PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Nem könnyű döntést hozott, amikor két kamaszfiával, komolyabb nyelvtudás nélkül úgy döntött, hogy 2018-ban elhagyja a hazáját és Németországban telepszik le. Új könyvében a kivándorlás, a beilleszkedés és a helykeresés tapasztalatait írta meg igazi kordokumentumként (a könyvről itt olvashat bővebben). Az új és a régi otthon közötti különbségekről beszélgettünk és arról, hogy mit tanácsolna a most útra kelőknek.
Libri, 258 oldal, 4299 Ft
– Most is belevágna a kivándorlás nagy kalandjába, amikor egyre nagyobb a bizonytalanság a világban a háború és a lecsengő világjárvány miatt?
– Most vágnék csak bele igazán. Ez a mostani helyzet véglegesen legitimálta az akkori döntésemet, hiszen a járvány megérkezésekor nagy biztonságérzetet adott, hogy tudtam, ha bajba kerülünk, egy kiválóan felszerelt egészségügy fog minket ellátni. Azóta ez a biztonságérzet csak még inkább megszilárdult. Ami pedig az elmúlt egy évben történt a világban és Magyarországon – és itt ne felejtsük el az aszály és a klímaváltozás okozta válságot sem – az teljesen egyértelművé tette, hogy a lehető legjobb döntést hoztam akkor, amikor elindultam Németországba. Ha valahol biztonságban át lehet vészelni az elkövetkező időket, akkror az Nyugat-Európa.
– Sikerült berendezkedni?
– Mostanra túl vagyunk a kiköltözéssel járó nehézségeken, biztonsággal mozgunk az itteni világban, és élvezzük azokat az intézkedéseket, amelyeket a kormány tesz annak érdekében, hogy az emberek minél kisebb veszteséggel élhessék meg ezt az időszakot.
Lesz energia, ki tudjuk majd fizetni, működni fognak az iskolák, az idősotthonok, a kórházak, és itt még eső is esik. Ez utóbbi óriási kincsnek számít.
– Mi volt a legfájóbb pontja az első hónapoknak Németországban?
– A gyerekem magánya, küszködése. Láttam, hogy miközben egyik nehézséget oldja meg a másik után megoldja, a fény lassan kifakul a szemében. Láttam a boldogtalanságát, és szörnyen fájt, hogy nem tudok neki segíteni. Azt sem tudtam, egyszer véget ér-e ez a magány, vagy már örökre azon a „szigeten” marad, ahová én löktem. Azt sem tudtam, hová fajulnak a dolgok. Depressziós lesz? Megkeseredik? Dühös voltam azokra, akik ezt tették a hazámmal, és akik miatt egyáltalán felmerült az emigráció. Nekem sem ezt kellene csinálni. Otthon kellene tanítanom magyar gyerekeket, miközben azt nézhetném, ahogy a fiaim felnőnek, és elkezdik az önálló életüket.
Angela Murinai: „Sok segítséget kaptam”
– És mi volt, ami rögtön visszaigazolta a döntés helyességét?
– Megerősítő és szinte hihetetlen volt az a társadalmi háló, ami azonnal kifeszült alánk. Nagyon gyorsan kiderült, hogy ez egy olyan ország, ahol, ha az ember teszi a dolgát, akkor boldogul. Aki bajba kerül, kérhet segítséget. Akár pénzt, ügyintézést vagy iskolát. A hatalom nem ellenség, nem elvesz tőlünk, hanem épp ellenkezőleg, értünk dolgozik. Nagyon sok segítséget kaptam az első időkben.
– Mit tanácsolna azoknak, akik most hagynák el az országot, és máshol keresnék a boldogulást?
– Legyenek bátrak és nyitottak. Minden nehézséget könnyebb átvészelni akkor, ha hiszünk abban, hogy jó úton járunk. Lehetőség szerint készüljenek fel arra, hogy hová érkeznek. Jó még indulás előtt utánanézni a választott ország bürokratikus és szociális rendszerének. Természetesen a nyelv ismerete nagyon fontos. Sokkal jobb munkákat találhat az, aki jól beszéli a nyelvet, illetve minden ügyintézés sokkal egyszerűbb. Nekem mindezek nem voltak meg, helyette azonban voltak segítőim, akik az első időszakban ott voltak mellettem.
Óriási ajándék, ha vannak barátok egy ilyen helyzetben, úgyhogy én a már kint lévőket is arra biztatnám, hogy segítsék azokat, akik jönnének.
– Miben látja szinte behozhatatlan lemaradásnak Magyarország, a magyar társadalom helyzetét Németországgal szemben?
– Szinte mindenben. Gazdaságilag, szociálisan Nagyjából minden szinten elképesztő a lemaradása Magyarországnak. Az oktatási rendszer itt átjárható, szellős, és nagyon érdekes dolgokat is tanulnak a gyerekek. Itt a politika, a társadalomtudományok az oktatás részei. A gyerekek megvitatnak társadalmi kérdéseket a tanáraikkal. A mai napig rácsodálkozom időnként arra, ahogy itt működik a világ.
