PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Színházi emberként, zenészként, költőként nemzedéke egyik legsokoldalúbb egyénisége Závada Péter. Negyedik verseskötete (kritikát itt olvashatnak róla) kapcsán beszélgettünk a költészet sokszínűségéről, az alkotás folyamatáról, és arról, hogy a sokféle énje – színházi, zenei, irodalmi – hogyan találja meg benne az összhangot.
– Kicsit már kihűlt a nyomdameleg könyved. Most épp hogy viszonyulsz hozzá?
– Azért még jócskán meg lehet melegíteni a borító fölött a kezünket. Egy teljesen más hasonlattal élve olyan érzés, mintha lett volna bennem egy völgy, amit elárasztottam vízzel, és négy évig egyedül én merülhettem volna alá, hogy körülnézzek a felszín alatt. Most pedig lecsapoltam a tavat, hogy mások is láthassák, a mélyben milyen élővilág szökkent szárba, miféle burjánzás vette kezdetét. Ez ilyenkor mindig egy izgalommal és várakozással teli időszak.
– A slam poetrynak vagy a rapnek az az elképesztő előnye, hogy azonnali visszacsatolást ad: egyből érezni, hogy mi megy át, mi fogja a közönséget. A verseknél mindez jóval bonyolultabb. Zavaró ez, vagy inkább inspirál?
– A slam viszonylag rövid ideig volt aktívan jelen az életemben, és amikor Magyarországon a csúcsra ért, én már jóformán benne se voltam. Összesen talán két-három slamversenyen vehettem részt, noha sokkal többnek voltam nézője. Engem ugyanis nem a színpadi szereplés öröme terelt a műfaj irányába, hanem éppen az, hogy ott a szövegek már valamelyest saját jogukon, zene nélkül is megállhatták a helyüket. Ez elmozdulást jelentett a raptől a költészet felé. A spoken word, amikor zenére olvasok verseket, megint egészen más kérdés. Ott nincs verseny, nem pontoznak, nem kell a közönség instant tetszésére apellálni. Ilyen szempontból jobban hasonlít egy hagyományos versfelolvasásra azzal a különbséggel, hogy zene is van alatta. Az azonnali visszajelzésekből pedig bőven kivettem a részem az elmúlt húsz év rapkoncertjei alatt.
– A színházi éned mennyire segít be a költő énednek, hogy a zenei éned mit csináljon a fesztiválok színpadán?
– Az Akkezdet Phiai több mint két éve föloszlott. Így a fesztiválok színpadát legfeljebb a közönség soraiból látom. Nem beszélve a lassan egy éve húzódó vírushelyzet miatt bevezetett koncerttilalomról. Így aztán se a színházi, se a zenész énem nem igazán tudott az utóbbi időben kibontakozni, ha csak nem azokban a többnyire otthoni munkákban, amelyeket az úgynevezett „konzerv” előadások előkészítésekor végeztem. Ezeket, ha visszaáll a rendes munkamenet, remélhetőleg játszani fogják.
(FOTÓK: Máté Péter/Jelenkor kiadó)
– Élő munkád nem is volt?
– Azért akadt. Februárban mutattuk be A széplélek című drámámat a Stúdió K csapatával, Geréb Zsófia rendezésében. Ebben az esetben is, csak úgy, mint a korábbi, Zsófival közös munkáknál, a Je suis Amphitryonnál, a költő énem segített be a színházi énemnek, hogy olyan verses monológokat írhassak a szereplőknek, amilyeneket szívesen hallanék vissza a színpadról is. A dalszövegíró is besegít olykor a színházinak a ritmus, a forma és a rímek terén. Legutóbb például, amikor a Dinyés Dániellel és Székely Krisztával közösen készített Poppea megkoronázása című Monteverdi-operának kellett új, magyar librettót írnom.
– Simon Marci a 99 vers című antológia előszavában úgy fogalmazott, hogy nagyon jót tett a versnek az új platformok megjelenése. Ráadásul soha ennyien nem vallották magukat költőnek, mint manapság.
– Őszintén szólva erre kevésbé látok rá, nem vagyok annyira képben a social media platformokkal, mint Marci. Azt pedig megsaccolni se tudnám, hogy manapság hányan vallják magukat költőnek. Annyit azonban látok, hogy egy Facebook-posztban, és így a telefon képernyőjén is, minden további nélkül elfér egy rövid vagy közepes hosszúságú vers, ennél fogva pedig az ilyen felületek akár kedvezhetnek is a vers népszerűségének. A csak képeket publikáló Instagramon ezt úgy oldják meg, hogy az olvasók kifotózzák a verseket a kötetből, és képként osztják meg őket. Tudtommal itt is vannak szerzők, akik igen népes közönséggel rendelkeznek.
– Hogy látod a megszólalás könnyű lehetősége – bárki posztolhat, bárki felállhat a slam színpadára – átírta a mai fiatalokban a költészetet övező közhelyeket?
