? Én most a saját kamaszkoromra visszarévedve, úgy érzem, a magam részéről élveztem. De nem szabad túlértékelni a saját bajainkat. Jó lenne, ha már inkább megoldanánk őket. Zavar valakit a megosztottság? Álljon szóba a barikád túloldalán levőkkel. Bátorság kell hozzá.
– Térey-ösztöndíjasként hogy viszonyulsz Demeter Szilárd kijelentéseihez?
– Térey-ösztöndíjasként is ugyanúgy kell viszonyulnom, mintha nem volnék az. Szerkesztőként tudom, hogy a megalapozott vagy elhamarkodott véleményeimet félre kell tennem, és olyanoktól is verset, prózát kell kérnem, akiket esetleg nem kedvelek, vagy nem a kedvem, elképzeléseim szerint írnak. A pozíció miatt háttérbe kell szorítanom a véleményemet, de sosem az ízlésemet. Magánemberként neki is lehet bármi a véleménye, de ebben a pozícióban erről hallgatnia kell.
– És amikor például meghatározza, hogy ki a magyar író, vagy kijelenti, hogy kit és milyen életművet kell kukázni?
– Tény, hogy száz év múlva a mostani magyar irodalom nagyobbik fele már feledésbe merül. De azok a szempontok nem a jelenkor szempontjai lesznek, amelyek alapján az utókor válogat. És egy rákövetkező utókor aztán vissza is hozhat neveket.
A jelenben nem kell elvégeznünk az utókor szelektálását. Ahhoz, hogy tíz műremek regényt és száz műremek verset utódainkra hagyjunk, amelyek az épülésükre és örömükre szolgálnak majd, kell egy fontos dolog.
Száz embernek kell ezer regényt írnia, és másik vagy részben azonos száznak tízezer verset. Nem lehet tudni, melyik az a tíz, melyik az a száz. Sejthetjük, ám nem mindig van igazunk. De egyszerűen nem jönnének létre a legjobbak a nem legjobbak nélkül. Mihez képest is volnának legjobbak? Sose születne meg egy ember se, ha csak egy hímivarsejtet engednénk a petesejt felé tartó útra, mondván végül is csak ennyi kell hozzá. De az az egy nem jutna el az egymillió nélkül, aki kiesik.
– Megpróbáltam elképzelni, hogy milyen érzése lehet egy feledésre ítélt irodalmár bőrében élni.
– Feledésre ítélt költőnek valószínűleg nem jó lenni. Bár végül mindenkit utolér ez a sors, van, akit még halála előtt, van, akit száz évvel a halála után. Van, akit később. De ki ismer ötvenezer éves költőt? A nagy költők egyszerűen nem volnának a többiek nélkül. Kosztolányi a rossz költőről szóló versében végülis arra jut, hogy ő az igazi költő. Én hiszek Kosztolányinak. A rossz költő a költés közegét írja. Senki nem fogja emlegetni, pedig hálával tartozunk neki. A kuka különben is becketti élettér, a létezés alaphelyzete újabban. Kukába kerültünk, de nem tudom pontosan, ki dobott ki, miért, és azt se, hogy ez baj-e.
VÖRÖS ISTVÁN legutóbbi művei: Loni és a varázsvásár; Loni és a kísértetek; A szabadság első éjszakája.
