PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Az idei könyvhétre kisregénnyel jelentkezett (itt írtunk róla bővebben), egy isten háta mögötti hely épp csak megtűrt karaktereit vonultja fel. Ám a dráma olyan erővel csap ki a könyvből, hogy azt egy regényfolyam is megirigyelné. A falusi romungrók életéről, az olykor merev helyesírási szabályokról és arról beszélgettünk, hogy van-e ma reális esélye az esélyegyenlőségnek Magyarországon.
– A cégvezető és a Mamikám az én fejemben egymást kiegészítő könyvek. Az egyikben a felső tízezer, a másikban az alsó százezrek élete feszül. Mindkét regény narrátora a saját nyelvi regiszterében meséli el az életét. A te fejedben is párban élnek?
– Általában nem vagyok nagy előre tervező alkat, a szisztémák kiötlése pedig teljesen idegen tőlem. Rengeteg ilyet lehet amúgy felállítani, hogy például az egyiknek férfi főhőse van, a másiknak női, az egyik egyes szám második személyű narrációval van megírva, a másik egyes szám elsővel, az egyik vastag, a másik vékony, és sorolhatnám. De valójában véletlen, hogy ez a két könyv megírásban ennyire közel került egymáshoz. Minden könyvnek van saját tere és ideje, s azt a teret és időt be kell mutatnia az olvasónak, ám ha ezen túl nem egy általános emberire találunk, akkor nem érdemes elolvasni. Ez az egy, remélem, amiben a két könyv közös, hogy mind A cégvezetőn keresztül, mind a Mamika nénijén és a fiatal cigánynőn keresztül a saját sorsunkat tudjuk mélyebben megélni.
– Nem tartottál attól, hogy a nyers, roncsolt, ám hiteles nyelv elveszi az olvasók kedvét?
– Nem tudok az olvasó fejével gondolkodni, amikor írok. Mindig egy cél vezérel, hogy minél mélyebben és hitelesebben tárjam fel az emberi sorsokat. Sokat gondolkodtam erről a könyvről, mindig újra és újra előjött bennem, hogy meg kéne írni, s amikor végre hozzáfogtam, egyértelmű volt, hogy ennek egy ilyen nyelv lesz az akusztikus tere. Remélem, az olvasó is gyorsan megtanulja olvasni ezt a nyelvet, ahogyan én is megtanultam írni, és feltárul számára az az érzelmi erő, ami a két főszereplő kapcsolatában bújik meg.
– Hol találtál rá a Mamikám cigány főszereplőjére? Milyen tapasztalatokból gyúrtad össze?
– Amit a többségi társadalom cigánynak mond, valójában anyagilag, kulturálisan, nyelvileg és szokásai tekintetében rendkívül rétegzett. Én ebből egyet ismerek, a falusi romungrókat. Mondhatni közöttük nőttem fel, számomra természetes a közelségük. Nem úgy vagyok, mint a melldöngető elfogadók, akikben az együttérzés és a tolerancia csak addig terjed, ameddig nem költözik a szomszédba egy cigány család, vagy nem kerül a gyereke osztályába egy cigány gyerek. Ezekre a tapasztalataimra alapoztam a könyvet.
– Szerinted mikor beszélhetünk majd Magyarországon igazi esélyegyenlőségről velük kapcsolatban? Mikor válhat idejétmúlttá mindaz, amit a Mamikám oly élesen felvet?
– A Mamikám, hangsúlyoznom kell, nem azért lett, hogy társadalmi problémákat vessen fel. A célja épp az, ami minden más műalkotásnak is a célja, hogy eredendő és mély létélményhez juttassa azt, aki olvassa. Hogy a felszínességből az erősebb lét közelébe jussunk. Természetesen magánemberként a maximális esélyegyenlőség híve vagyok, amit ma Magyarországon nehezebb elképzelni, mint lehetett mondjuk a hatvanas években, amikor a társadalmi mobilitás célkitűzés volt. Az elmúlt harminc év bebetonozta azokat, akik a felső rétegekbe jutottak, és sajnos azokat is, akik az alsó fertályon kötöttek ki.
– És a régi ismerősök?
– Ha az általam ismert cigány családokat nézem, azt kell mondanom, hogy a saját valhai osztálytársaim és haverjaim sokkal jobb eséllyel tudhattak integrálódni, mint a gyerekeik vagy az unokáik. Hogy csak egy példát mondjak, a legtöbbjüknek lett szakmája.
Nagyon nehéz terep a mélyszegénységben élők felemelése, a táv, amit meg kéne tenniük, mondjuk egy értelmiségi létig olyan hosszú, hogy valószínűleg egy lendülettel nem is lehet megtenni.
Kell hozzá legalább két generáció. De ez áldozatokkal jár, és az egyetlen terep, amivel a helyzeten változtatni lehet, az az oktatás.
