Kitartó írók kézikönyve

Vámos Miklós: Igen | Benedek Szabolcs kritikája

Az elismert írókat rendszeresen keresik meg a pályakezdők, hátha – véletlenül vagy nagylelkűen – elárulják, hová rejtették a bölcsek kövét: az írás titkait. Vámos Miklós egy ideig a saját honlapján válaszolgatott, most viszont egy egész kis könyvecskét állított össze, amelyben az írásról, olvasásról és persze az életről szóló észrevételeit gyűjtötte össze. Például arról, hogyan érdemes szerelmes levelet írni.

John Lennon 1966. november 7-én hirtelen ötlettől vezérelve betévedt a barátai által működtetett, alig több mint egy éve megnyílt, de máris kultikus hírnévnek örvendő avantgárd kulturális központba Londonban, a Masons Yard 6. szám alatt lévő Indica Gallery-be. A Beatles-vezér akkortájt nem volt jó passzban. Nem sokkal korábban ellentüntetések kíséretében ért véget együttese botrányokkal kísért utolsó turnéja, amit egy rövid, de fárasztó spanyolországi filmforgatás követett, ezenkívül meghalt a szeretője, odahaza pedig egyre nyomasztóbbá vált a légkör a feleségével folytatott veszekedések nyomán.

Egyes források szerint egy különösen húzóssá sikeredett trip után Lennon három napja rótta London utcáit, és úgy esett be a galériába, hogy fogalma sem volt arról, hogy ott a Befejezetlen alkotások című tárlat másnapi megnyitójára készülnek. A művek már ki voltak állítva, Lennon látott is egy létrát, azon fölkapaszkodott, belenézett a tetején lévő távcsőbe, és annak lencséje mögött egyetlen szót pillantott meg: IGEN. Később úgy nyilatkozott, hogy abban az állapotában igencsak mellbe vágta ez a rövid és egyszerű, ám annál pozitívabb üzenet. Az „igen” szócska tényleg sorsfordítónak bizonyult. Miután ugyanis John Lennon lemászott a létráról, barátai, a galéria tulajdonosai bemutatták neki a másnap nyíló kiállítás alkotóját, a japán avantgárd művészt, Yoko Onót.

Ugyancsak ez a szócska áll Vámos Miklós új könyvének címlapján. A kötetbemutatón a szerző elárulta a cím eredetét. Eszerint hajdanában két barátjával megalapította az Igen Klubot, amelynek az volt a deklarált szándéka, hogy a tagok soha ne mondjanak nemet. Havonta egyszer találkoztak a pesti Dunapark Kávézóban (meg is van a kapcsolat Vámos előző könyvéhez, a Dunapest című regényhez), ahol mindenki bevallotta, mikor és hányszor voltak képtelenek betartani a klubszabályt, majd kirótták a penitenciát. Vámos Miklós ekkor határozta el, hogy egyszer írni fog egy könyvet Igen címmel.

A kötet a szerzőnek az elmúlt pár évben született hosszabb-rövidebb esszéiből és elmélkedő írásaiból áll össze. Ugyanakkor, mondhatni, egy kiemelt tematika is át- meg átszövi. Vámost évtizedek óta keresik meg pályakezdő vagy magukat annak remélő írók véleményezésre megküldött kéziratok és tanácskérések formájában. Egy időben a honlapján fenntartott egy fórumot, Pályakezdő Írók Klubja címmel. A honlap azóta inaktívvá vált, azazhogy a tartalma elérhető, csak nem frissül, a nyitólapon üzenet áll, miszerint az író a Facebookra helyezte át internetes tevékenységét.

Az esszékötetben egy, a közösségi oldalhoz kapcsolódó szöveg is szerepel. Azt a döbbenetes esetet beszéli el, amikor egy könyves plakátkampány idején valakik Dávid-csillagot rajzoltak Vámos Miklós és Koncz Zsuzsa megállóban kihelyezett fotójára. Az író ezt felháborodott posztban tudatta, hozzátéve, hogy átkait szórja az elkövetők uszítóira. Majd így folytatta: „S üzenem: ez itt az én hazám is, takarodjanak el ők”. A poszt tízezres nagyságrendű kommentet és milliós olvasottságot ért el. A részletek az Igen egyik esszéjében olvashatók. Na de kanyarodjunk vissza a kezdő íróknak szóló tanácsadásra.

Az itt sorakozó szövegek jelentős része az írás technikai és elméletei kérdéseivel foglalkozik. Az utóbbi egy-két évtizedben nálunk is népszerűvé vált íróiskolák kiindulási pontja szintén az, hogy egyes írástechnikai fogások elsajátíthatók, továbbcsiszolhatók.