„Készüljenek fel, hogy hova érkeznek”
– Mi a legnagyobb különbség?
– A legelkeserítőbb szakadék az, ami a fejekben és a lelkekben tátong. Az elmúlt tizenkét év, a folyamatos agymosás olyan brutális pusztítást végzett az emberekben, ami szinte ijesztő. Ehhez képest döbbenetes látni, hogy Németország hogyan állt fel a súlyos történelmi örökségből, és hogyan lett az egyik legnyitottabb és elfogadóbb társadalom. Derű, jóindulat, segítőkészség – nagyjából ez jellemzi itt az átlagembert. Ami felé mentálisan és erkölcsileg Magyarország tart, az innen nézve egyszerűen kétségbeejtő. Soha nem hittem volna korábban, hogy egyszer megérem, hogy a lakosság ilyen jelentős hányada Putyint támogató, a megtámadott Ukrajnán gúnyolódó, kirekesztő, homofób és nőgyűlölő lesz.
Úgy tűnik, a kormány által leuralt média ereje még annál is nagyobb, mint azt valaha gondoltuk, és a NER-es agymosás egy orwelli mintaállamot volt képes teremteni.
– Igaznak érzi azt a megállapítást, miszerint aki kitelepül, az előbb vagy utóbb elveszti a magyarságát?
– Ez egyéntől és attól is függ, ki mennyi időt töltött külföldön. Vannak, akik húsz évnyi kintlét után is visszanéznek a hazájukra, követik annak a fejlődését vagy pusztulását. Mások gyorsabban maguk mögött hagyják a múltat. Egy kisgyerek, aki tíz éves kora alatt kerül egy másik országba, nyilván oda ereszt gyökeret, miközben aki negyven-ötven évesen hagyja el a hazáját, már mindig magyar marad. Én azt látom, hogy az emberek nem dobálják csak úgy el a magyarságukat. Itt is van magyar ovi, ahová hétvégente hordják a szülők a gyerekeiket, és fizetnek azért, hogy ezek a gyerekek magyar dalokat, játékokat tanuljanak, és akkor is megmaradjanak magyarnak, ha soha többé nem mennek haza.
„Őrizzük az identitásunkat”
– Ezt itthon sokan szeretik másként láttatni.
– Szeretnék azt gondolni, hogy a sok kivándorló, aki az elmúlt tizenkét évben elment, valami hűtlen, lelketlen tömeg. Ez nem igaz. Mi vagyunk a modern forradalmárok. Ez a mi forradalmunk. Sajgó szívvel elmegyünk, és őrizzük az identitásunkat. Minden nap bizonyítjuk, hogy a magyar ember nem a magyar kormány. A magyar ember is tud európai, széles látókörű, megbízható lenni. Sokat szégyenkezünk a magyar kormány miatt.
– Diktatúra van, és mindig is volt Magyarországon, indokolja meg, hogy más okok mellett miért hagyták el az országot 2018-ban. Nem kontraproduktív egy kalap alá venni az elnyomó rendszereket azzal a pár évvel, amikor valódi demokráciát próbáltak kialakítani az országban?
– Nem. Valóban volt idő, amikor próbáltak valamiféle demokráciát kialakítani az országban. De kik is? Ugyanazok, akik néhány héttel a rendszerváltás előtt még az elnyomásban játszottak szerepet. Az pedig, hogy az akkoriban leghangosabb „demokraták” mára egy választásos diktatúrát hoztak létre még visszamenőleg is megkérdőjelezi az akkori akarást.
Vajon mennyire volt bennük őszinte vágy a demokrácia után, és mennyire volt egyszerű manipuláció a hatalom megszerzése érdekében? Mire az emberek elkezdték volna megtanulni a demokrácia rendszerét, már vége is lett.
„Mostanra elcsendesült az életünk”
Minták sem voltak, nem volt előzmény, hogy miként működik a mindennapokban egy ilyen rendszer. A demokrácia nem néhány politikuson múlik, hanem kell hozzá egy olyan tömeg is, amelyik ismeri és tud vele élni. Jól látható, hogy a magyar társadalom megrekedt valahol a múltban, és egy erős vezetőre vágyik, akit követhet. Aki megmenti attól, hogy gondolkodnia kelljen és felelősen döntenie. Ez a lehető legmesszebb áll a demokratikus gondolkodástól, és a lehető legjobb termőtalaja az autokráciáknak.
– Tervezi a folytatást? Az utószóból kiderül ugyanis, hogy a kalandok még messze nem értek véget.
– A mi életünk mostanra elcsendesült, szerencsére nincs olyan esemény, ami megírásért könyörögne bennem, úgyhogy nem tervezek már önéletrajzi könyveket írni. Téma akad bőven a világban, ha az ember szeretne mesélni.
ANGELA MURINAI korábbi művei: 10 okom a haragra; Mikor feltámad a szél.
