A hazugság bosszant föl – Beszélgetés Vámos Miklóssal

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

Kimondottan izgalmas, amikor egy író bepillantást enged a műhelyébe, ahol szerszámok helyett írói fogások és trükkök sorakoznak. Mikor használjunk párbeszédet egy regényben, és hogyan nevezzük el a szereplőket? De mi kell ahhoz, hogy valakiből jó olvasó váljon? Vámos Miklós új könyve (bővebben itt olvashat róla) majd minden kérdésre választ ad. Mi viszont azt kérdeztük tőle, hogy ő vajon hallgatott-e volna önmagára fiatalon.

– A kötet első szövege az írói és olvasói főbűnöket sorolja. Te beleestél bármelyikbe is?
– Természetesen. Különben talán nem is tudnék róluk. De ahogyan Isten is többre becsüli a megtért bárányt a mindig hűségesnél – ámbár nem egészen világos, hogy miért –, én is úgy érzem, hogy talán a vétkes megjavulása értékelendő.

– Mi az, ami miatt azonnal leteszel egy könyvet? Mit nem tudsz megbocsátani olvasóként egy írónak?
– Mindent meg tudok bocsátani, de sok könyvet félbehagyok, bizonyos írói hibák vagy vétkek miatt. Elsősorban a hazugság bosszant föl. Másodsorban pedig a bántó hibák stílusban, szerkezetben. Az is ki tud hozni a sodromból, ha a realitásérzékelő műszerem pirosan villogni kezd. Régebben egy kortárs regény elején azt olvastam, hogy a magasrangú katonatiszt valamikor a húszas-harmincas években elviszi a javítóba az autóját. Fehér díszegyenruhában. Ott összefut egy hölggyel, aki viszont brüsszeli csipkét visel. Hamarosan kopulálnak a kőpadlón. Hát…

– Ehhez tényleg íróasztali fantázia kell.
– A valóságban egy magasrangú tiszt sosem vinné a kocsiját a szerelőhöz, ezt a sofőrje intézi. Továbbá sem fehér díszegyenruhában, sem brüsszeli csipkében nem elképzelhető szeretkezés a kőpadlón, ami a javítóban bizonyára olajfoltos. Nem is olvastam tovább.

– Egy pályakezdő író miből tanulhat többet, egy kimondottan jó vagy kimondottan rossz műből?
– Legtöbbet abból tanulhat, ha ír. De minden könyv a szerző javára válik, amit elolvas. Végsősoron egy kémiatankönyv vagy akár a közületi előfizetők névsora is, bár azt évek óta nem nyomtatják ki.

– „Eszetekbe se jusson elemezni, amíg élvezitek”, javaslod egy helyen az olvasónak. Ezek szerint az iskolai magyar órák is megölik az élményt, amikor rideg elemzés alá vetik a kötelező olvasmányokat? És az intés a kritikákra is vonatkozik?
– Szerintem az olvasás – és az írás – élvezeti és élvezetes tevékenység. A magyar tanárok sokat tehetnek a diákjaikért, ha így fogják föl. Én ötöst adnék annak a tanulónak, aki bevallaná, hogy a kötelező olvasmányba beletört a bicskája, ha el tudná mondani, hogy miért. Egyébként a fogalmat is utálom. Ajánlott irodalom szeretnék lenni, illetve szabadon választott. Az az igazi.

Nekem semmi bajom a kritikusokkal, mindig köszönök nekik, de értékelem az olyan bírálatot, amelynek az írója – még mindig – szeret olvasni. Ez aligha várható el attól, aki sorozatban és szakmányban véleményez könyveket.

– Az is kiderül az Igenből, hogy ma már nem szívesen tartanál órát kreatív írásból. Miért?
– Mert minél többet tudok az írásról, annál bizonytalanabbak az elveim. Különben is, aki netán olyan elszánt, hogy tőlem szeretne tanulni, vegye kézbe az Igent. Vagy bármelyik másik munkámat. Ám vigyázzon. Ezekből esetleg megtanulhat vámosiklósul írni, viszont a cél az, hogy a saját hangját találja meg. Abban viszont senki nem segíthet, önmagán kívül.

– Te fiatalon hallgattál volna a mai, immár rutinos és befutott önmagadra? Nyitott voltál a mesterek tanácsaira?
– Rám nem. De Déryre, Örkényre, Mándyra és a többiekre, akiket az Új Írás körül megismerhettem, makacsul és vallásosan hallgattam. Eleinte minden tanácsukat megfogadtam. Ami, ma már belátom, hiba volt. Én sajnos jótanuló-típus vagyok.

– Nyugtass meg, hogy nem csak fontos „igenek”, de fontos „nemek” is voltak az írói pályád alatt. Felidéznél egyet?
– Rengeteg nemet kellett mondanom. Például: amikor a teljes szerkesztőség fölállt, engem akartak kinevezni a Mozgó Világ főszerkesztőjének. Vagy: Gáll István ajánlotta, lépjek be a pártba, úgy könnyebb lesz az utam. Nem léptem be soha semmibe.

A szűken értelmezett munkában többször éreztem úgy, hogy amit írtam, nem elég jó, így nem is adtam ki. Sajnos, néha tévedtem, és megjelent tőlem olyasmi, amit okosabb lett volna megtartanom a fiók mélyén.

Végezetül pedig: kétszer is kacérkodtam az úgynevezett disszidálással, először a húszas éveim végén Franciaországban, másodszor pedig később, az Egyesült Államokban. Franciaországban a nemhez hozzájárultak a magyar hatóságok azzal, hogy a feleségemet és a csecsemőkorú lányomat nem engedték ki. Az Egyesült Államokban sikeresen beilleszkedtem, de ottani éveim végén idehaza összeomlott a szocializmus, így nem maradt okom, hogy emigráns legyek.

– Mennyire tartod igaznak azt a véleményt, hogy minden művel újra kell tanulnia az írónak az írást? Hogy igazából mindig a nulláról kell kezdeni?
– Szerintem két írótípus van. Egyik sem különb a másiknál. Az egyik mindig ugyanazon a hangszeren játszik, használja az általa kidolgozott szerkezetet, stílust, látásmódot minden szövegében. A másik igyekszik mindig valami mást csinálni, én ilyen vagyok. Ami már jól megy, azt nem szeretném újrázni. Aki ismeri és kedveli a munkáimat, bizonyára visszaigazolja ezt.

– Mikor érzed sikeresnek egy-egy könyvedet?
– Kapásból rávágnám: soha! Elégedett akkor vagyok, ha képes voltam kidolgozni a könyvem azon a színvonalon, amire az adott időszakban a képességeim lehetőséget nyújtottak. Magyarán, ha akkor semmiképp se tudtam volna jobbra írni, azaz eljutottam egy képzeletbeli falig. Későbbi újrakiadások esetén azért mindig farigcsálok egy kicsit a régebbi munkáimon, elsősorban húzok belőlük piciket, vagy amennyit tudok. Az irodalmi szövegekre majdnem mindig igaz, hogy a rövidítés csak használ nekik.

VÁMOS MIKLÓS legutóbbi művei: Dunapest; Hetvenkedő; Legközelebb majd sikerül.