PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Azt nem kell különösebben boncolgatni, hogy mire vagyunk büszkék a történelmünkben, de vajon hogyan látta és főként hogyan tálalta legfontosabb eseményeinket a nyugati sajtó. A Címlapon Magyarország 1848 és 2020 közötti időszakban vizsgálta meg az országról alkotott képet. A beszélgetés második részében a rólunk alkotott sztereotípiákat és a lehetséges folytatást veséztük ki a szerkesztővel, Szalay-Berzeviczy Andrással. (Az interjú első részét itt olvashatja.)
– Melyik címlap esetében érzett különös büszkeséget?
– Természetesen a híres, ’56-os Év embere címlap kapcsán, ez a legismertebb nemzetközi médiamegjelenése országunknak. 1848-on, 1956-on és 1989-en keresztül újra és újra a függetlenségéért és szabadságért küzdő magyarság tematikájával szólítjuk meg a világot. Büszkeséggel töltött el érezni azt a mély tiszteletet is, ahogy az angolok és németek írtak Deák Ferencről, Széchenyi Istvánról vagy akár Tisza Kálmánról is. De ugyanígy éreztem a magyar művészeti, tudományos vagy sporteredményeinkről hírt adó megjelenések esetében is Bartóktól Puskáson át Rubikig. Végül, felemelő látni az 1989 szeptemberi határnyitást övező nemzetközi fogadtatást a könnyeikkel küszködő, felszabadult, nyugatra igyekvő keletnémetekről.
– És melyek keserítették el?
– Rengeteg ilyen van. Nem túl felemelőek azok a címlapok, amelyek a magyar parlament alsóházi üléstermét mutatják be szétrongálva 1904-ben. Nem lelkesítő az első világháború idejéből a Daily Mirror címlapjait olvasni, amelyeken sokszor megtaláljuk Tisza Istvánt, mint a Nagy Háború kirobbanásának legfőbb felelősét, Európa fekete bárányát.
Az 1957-es Kádár-portré pedig egészen rémséges a Newsweekben arról, hogy milyen embertelen körülmények és kínzások között torzulhatott el Kádár János személyisége elvtársai börtönében 1952 és 1954 között.
Demoralizálóak számomra a 2006-os őszi és azt követő sajtómegjelenések nyomdafestéket nem tűrő címei is. És azt gondolom, hogy Orbán Viktor legradikálisabb ellenfeleit leszámítva mindenki önérzetét zavarja az is, amikor számtalan lap Rodrigo Duterte, fülöp-szigeteki diktátor és drogbáró társaságában, vagy amikor a Spiegel „Európa takarítói” között ábrázolja a miniszterelnököt maszatos arccal, felmosóvödörrel a kezében.
– Mi zavarja ebben?
– Ez már nem politikai preferencia vagy vélemény, hanem jó ízlés kérdése. Az ilyen valóságtól elrugaszkodott, szürreális címlapokkal a nyugati sajtó önmaga hitelességét diszkreditálja. A nemzetközi sajtó akkor komolyan vehető, ha kritikai éle a megalapozottságra és valóságra épít. A negatív megjelenéseket folytatva a könyv bemutat egy sor világhíressé vált hazai természeti katasztrófát, balesetet is az 1879-es szegedi árvíztől, az 1910-es ököritófülpösi tűzvészen át a 2010-es vörösiszap-katasztrófáig és a Hableány 2019-es tragédiáig. Ezek szintén deprimálóak.
– A nyugati sajtóban tükröződő sztereotípiák közül melyek tűnnek igaznak és melyek felszínesnek?
– Sokszor jelennek meg az átlagemberek magyarságasszociációi és felületes képei, de számomra még érdekesebb az, amit a külföldi nem ért bennünk.
– Soroljon fel néhányat.
– Ránk csodálkoznak, amiért hajlamosak vagyunk magunkat a világ legbalsorsúbb népének beállítani, és gyakran drámai melankóliával „sírva vigadni”. Nem értik, miért kezdik és zárják a magyar gyerekek az 1930-as években az iskolát szomorú imákat énekelve szülőföldjük visszaszerzéséért, amelyet ráadásul ők – koruknál fogva – már nem is ismerhettek.
Nem értik, hogyan tudta a magyar parlament ellenszavazat nélkül elfogadni a zsidó törvényeket 1938 és 1942 között.
Nem értik, hogyan köthetett szövetséget Horthy a náci német birodalommal, miközben otthon a hungarista mozgalmat üldözte. Nem értik, miért ilyen szívélyes a viszony Hitlerrel, miközben a nemzetközi kommunikációban számtalanszor előjön, hogy mi csak áldozatai vagyunk a német birodalom agressziójának. Nem értik, hogyan állhat egy olyan ország élén tengernagy, amelynek se tengere, se haditengerészete nincsen, és hosszan sorolhatnám. A külföldi perspektíva segít bennünket időben és térben eltávolodva hazánk ügyeit átgondolni, és ezek mind gondolatébresztő és önreflexióra sarkalló történetek.
– Térjünk vissza a velünk kapcsolatban használt előítéletekhez.
– Ami az ismert nemzetkarakterológiai sztereotípiákat illeti, azok elsősorban a két háború közötti képes, ismeretterjesztő kiadványokban jelentek meg a bukolikus magyar vidékről, a határtalan puszta romantikájáról, a nyalka csikósokról és a szép magyar lányokról. Sokszor visszatérő téma a magyarok szerepe Európában, és ez pedig nem más, mint az európai kereszténység keleti védelme.