– Azt remélem, hogy a költészetet övező káros és leegyszerűsítő sztereotípiák – például a művésznek szenvednie kell ahhoz, hogy írni tudjon, és ehhez a legjobb út, ha éhezik, és aztán lehetőség szerint meg is őrül – elkezdtek lebomlani a közvetítettség digitalizált tapasztalatának köszönhetően. Hiszen az internet mégis egyfajta közvetlenség élményt ad, még ha nem is valódit.
Ugyanakkor épp ebből fakadnak a veszélyek is: ha bárki megszólalhat, posztolhat, és pillanatok alatt hírnévre tehet szert, akkor kimarad a folyamatból a türelmes és lelkiismeretes szerkesztés mozzanata.
Ez véleményem szerint elengedhetetlen a színvonalas irodalomhoz. Ilyenkor a szerző személyes megfontolására van bízva, hogy ő maga mennyire igényes a munkájával szemben, milyen szűrőket és zsilipeket iktat be publikálás előtt.
– Többféle sikerbe is belekóstoltál már, melyik bénít, és melyik ad szárnyakat?
– A közönségsiker és a szakmai elismerés egyaránt jól tud esni. A legfontosabb mégis azoknak a visszajelzése, akiknek adok az ízlésére, privát értékítéletére. Ez csupán néhány embert jelent.
Ha az ember túl sok mindenkinek akar megfelelni, egymással szögesen ellentmondó ízlések kereszttüzében találja magát.
– Závada Péter nagy építkező, kevésbé lendületből, svungból ír, mint inkább megpillant valamit, eszébe jut valami, és azt kezdi ki- és körülrakni, írta a kötetről Demény Péter. Tényleg így dolgozol?
– Sokféleképpen dolgozom. Van, amikor egyszerűen azzal kezdem, hogy tüzetesen megvizsgálom magam körül a környezetet, a maga természetes, direkt adódásában, és regisztrálom a látottakat mintegy katalógusszerűen. Máskor egészen máshonnan közelítek, és előre kitalált, allegorikus szövegabroncsokat építek, amelyeknek nem is feltétlenül a pontos, megfejthető értelmük, sokkal inkább a hangulatuk a fontos. Megint máskor mondattöredékekből, elkapott félszavakból születik egy montázsszerű szöveg. De olyan is előfordul, hogy egy konkrét filozófiai vagy esztétikai belátás indít el egy gondolatot, és ilyenkor egy, a saját elméleti fegyvertárát önmaga ellen kijátszó, esszéisztikus vershibrid jön létre. Azt szeretem a legjobban, amikor önmagamat is meg tudom lepni.
– Hogyan viszonyulsz mindahhoz az átalakuláshoz, amit Demeter Szilárd révén próbál elérni a kormányzat az irodalmi és zenei életben?
– Ilyen mennyiségű pénzt tudtommal régóta nem fordítottak a hazai kultúrára, mint az elmúlt négy-öt évben. Rettentően szomorú, hogy mindez vállaltan ideológiai alapon történik. Nem mást látunk ugyanis, mint az irodalmi és más művészeti kánonok fölülről végrehajtott, politikai alapon történő befolyásolását. És még arról sincs feltétlenül szó, hogy minden esetben világnézeti elköteleződés alapján válogatnának a kuratóriumok a pályázók közt, bár nehezen tagadható, hogy erre is bőven van példa. Hanem hogy olyan vállalhatatlan kijelentéseket tesznek bizonyos felelős pozícióban lévő kultúrpolitikusok, amelyekkel józan felfogású ember nem képes egy platformra helyezkedni.
– Pénz is van bőven.
– Meg lehetőség is. A segítő jobb ki van nyújtva, így mindenkinek a saját erkölcsi belátásaira van bízva, hogy elfogadja-e: együttműködik, pályázik, átveszi-e a díjakat vagy sem.
Elképesztő összegeket zúdítottak az egykor KMTG-nek nevezett tehetséggondozó szervezetbe is, amit azóta mintha elnyelt volna a föld.
Mindeközben nem szabad igazságtalannak sem lennünk: rengeteg előremutató intézkedés, régóta időszerű újítás is történik. Elég csak a remek szerkesztőgárdával működő, nemzetközi irodalmi fórumra, az 1749-re és a szintén nívós Pestext fesztiválra gondolni. Ahogy a PIM-ben zajló szakmai munka színvonalához sem férhet kétség: tudjuk, számos kiváló szakember dolgozik ott. A kulturális szférában nyilván sok minden reformra szorult, de a szakmai egyeztetést mellőző autokratikus módszerek és az ezzel elérni kívánt politikai célok erősen beárnyékolnak mindenféle jó szándékot.
ZÁVADA PÉTER legutóbbi művei: Je suis Amphitryon; Roncs szélárnyékban; Mész.
