Világos, hogy ki tehet mindenről – Beszélgetés Rubin Eszterrel

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Le lehet élni egy teljes életet szorongásban vagy annak árnyékában? Rubin Eszter új regényében (itt olvashat róla bővebben) az előttünk felcseperedő Hangát a ki nem beszélt traumák, az idegenség és a kívülállóság élménye határozza meg. A megírt szereplők elengedéséről, a szorongások feloldásáról és a négy fal közötti antiszemitizmusról beszélgettünk.

– Mi volt az első lépés a regény főszereplője, Pető Hanga felé?
– Jó ideje volt egy elképzelésem egy olyan karakterről, aki teljesen kivonul a társadalomból, egyfajta remeteségbe kezd, miután elhatalmasodik rajta a megfoghatatlan kór, amely lehetetlenné teszi, hogy az emberekkel érintkezzen. Bárkivel és bármivel, mert minden külső hatásra, civilizációs ingerre extrém tünetekkel reagál. Végül kiköltözik a saját házából és a friss házasságából, hogy a kertjük végében álló fehér törzsű nyírfák árnyékában bújjon el egy kis faházban. Kérdés, van-e visszaút, és ha igen, hogyan találja meg.

– Mikor és hogyan bukkant fel először benned?
– Miközben írtam, több felfedezést tettem magammal kapcsolatban is. Mert valljuk be, sokunknak megfordult már a fejében, hogy – legalább időlegesen – kivonul a saját életéből. Az elmúlt három évemet egy egészségi összeomlásból való kilábalás és a gyógyuláshoz való útkeresés töltötte ki. A hisztamin intolerancia elég különös állapot, amellyel az egészségügy egyáltalán nem tud mit kezdeni, és a tünetek is oly mértékig szerteágazók és váratlanok, hogy soha nem tudja az ember, mitől fognak jelentkezni. Számomra ezért csodálatosan kiaknázható szépirodalmi témaként jelent meg.

– A regényben is különös dolgok váltják ki a betegséget.
– Igen, ott sokkal több szó esik a gyerekkori és a transzgenerációs traumákról, amelyek hozzájárultak ahhoz, hogy ilyen állapotba kerül a főszereplőm. Valamint közbejött a pandémia, és érdekesnek találtam a karantén ábrázolását olyasvalaki szemszögéből, aki élete egy részét amúgy is egyfajta izolációban töltötte.

– Nehéz volt búcsút inteni neki az utolsó pont után?
– Sosem egyszerű lezárni magamban a történetet. Általában nehezen fejezem be az írást, nem akarok kiszakadni a regény által teremtett világból, amelybe a végére teljesen belebonyolódom. Ennek a kötetnek több pontját is saját történetek inspirálták, ezért kifejezett célom volt, hogy a megírásával letegyek bizonyos terheket. Ehelyett sokkal inkább felkavart, úgyhogy még van dolgom Hanga elengedésével.

– Hogyan látod most őt a már megjelent könyvben?
– Őszintén nem tudok még róla objektív képet alkotni. Az olvasói visszajelzések alapján nagyon sokan azonosulnak vele, persze olyan is van, akinek az agyára megy, de ezzel én is így voltam néha. Amikor például túl sokáig benne ragadt egy-egy reménytelen helyzetben, amelyből rég ki kellett volna lépnie.

– És mikor engeded el végképp a már megírt könyv világát?
– Amikor belefogok egy új írásába. Most egy irodalmi szakácskönyvön dolgozom, amelynek fotózását a napokban fejeztem be. Ez a fajta kreatív munka kedvez annak, hogy közben hagyjam, hogy a gondolatok kisajátítsák az agyam. A fotózás után viszont belevetem magam az írásba, ami végre új fejezetet nyit számomra, így nem kell az előző történeten rágódnom.

– Hanga kvázi anyósának, Joli néninek a zsigeri és jól felépített antiszemitizmusa egészen mellbevágó. Voltak ilyen tapasztalataid?
– Igen, voltak, és annyira váratlanul értek, hogy nem is tudtam megfelelően kezelni. Nem ilyen közegben nőttem fel, és a családom egyáltalán nem készített fel ilyesfajta atrocitásokra.

Ezért számomra mindig megdöbbentő ez a fajta kicsinyes, zsigeri gyűlölet. Az ember egy kicsit össze is törik az ilyen mértékű indokolatlan gonoszság hatására.

De arra valók az ilyen tapasztalások, hogy megoldási módokat, új készségeket dolgozzunk ki, és újraépítsük önmagunk erősebb változatát. Azt pedig nagyon érdekesnek találom, hogy milyen ördögien felépített, zárt logikai rendszerben gondolkodnak ezek az emberek. Semmilyen rés nincs a felépítményen, és tökéletesen alkalmazható az élet bármely területére. Nem kell sokat gondolkodni, mert mindig világos, hogy ki tehet mindenről: a zsidók.

