A mi telefonunkat is lehallgatták – Beszélgetés Finy Petrával

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

A nyolcvanas évek második feléről, a rendszerváltás előtti fülledt évekbe kalauzol el Finy Petra új regénye, a Kerti szonáta. Ám hiába a látszólag idilli környezet, a virágokkal teli felszín alatt besúgók, megfélemlítés és az államapparátus ugrásra kész emberei lapulnak. A tört mondatokról, a menedéket adó kertről és arról beszélgettünk, hogy miért dobja ki nehezen a zöld paprika magjait.

– Kilencéves voltál 1987-ben, amikor a regény is játszódik. Mire emlékszel a nyolcvanas évekből?
– Legfőképp arra, hogy internet és okostelefonok nélkül is mennyire teljes életet lehetett élni. Ha nem teljesebbet, mint ma. Emlékszem, a szüleim nagy baráti társaságára, amelynek a tagjai lehet, hogy szakadtan öltözködtek, lerobbant KGST-és autókkal jártak, intellektuális értelemben, derű tekintetében mégis ők voltak a leggazdagabbak a világon. Nagyon szerettem hallgatni például, ahogy kirándulásokon, szüreteken ezek a „koldusgazdag” felnőttek politizáltak, és próbálták megváltani a kommunizmus látszólag megválthatatlan világát. És arra is emlékszem, hogy az embereknek mennyivel több igénye volt minőségi időt szánni magukra és a családjukra.

– A kirándulásokra és a telefoncsörgéstől mentes tábortüzekre én is nagyon szívesen emlékszem.
– De ha otthon feltettünk egy különleges kiadású bakelitlemezt, az már ünnep volt. Ha a múzeumban a képzőművész keresztmamám El Greco festményeiről mesélt nekem, az is ünnep volt. Ha hosszabb útra utaztunk családdal, nem az volt a kérdés, hogy kinek a telefonos zenei válogatása szóljon a kocsiban, hanem énekeltünk. Még egy Trabantban töltött elképzelhetetlenül lassú és kényelmetlen utazás is ünneppé vált ezáltal.

– Miközben azért nem nagyon duskáltunk semmiben.
– Természetesen nagy volt a szegénység, és én is a testvéreimtől örökölt vállalhatatlan ruhadarabokban mászkáltam, olcsó ételeket ettünk. És borzalmas volt ugyan, hogy nem lehetett kapni semmit a boltokban, vagy csak ugyanazt a kétféle dolgot, de az már gyerekként is világos volt, hogy ez valójában nem számít. Az igazi vagyona a legtöbb családnak akkoriban szellemi jellegű volt. Manapság ez másként van: sokkal több a kulturális és érzelmi nyomorban élő ember, akik dúskálnak az anyagi javakban.

– Mi volt az első kép, ami felvillant a Kerti szonátából (itt olvashat róla bővebben)?
– Egy kert, ami anyai menedéket ad, egyszersmind egyfajta lázadásnak is helyet szorít: ahol biztonságos környezetben nőhetnek ki a szabadság gondolatai. Nagyanyámnak volt egy ilyen kiskertje, amit ő tanár és szellemi ember létére fizikai feltöltődésre, „leföldelésre” használt. A föld amúgy is nagy jelentőséggel bírt a számára, hiszen a második világháborúban egy földbe vájt bunker mentette meg a becsületét. Szerintem soha nem felejtette azt el, hogy a föld nemcsak a holtaknak, de az élőknek is lehet jó barátja.

– Igen, ez a mentalitás már ismerős a regényből.
– Kőkemény munkát végzett ebben a csodakertben: egyszerre teremtett dekoratív, szemet gyönyörködtető helyet, és áldozott a praktikum oltárán. Vidéki lányként, háborút megélt emberként tudta, hogy egy jól karbantartott konyhakert akár életeket is menthet. Én a mai napig fájó szívvel dobok ki magokat, legyen az akár a zöld paprikáé.

Nagyanyámtól megtanultam, hogy nincs haszontalan, értéktelen dolog a természetben: vagy trágya lesz valamiből, vagy egy új növény csíráját rejti.

– Mi segített elmélyülni a besúgók, az államapparátus és az ellenzékiek világában?
– Sok remek történésszel volt szerencsém együtt dolgozni sajtósként, akik a téma jó ismerői, és természetesen szépirodalmi feldolgozásai is szép számban vannak a korszak ezen „árnyarcának”. De a családunk telefonját is lehallgatták, és a családom egyik tagját is megpróbálták beszervezni kémkedésre. Nem sikerült nekik.

