Jogunk van a nevetéshez – Beszélgetés Puskás Pannival

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Ritkán történik meg, hogy egy elsőkötetes szerző novelláskötete (erről itt olvashat kritikát) máris toplistákon szerepeljen, de nálunk Puskás Panni befért a legjobb ötbe. És nem véletlenül: karcos humora, sodró lendülete és markáns hangja az utóbbi idők egyik legígéretesebb bemutatkozása. A kötetben is szereplő indiánokról, a jogállamiság látszatáról, az írás öröméről, és arról beszélgettünk, hogy le kell-e feküdni Bukowskival a siker érdekében.

– A kötet első novellájának költőnője Bukowskit hívja meg magához vacsorára, mert abban bízik, hogy a segítségével beléphet az irodalomba. Neked ugye nem támadtak hasonlóan kétségbeesett gondolataid az indulásod kapcsán?
– A művészetért én igen sok mindenre képes lennék, de mindennek van egy egészséges határa. Ráadásul nekem sokkal nagyobb szerencsém volt, mint szegény elbeszélőmnek. Engem ugyanis egy ösztönző-támogató közeg vett körül, mialatt a kötetem novelláit írtam. Igaz ez a hozzám legközelebb állókra, de az Élet és Irodalom, a Műút és a Jelenkor szerkesztőire is, akiket ebben a szövegben nem a legjobb színben tüntet fel a főszereplőm. És hatványozottan igaz Kiss Tibor Noéra, aki mentorom volt az elmúlt években. A felsorolt személyek közül senkivel nem feküdtem le a sikerért, mindenkinek elég volt az, amit Word dokumentumban átküldtem.

– Az irónia, a karikírozás a szövegek nem is annyira titkos motorja. Jobban járunk, ha semmit sem veszünk komolyan? Még az önsajnálatot sem?
– Nagyon érdekes, hogy ezt kérdezed, mert szerintem mindent véresen komolyan kell venni. És ha már véresen komolyan van véve, akkor lehet rajta nevetni. Fontos tét volt számomra, hogy azokat a közhelyes érzéseket, amelyeket mi, emberek gyakran nagyon teátrálisan élünk meg, és azokat a közhelyes gondolatokat, amelyek a hétköznapokban ömlenek ránk a médiából, vajon meg lehet-e írni úgy, hogy azok ne legyenek kínosak. A humor ezeket hitelesíti, de az önsajnálat itt legalább annyira komoly dolog, mint egy világvége-forgatókönyv a Covid időszaka után. Én arra jöttem rá, hogy jogunk van a közhelyekhez. Meg a nevetéshez is, ezeket is vissza kell foglalni.

– A Facebook profilod fényképén indián módra festetted ki magad. Ez utalás a címadó novella szereplőire, akiktől rettegnek a „telepesek”. Könnyű ebben felfedezni a migránsokra utaló jeleket. Milyen utóhatásai lehetnek ennek a félelemnek?
– Dacára annak, hogy engem tényleg nagyon érdekel a menekültek sorsa, a címadó novellában inkább a hatalmi rendszerünkről szerettem volna írni, annak mozdulatlanságáról, a generációváltás lehetetlenségéről, és arról, hogy mi lesz akkor, ha egyszer tényleg átveszi valaki dühből a vezetést. Egy destruktív forradalomról, mert az erőszak csak destruktív lehet. Ha már a félelemről kérdezel, akkor inkább azt mondanám, hogy félek attól, hogy minden így marad. És attól is, hogy minden nagyon megváltozik: én egy valódi demokráciában szeretnék élni.

– A szövegeidben igen élesen jelennek meg az aktuálpolitikai kérdések, sőt a Vakációban Magyarország a totális diktatúrába süllyed. Te is tartasz egy hasonló végkifejlettől?
– Természetesen igen. Pártunk és kormányunk egyre kevesebb energiát fordít arra, hogy fenntartsa a jogállami rendszer látszatát.

A napokban megszavazott melegellenes pedofiltörvény gyalázatos, de az is, ami a magyar egyetemeken történik, és az is, hogy lassan már nem tudunk úgy a Balatonon nyaralni, hogy azon ne a politikai elit gazdagodjon.

De éjfélig tudnám sorolni az igazságtalanságokat, amiket napra nap megélünk, és egyre mélyebben vagyunk, egyre inkább be akarjuk fogni a szánkat a családunkért, a megélhetésünkért, és építjük-szépítjük közben demokratikus eszközökkel ezt a populista rémuralmat. Nem tudom, van-e még ebből hátraarc. Sajnos, úgy látom, az ellenzék sem tudja.

– Mi jelentette a legnagyobb akadályt a szövegek megírása közben? A nyelv, a megfelelő szereplők, a pontos arányok megtalálása?
– Képzeld, sosem gondolkodtam rajta, hogy volna bármi akadály. Úgy értem, iszonyú hosszú idő alatt írtam ezt a vékonyka kötetet. Ebben az volt a jó, hogy mindig csak akkor ültem le írni, amikor tényleg volt valami ötletem. Szuper dolog, ha nem kell határidőre dolgozni. Van egy téma, ez elkezdi macerálni az embert, ül a trolin, a villamoson, a nőgyógyászati váróban, a kormányablakban, sorban áll az Aldiban, és közben azon gondolkodik, milyen forma állna jól az aktuális kattogásának. Mire a gép elé ültem, már többnyire tudtam, mit akarok. Aztán persze néha tök mást írtam.

– Pályakezdőként milyen lehetőségeket látsz magad előtt egy olyan irodalmi életben, ahol a valódi pénzek, ösztöndíjak fölött az MMA vagy Demeter Szilárd diszponál?
– Ha reális akarok lenni, azt mondom, a szépirodalom hobbitevékenység. Nagyon szeretném, ha másképp lenne, de ez így van. Pár díjon és ösztöndíjon osztozkodik most egy csomó tehetséges szerző. Csodás lenne néha megkapni valamelyiket, de az igazság az, hogy bárki kapja, az valószínűleg meg fogja érdemelni, így a többieknek legalább annyira drukkolok, mint magamnak.

Egyelőre nem áltatom magam azzal, hogy valaha a prózaírásból megélhetésem lesz, az életem különben is úgy alakult, hogy mindenért nagyon meg kellett dolgoznom. Én még egy kaparós sorsjegyen se nyertem soha.

Az irodalmi ösztöndíjak, amelyekre egyáltalán érdemes lenne pályáznom, per pillanat a kaparós sorsjegy kategóriájába esnek.

– Ahogy már említetted, Kiss Tibor Noé volt a mentorod a kötet megszületésének ideje alatt. Milyen tapasztalatod volt a mentorprogrammal kapcsolatban? Hiszel a mester-tanítvány viszonyban?
– Noéról csak szuperlatívuszok jutnak eszembe. Nem ismertük egymást korábban, de eddigi életem egyik legjobb döntése volt, hogy jelentkeztem hozzá a mentorprogramban. Rengeteg bizalmat kaptam tőle, amitől megjött az önbizalmam. Utóbbival nem álltam olyan jól korábban, habár szerettem eljátszani az ellenkezőjét. Noé nemcsak remek író, hanem nagyon jó szerkesztő is, ez szintén igen hasznos volt a közös munka során. Például több hülye és indokolatlan poénomat kihúzta a szövegekből, ezért lehet most fájdalommentesen végigolvasni azokat. A mester-tanítvány viszonyban nem hiszek, az egalitárius kapcsolatokban inkább. Noé nem a Mesterem, hanem a kollégám akart lenni, ez szakmailag és emberileg is nagyon fontos különbség.