– A regény meggyőzően beszél a másod-, harmadgenerációs holokauszttúlélők élményeiről, a szenvedés nem is oly halvány visszfényéről. Hogyan tompíthatja ezt a társadalom?
– Tipikus másod/harmadgenerációs szimptómák a soával kapcsolatos, személyesen meg nem élt élményekben gyökerező rémálmok, valamint a különböző fizikai tünetek, pszichoszomatikus betegségek, és az örök kívülállóság feloldhatatlan érzése. Mindezek erőteljesen megjelennek a főszereplőim életében is. Ezeket a máig ható szorongásokat tompíthatja, ha az érintettek megtapasztalják, hogy nincsenek egyedül, mindannyian egyek vagyunk a kívülállásban és az idegenségben. Ez közös élményünk. Az irodalomterápia sokat segíthet a feldolgozásban, de természetesen sosem nyújt kész megoldást, hanem kérdéseket generál, amelyekre mindenkinek saját válaszokat kell találnia.

– És mit tehet az emlékezetpolitika?
– Számomra ez kissé idegen terep, mivel mindig jól körülhatárolható szemszögből mutatja meg az új generációk számára a követendő és elvetendő történelmi mintákat, így ez komoly eszköz az aktuális hatalom kezében. A zsidó hagyományban viszont kiemelt szerepe van a mázkír imának, amelyben a gyászolók felidézik elhunyt szeretteik emlékét, és kegyelettel adóznak előttük. De a sebek begyógyulásához mindezeknél lényegesebbnek tartom a pozitív zsidó identitás megélésének lehetőségét, hogy a túlélők leszármazottai ne a holokauszt-identitást hurcolják magukkal és adják tovább hetedíziglen.

A halálnak csak az élettel lehet ellentmondani, a közösséghez való tartozás, a zsidó élet, a gyerekekkel teli iskolák és óvodák a letéteményesei a transzgenerációs traumák feldolgozásának.

– Mennyire van jelen a Soros-kampányban is megbúvó antiszemitizmus a mindennapjainkban? Mennyire határozza meg vagy befolyásolja a szűk és tág környezetedben élők gondolkodását?
– Joli néni és Soros György a két szélsőséget képviseli a regényemben, olyannyira, hogy az utóbbi egyáltalán nem is szerepel benne. Komolyra fordítva a szót, a Soros-kampány a Joli nénikben megbúvó legalantasabb ösztönökre apellál azzal, hogy dehumanizál egy csoportot, megteremtve az alapját annak, hogy adott pillanatban a hatalom által kipécézett bármely társadalmi csoporttal megtehető legyen ugyanez. Én jó ideje olyan buborékban élek, amelyben egyáltalán nem találkozom sem antiszemitizmussal, sem az attól való félelemmel. De biztosan mindannyian ismerjük azt a személyiségtípust, aki irigységgel, másokra való mutogatással és gyűlölködéssel helyettesíti a saját teljesítményét. Ezáltal könnyű prédájává válhat a hamis, manipulatív kampányoknak.

Mindazonáltal senkinek nem lehet megtiltani, hogy antiszemita legyen, legfeljebb ennek nyilvánosságát lehet szabályozni és szankcionálni. Úgyhogy felőlem bárki lehet antiszemita, feltéve, hogy a négy fal között csinálja.

– Regényeidben hol nagyobb, hol kisebb hangsúllyal jelenik meg a szorongás. Ez az újkori ember alapélménye? Vagy csak kisebb akadály a boldogság útjában?
– Az előző köteteimben kevésbé jelenik meg, de ezt a regényt kifejezetten a szorongás hiábavalóságának ábrázolására szántam. Rengeteg olvasói visszajelzést kapok, és ezek alapján az a kép bontakozott ki, hogy az állandó gyötrődés megdöbbentően sokunk alapélménye. A traumáinkkal való azonosulás pedig egyfajta normává vált.

– A traumákat olykor ínycsiklandozó részletességgel leírt receptek oldják fel, hiszen Hanga imád főzni. Ez a korábban megjelent szakácskönyvek hozadéka?
– A gasztronómia fontos helyet foglal el az életemben, de sokkal inkább fordított a sorrend. A szakácskönyvek csak az első három szépirodalmi kötetem után jöttek. Az első regényem, a Barhesz szövege gazdagon át van szőve a gasztrokulturális örökség irodalmi interpretálásával. A szereplők rengeteget esznek, főznek, tálalnak, etetnek, táplálnak, befőznek, spájzolnak és felhalmoznak. Ezzel is kompenzálnak bizonyos szorongásokat, vagy egyszerűen csak imádnak hedonista módon élni.

– A hedonizmus eléggé távol áll a főszereplőtől.
– A mostani regényben nincsenek igazi receptek, de azt látjuk, hogy Hanga sokkal könnyebben tudja kifejezni magát az általa alkotott ételeken keresztül, mint verbális kommunikációval, ami elég sokáig nem igazán megy neki, teljesen alkalmatlannak tűnik a beilleszkedésre. A kommunikációs képtelenség mintáját láthatóan az anyjától, kettejük konfliktusos kapcsolatából hozza. Így a szóbeli kifejezés helyett az érzelmeit belefőzi a különböző fogásokba, belekeveri a vadraguba, belegyúrja a knédlibe. A párja pedig megízleli, jól megrágja, lenyeli és a maga módján megemészti.

RUBIN ESZTER legutóbbi művei: Árnyékkert; Bagel; Barhesz.