– Nagyon izgalmas a regény nyelve. A tört mondatok, a vendégszövegek, a felfokozott költőiség. Hogyan kísérletezted ezt ki?
– A felfokozott költőiség hozott anyag volt, hiszen a pályámat lírikusként kezdtem. A törtmondatok esetében a zenei múltamra hagyatkoztam, már amennyiben hat évnyi zongorázás annak tekinthető. Írás közben hallottam a mondatok ritmusát, és tudtam, hogy akár egy bekezdésen belül is szeretném váltogatni az elbeszélőt, a narratív nézőpontot. Mintha a szereplők gondolatbuborékjait összemosnánk egy képregényben, és egyfajta szimultán tudatfolyam hömpölyögne végig a szövegen. A vendégszövegek feladata, hogy szigetet képezzenek ebben az áradásban, ahová ki lehet kapaszkodni. De persze feldobott korskiccként, korfeliratként is funkcionálnak.

– Valahogy úgy képzelem, hogy lassan haladtál ezzel a szöveggel. Nagy energiákat fektettél a csiszolgatásba? Vagy egy nagy lendület volt az egész?
– A stílus kikísérletezése, és annak utólagos csiszolása valóban lassú volt. Mint ahogy az írás előtti kutatómunka is sok időt vett igénybe. Maga a történet gyorsabban készült: bár itt is tudtam, hogy a linearitást meg szeretném törni azzal, hogy amikor az olvasó már pont be tudná skatulyázni magában az egyik szereplőt, és könnyedén elkönyvelné valamilyennek, akkor megmutatok róla valami mást, és csavarok egyet a kialakult helyzeten. Mert nagyon kevesen mondhatják el magukról, hogy fekete-fehérek lennének. Legtöbben e két szín, folyamatos, fluid változását éljük meg.

– Mi okozta a legnagyobb nehézséget a regény kapcsán?
– Kihívást jelentett úgy bemutatni egy kultikus korosztályt, amely a rendszerváltáson dolgozott, vagy csak megélte annak előszelét, hogy én nem vettem részt ezekben a dolgokban. Tehát rengeteg jelenet, hangulat konstruált, és inkább egyfajta lelki tisztelgés azelőtt, amit a nyolcvanas évek nagy generációja véghezvitt. Ezért is volt hatalmas öröm számomra, amikor apám korosztályából is sokan jelezték, hogy tetszett nekik a regény. Az pedig külön öröm, amikor egy kilencvenes években született olvasó köszöni meg, hogy olvashatott arról a korszakról, amelyről legfeljebb az iskolában hallott pár szót. Már ha hallott egyáltalán.

– Melyik szereplőddel mennél el szívesen kávézni?
– Magdával mindenképpen. De nagyon érdekelne a két besúgó figurája is, írni is szerettem őket. Kicsit faggatnám őket még arról, hogy miként lehetett az, hogy ilyen hábetleresen nem tudtak kilátni a saját buborékukból, és miként lehetett az, hogy nem fogták fel, ez a buborék mekkora fegyver, hány embernek tudtak ártani vele. És persze megkérdezném őket arról, látnak-e párhuzamot a mai viszonyok és az akkori rendszer működése között.

– Az utóbbi években sok könyv is nagy hangsúlyt fektetett arra, hogy a nők szerepét feltárja a fontos történelmi eseményekben, és demonstrálja, hogy ezek (mint például a második világháború, az ellenállás) nem kizárólag a férfiak dolga volt. Milyen esélyekkel indul a regény a mai magyar emlékezetpolitika ellenében, amely a férfiakat és a pátoszt helyezi előtérbe?
– Egyszerre jó és nagyon rossz esélyekkel. Ha az olvasói visszajelzéseket nézem, hál’ istennek, jó esélyei vannak egy ilyen kötetnek, a nőknek ugyanis óriási igényük van az ilyen önerősítő történetekre. Hatalmas ugyanis a nyomás rajtuk: a 21. században a fehér, középosztálybeli férfi identitásválságba került, amely nagyfokú frusztráltságot, és ebből fakadó manipulálhatóságot eredményezett az esetében.

Ezt természetesen a populista rezsimek ki is használják: nőgyűlölő, vagy bármilyen kiszolgáltatott, hátrányos helyzetű csoportot ostorozó jelszavakkal remekül lehet manapság választást nyerni.

A sok tesztoszteronszító, álközösségi érzést nyújtó gyűlölködésben egy valami vész el igazán: a család és a nő valódi tisztelete. Nem kell ahhoz manapság a tálibok által letarolt Afganisztánban élni, hogy egy nő azt érezze: egy aktuális gyűlöleteszme csupán hadizsákmányként tekint rá, és ismét eljöhet a kor, amikor megint tárgyiasítani kezdik.

FINY PETRA legutóbbi művei: Akkor is; Marlenka; Madárasszony.