– Ezen a területen is lenne elég tennivaló.
– Képezni és megfizetni kell azokat a pedagógusokat, akik erre szánják el magukat, és általánossá kell tenni az erre alkalmas iskolákat. Nem pusztán pénzkérdésről van szó. Persze az is jó lenne, ha az a pénz, amit erre a célra fordítanának a kormányok, nem párologna el még azelőtt, hogy odaérne, ahol szükség van rá. Ugyanakkor azt is érdemes figyelembe venni, hogy nem minden társadalmi réteg akar úgy élni, mint a többség, vagy a többség által favorizált életformák. És az eltérő életformáknak is teret kell engednünk. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy bármit lehet csinálni. Elvileg a törvények előtt és a törvények által is egyenlőek vagyunk.
– Már az elején világos volt, hogy ez a történet nem végződhet jól, vagy írás közben sodort el a végkifejletig?
– Nem tudtam, hogy mi lesz a vége, s hogy végül pont az lett, ami lett. A főszereplők sorsa kirajzolta, hogy bizonyos dolgok megtörténhetnek, bizonyosak pedig nem. S a végén az derült ki, hogy valami olyannak is meg kell történnie, amire én magam sem számítottam.
Általában nem szoktam pontosan eltervezni, hogy mi is kerül egy könyvbe, hiszek abban, hogy engem is vezet és vezérel az a kíváncsiság, hogy pontosan mi fog történni.
Ez a kíváncsiság visz a szövegbe lendületet, amely lendületre az olvasó kíváncsisága is rátalálhat. Amúgy az a vég jó, amire nem számítottál, de mikor olvasod, mégis olyan egyértelmű, hogy ennek kellett lenni. Akkor is jó, ha folyik a vér, mint például Shakespeare-nél.
– Igen jellemző rád, hogy a szövegeid nyelve a lehető legszorosabb kapcsolatban állnak az általa ábrázolt közeggel, szinte ráfonódnak, és ilyenkor még a helyesírás sem érdekel. Az alkotói szabadság mindenek előtt?
– Természetesen a nyelv nagyon fontos, de tudni kell, hogy minden irodalmi nyelv teremtett nyelv. Ilyen módon a valóságos nyelvhez való kötődése tulajdonképpen olvasói illúzió. De ennek az illúziónak meg kell teremtődnie ahhoz, hogy higgyünk a szövegnek. A helyesírással meg úgy vagyok, hogy az, ahol eltérek az akadémiai ajánlattól, az vagy azért van, mert az tartalmi kérdés, hogy mit írunk például egybe és mit külön, vagy azért, mert fontosabbnak tartom az aktuális nyelvhasználathoz való kötődést, mint az akadémiához. Végül úgyis az lesz majd a helyesírás, amit a beszélők gyakorlata kikövetel.
– Könnyen intesz búcsút egyes regényed szereplőinek az utolsó pont után, vagy hosszabb ideig benne ragadsz egy általad kreált világban?
– Változó. A megírás során szinte megtanulja az ember a regény szövegét, a környezetet, a szereplők belső mozgását, gondolkodását. Amíg bennem mindez mozog, addig úgy gondolom még dolgom van a szöveggel. Amikor kész, sokszor úgy esik ki belőlem, mintha meg sem történt volna az az idő, amikor mélyen, minden percünkben együtt voltunk. Ez a, nevezzük így, hálátlan felejtés teszi lehetővé, hogy megszülessen egyszer az újabb mű.
– A migránsok iránti indulatok kicsit háttérbe szorították a romák elleni előítéleteket. Hogy látod, van ma az irodalomnak olyan ereje, hogy jótékonyan segítse elő a mentalitás megváltozását?
– Az irodalomnak szerintem nincsenek ilyesféle társadalmi feladatai. Ellenben lehetnek önkéntelenül ilyen következményei, hiszen mégiscsak megismertethet olyan társadalmi rétegeket, amelyekről a többségi társadalom alig tud érdemben valamit. Holott ennek a többségi társadalomnak volna az a feladata, hogy a kisebbségek boldogulását és boldogságát elősegítse. A magyarországi társadalmi kasztosodás szinte lehetetlenné teszi, hogy bármit is tudjunk azokról a csoportokról, amelyek társadalmilag messze élnek tőlünk. A jó szociográfiára nagy szükség volna, ez az az irodalmi műfaj, amelynek dolga a társadalmi rétegek bemutatása.
– A mostani borító kicsit eltér a korábbi rajzaidtól. Nehezebb volt megfogni grafikában a regény világát?
– Vagy inkább így fogtam meg. Meg persze az is történt, hogy hozzájutottam egy pasztellkréta készlethez és ez egy kicsit átalakította, hogy most miket csinálok.
HÁY JÁNOS legutóbbi művei: A cégvezető; Ne haragudj, véletlen volt; Kik vagytok ti?
