Íróválogatott – Top 5 irodalom május

KÖNYVTERASZ

Ismét a líra uralja a májusi listánkat, de szerepet kaptak az „elsők” is. Toroczkay András első regényével, Puskás Panni első novelláskötetével került be a Závada Péter, Markó Béla és Babiczky Tibor fémjelezte költészet kiemelkedő darabjai közé. Ezekben hol egy Hamlet-alkatú beszélő szól hozzánk, hol egy igazán érett és kiteljesedett költői hang, hol pedig a két és félezer éves Szapphóról derül ki, hogy bármikor elmehetne kortárs magyar költőnek.

Nagyon rokonszenves ez a színvonalas versvilág, írta kritikusunk Závada Péter negyedik kötetéről. „A magaslesről származó, poétikailag elhasználtnak tűnő szavakból épül fel a szótára, mégsem érzem elavultnak. Pedig időnként, például amikor »a mítosz forró vére« kerül szóba, nincs távol a veszély. A versek többnyire mégis távol tudják tartani. Hogyan? Én sem tudok jobbat mondani: a megélt fájdalom révén. Ám ez a fájdalom nem direktben tolt, egyenesben nyomott, nincs az arcunkba lökve, csak közvetetten: állatok, erdők, erődök, madarak révén beszél róla a lírai alany”, összegezte Demény Péter a Gondoskodás lényegét. A verseken ugyanakkor átüt a mívesség csalhatatlan kézjegye. És szinte minden során érezni, hogy egy mélyen kulturált, befelé forduló, intelligens és tehetséges ember keresi érett, kissé kiábrándult hangon a még meg nem érintett világokat.

„Mintha lett volna bennem egy völgy, amit elárasztottam vízzel, és négy évig egyedül én merülhettem volna alá, hogy körülnézzek a felszín alatt. Most pedig lecsapoltam a tavat, hogy mások is láthassák, a mélyben milyen élővilág szökkent szárba, miféle burjánzás vette kezdetét”, mesélte lapunknak adott interjújában a szerző.

„Ugye nem gondoljátok, / hogy nem lehetek Anna Karenina? / Ugye nem gondoljátok, / hogy nem lehetek Bovaryné?”, írta Markó Béla a Mire való az irodalom? című versében. Ezzel a művel szólt hozzá némiképp dühösen az Amanda Gorman fordítása körüli botrányhoz, és próbálta védeni az irodalomnak azt a szabadságát, amely megengedi, hogy „egy hozzám hasonló, fehér, nem éppen fiatal (hogy ne mondjam: élemedett korú) férfi át tudja élni, sőt, esetleg hitelesen tolmácsolni képes” mindazt, ami a világ másik felében gondolhat egy más nemű, más bőrszínű fiatal.

Az Egy mondat a szabadságról épp ezt a szabad, bármilyen szerepet és bármilyen átjárást megengedő irodalmat képviseli támadhatatlan higgadtsággal, egyre mélyülőbb csendekkel, és lefegyverző intellektussal. A költőként jelentkező, majd politikussá váló Markó minden olvasó szerencséjére, a parlamenti munka után visszatért a költészethez. „Politikai szerepvállalása előttről is jóravaló költőként él az emlékezetben, de nagy költővé csak az utóbbi esztendőkben érett”, írta igen találóan a könyv fülszövegében Báthori Csaba. A májusi listánk második helye is jelzi, hogy maradéktalanul egyet értünk vele.

„Összességében a Boldog emberek figyelemreméltóan élvezetes regény. Nagy erénye, hogy ismerős élethelyzetekre építve érzékletesen mozgatja a helyét kereső bölcsész figuráját egy olyan világban, amely csak látszólag hordoz kontrasztot, egyébiránt ugyanúgy el lehet kallódni itt, mint az élet számtalan más területén”, írta kritikusunk Toroczkay András első regényéről. Főhőse, a harmincas éveiben járó Jocó, azaz Elemér, akinek már csak a szakdolgozat megírása van hátra a diplomáig. Ám addig sem romkocsmákban mereng, hanem alkalmi munkákból tartja fenn magát: koszfóbiája ellenére a szemétszállítóknál helyezkedik el, és így remekül vissza tudja adni a kukások világát.

„Minden csütörtökön jártunk apósommal »szemetelni«. Hasonlóan a főhőshöz, csak ő már ebben is más, mint én, mert ő nem az apósával. Vagyis jártunk gyűjteni a kukásautó bendőjébe az újrahasznosítható papírhulladékot. Ezt a helyzetet hangsúlyosan úgy érzékeltem, mint egy regényt. Talán önvédelemből is kívülről láttam magam, hasznot akartam húzni a helyzetből”, mesélte lapunknak a regény alaphelyzetéről a szerző, amely listánk harmadik helyét foglalja el.

Radnóti, Babits vagy Faludy után kész öngyilkosság lenne belevágni Szapphó fordításába, gondolhatná egy félénkebb irodalmár. Babiczky Tibor azonban szerencsére se nem félénk, se nem tiszteletlen. Sőt azzal tiszteli meg az elődöket, hogy igazi kortárs szerzőt farag Szapphóból azzal, hogy lefordítja, továbbírja, átülteti a görög költőnő verseit, töredékeit a 21. század nyelvére.

„Pedig először megijedtem tőle. Szapphó, s ráadásul paradigma. De miért? Miféle paradigmáról lesz itt szó? De amikor elkezdtem olvasni, s haladtam lassan előre, úgy nyílt föl a szemem. Persze az alap, a bázis, a kiindulópont a szapphói szabásminta, a szapphói verselés, ám a felépítmény, az ornamentika, a dísz: mind-mind Babiczky keze nyomát dicséri. És ez a kéz: mesteri”, írta kritikusunk a Szapphó-paradigmáról.

Új idők, új humorával érkezett meg Puskás Panni a magyar irodalomba, és adott egészen más jelentést az önsajnálatnak, a kallódó generáció alapproblémáinak, és a lassan fogyó szabadság levegőtlenségének. A rezervátum visszafoglalása megérdemelten foglalja el listánk ötödik helyét, mert „sokszínű, tele van meglepetéssel, és biztos kézzel uralja az eszközeit. Talán mert pontosan annyit fog meg, amennyit elbír. A remek arányérzék, amely jól vegyíti a semmit és senkit nem kímélő gunyorosságot a valódi fájdalommal és traumákkal, majdhogynem minden csapdán átsegíti. És mindezt sűrűn, egyedien és sok-sok kikacsintással tarkítva”, írtuk róla kritikánkban.

„Fontos tét volt számomra, hogy azokat a közhelyes érzéseket, amelyeket mi, emberek gyakran nagyon teátrálisan élünk meg, és azokat a közhelyes gondolatokat, amelyek a hétköznapokban ömlenek ránk a médiából, vajon meg lehet-e írni úgy, hogy azok ne legyenek kínosak. A humor ezeket hitelesíti, de az önsajnálat itt legalább annyira komoly dolog, mint egy világvége-forgatókönyv a Covid időszaka után. Én arra jöttem rá, hogy jogunk van a közhelyekhez. Meg a nevetéshez is – ezeket is vissza kell foglalni”, olvasható a szerzővel készített interjúnkban.