Az ismert tétel szerint gyakorlat teszi a mestert: a meglévő készségek önmagukban még nem elegendőek ahhoz, hogy valakiből író legyen. A tehetségen dolgozni kell, nem beszélve arról, hogy kitartás, elszántság, szorgalom nélkül nem sokra megy. És persze szerencse nélkül. Miközben az ugyancsak sokszor hangoztatott frázis is igaz, miszerint az írás egyéni tevékenység.

Amikor az ember (Hajnóczyt idézve) ott ül a rettenetes, nagy, üres és fehér papír (értsd: képernyő) előtt, azt egyedül kell megtöltenie. A szubjektivitás pedig nem csupán a tevékenység folyamatához elengedhetetlen, hanem a végeredmény megítéléséhez is. Fontos tehát a mester-tanítvány kapocs, de – mindezt már e sorok szerzője fűzi hozzá – a tanítványnak egy idő után el kell tudnia szakadni a mestere ízlésétől, amelynek a kapcsolat nyomán óhatatlanul is a hatása alá kerül. (Érdekes, hogy a kreatív írást oktató tanfolyamok és a kezdő íróknak szóló kézikönyvek főként prózával foglalkoznak. Kivétel azért akad, lásd pl. Lackfi János verstankönyvét. Erről itt olvashat bővebben.)

Az esszékötet mégsem valamiféle íróiskolai tankönyvnek kell tekinteni. Szerzője nyilvánvalóan nem is annak szánta. Összegyűjtötte benne mindazt, amit korábban adagolva mondott el a tanácsért és bírálatért jelentkező írópalántáknak. A szövegek sem random módon sorakoznak a könyvben, hanem egymásra épülnek. Így aztán a könyv végére kiderül, hogy Vámos Miklós mit gondol írásról, olvasásról, és ezekkel összefüggésben általában az életről is. (Élni, olvasni, írni a kötet alcíme, és ez egyben az egyik esszé címe is.)

Kezdésnek mindjárt ott az örökbecsű kérdés, hogy mi végett is ír az ember. Aztán arról esik szó, hányféle prózairodalom létezik, illetve mennyire kell egy írónak seggfejnek lennie. Mi a különbség az élő beszéd és a leírt szöveg között, miként juthatunk el az olvasóból kiváltandó aha-élményig, illetve hány fordulat legyen egy regényben? A tegezve megszólított írópalánta olvashat még Vámos regényírói technikáiról is (régen szótárfüzetek, ma külön fájl a szereplőknek). Meg arról, hogyan kell és lehet a mondatokat egymás mellé pakolgatni úgy, hogy azok egymásra reflektáljanak. Melyik a helyes, a „könyörgöm” vagy a „könyörgök”, és miért fontos az irály? Némi eszmefuttatás is idekívánkozik a forgatókönyvírás buktatóiról, a nevek és a címek kiválasztásáról, sőt, egy szerelmeslevél-író gyorstalpalót is beiktat.

Mindebben természetesen számos szubjektivitás van. Például a regénybeli dialógusokkal kapcsolatban Vámos álláspontja az, hogy csak akkor érdemes párbeszédeket használni a prózában, ha az elkerülhetetlen. És ha ez az eset áll fenn, akkor ő a dialógusok megírásához speciális technikákat javasol. Ezek egy része egyeseket vitára késztethet. (Például e sorok szerzőjét is.) De hát ez így van rendjén. Az Igen, ismétlem, nem afféle kezdő írók kézikönyve.

Olyan szövegek kaptak helyet benne, amelyek nagyobb részében Vámos Miklósnak a prózaírással és -olvasással kapcsolatos megállapításai és elgondolásai olvashatók, kisebb részében pedig egyéb feljegyzések. Például a zenészi pályájáról és bizonyos családi vonatkozásokról, továbbá eszmefuttatások többek között a mesterséges intelligencia vagy a könyvvásárok természetéről. Nem mellesleg viszonylag sok szó esik benne Beatles-dalok fordításáról és eljátszásáról, úgyhogy már csak ezért is tekinthetjük indokoltnak e recenzió Lennonra utaló bevezetőjét.

Az Igen tehát legalább annyira esszékötet, mint amennyire írástechnikai tanácsadó. (Sietve hozzáteszem, a kettő természetesen nem zárja ki egymást.) Utóbbit tekintve egyik legfontosabb megállapítása pedig az, hogy a fölsorakoztatott javaslatokat szabadon kell kezelni: „Figyeljetek rám. Soha ne legyetek aggályosan következetesek. Semmiben. Főleg írásban ne. Tartsátok meg az alkotás elviselhetetlen könnyűségét, melynek éppen az a titka, hogy nincsenek szabályok.” Egyébként is, a szövegekből árad az életigenlés. Hiszen az időnkénti csapások és bajok ellenére, sőt, leginkább azokkal szemben, rendületlenül igent kell mondanunk. Mindenre.

VÁMOS MIKLÓS legutóbbi művei: Dunapest; Hetvenkedő; Legközelebb majd sikerül.