– Milyen tanulságokat lehet ezekből levonni?
– A központi hatalmak propagandájáért felelős Arnold Jung jut eszembe, aki azt találta mondani, hogy a háborút nem a csatatéren, hanem a közvéleményben vesztettük el, és hogy „puskacsövek helyett újságokat kellett volna gyártanunk”. Rengeteg tanulsága van az elmúlt bő másfél évszázadnak. Még konfliktusos nemzeti érdekegyeztetésben is meg kell találnunk a nyugati szövetségeseinket, meg kell válogatnunk, milyen szélben bontunk vitorlát a Nyugattal szemben.
Nagyobb figyelmet kell fordítani a hiteles, álláspontunkat több nyelven is közvetítő kommunikációra.
– Annak idején az Országimázs Központ révén próbálkoztunk kedvezőbb képet kialakítani magunkról. Volt ennek bármiféle hozadéka a címlapokon? Egyáltalán lehet mesterséges szempontok alapján tartósan befolyásolni a megítélésünket?
– Ebben az időben, a kilencvenes évek végén váltunk NATO-tagországgá, ami több helyen is címlapra került. Friss volt még Clinton taszári látogatása, és megkezdődtek hazánk európai uniós csatlakozási tárgyalásai is. Az ország vezetése elkötelezetten transzatlantista volt, a nyugati sajtó üdvözölte mindezt. Ráadásul 2002-ben Kertész Imre Nobel-díjjal öregbítette Magyarország hírnevét. Ez különösen nehézzé teszi azt, hogy kimutassuk, mennyit tett hozzá az Országimázs Központ az akkori évek jó Magyarország-képéhez. Ártani biztos nem ártott.
– Más kísérlet is volt erre?
– Már Golonya János – az első angol nyelvű budapesti közéleti lap alapítója – is felhívta arra a figyelmet, hogy az országkép javításához először egy, a külföldiek számára elérhető és érthető, a magyar álláspontról első kézből tájékoztató kiadványt kell létrehozni. Személyesen Tisza István miniszterelnöknél is járt támogatásért, de sajnos nem kapott zöld utat. Tisza nem tartotta fontosnak, hogy a Nyugatot elsőkézből, direkt módon tájékoztassák. Golonya végül piaci alapon, saját forrásból hozta össze a kiadványt.
– Mint írják, azért fontos ez az összeállítás, mert önreflexióra invitálja az olvasót (a könyvről itt olvashat bővebben). A jelenlegi politikai megosztottságban, mikor is mindkét oldal is a saját érdekei mentén értelmezi a külföldi sajtóvisszhangokat, mennyi esélye van bármiféle önvizsgálatnak?
– Szűk az a tudatos réteg, amelyik reálisan közelíti meg, és helyén kezeli a nyugati közvéleményt. A baloldalon érezhető valamilyen messiásvárás és erőteljes megfelelési kényszer, mondván „minden úgy van, ahogy a nyugati sajtó diktálja”, „ha megírta a New York Times, akkor az úgy van”, „ha a Süddeutsche Zeitung azt állítja, hogy Magyarországot ki kell rakni az Európai Unióból, akkor az biztos igaz”.
A jobboldalon pedig gyakran tapasztalható egy több évszázados mélységű sértettség és dac a Nyugattal szemben.
A nyugati nagyhatalmakat kárhoztatjuk, amiért nem segítettek bennünket a tatárokkal, törökökkel és az oroszokkal szemben, viszont csak az elpusztításunkon dolgoztak a 19. és 20. században.
– Melyik jár közelebb az igazsághoz?
– Világos, hogy egyik szélsőség sem igaz, a valóság ennél sokkal árnyaltabb. A könyv próbál egy reálisabb, emócióktól és illúzióktól mentes, nyitott viszonyrendszert felépíteni az olvasóban a nyugati közvélemény irányában. Abban szerintem társadalmunk nagy része egyetért, hogy ezeréves nyugati identitásunk megkérdőjelezhetetlen. Ez jó alap lehet a közös önreflexióra.
– A bevezetőben említette, hogy készülnek egy másik könyvvel is, amely a keleti lapokból szemlézne. Ez mikor jelenne meg? Már megvannak a kísérő tanulmányok szerzői?
– Nyugati orientációjú és nyugati identitású nép vagyunk, de a magyarság a lelkében hordoz egy erős keleti komponenst is. Így a második – a keleti magyarságképet feldolgozó – kötet már a tervezőasztalon van. Keresünk rá támogatót is, hiszen ez nagyságrendekkel nagyobb csapatot és költségvetést igényel, mint a nyugati sajtó kutatása. Jelenlegi könyvünkön is egy húsz fős csapat dolgozott a fordítókkal, lektorokkal, szerzőkkel, szerkesztőkkel és tördelővel együtt. Itt mondok köszönetet összes kollégámnak a TranzPressnél, akik rengeteget dolgoztak a köteten két éven át. Véleményem szerint a legnagyobb költségvetésből elkészült könyv a miénk jelenleg a hazai könyvpiacon.
– A második is ilyen drága lesz?
– A keleti sajtót és magyarságképet vizsgáló második kötet a ritka keleti nyelvek, magasabb fordítói és kutatói díjak, alulfejlettebb sajtóarchívumok és nagyobb utazási távolságok miatt lényegesen költségesebb lesz, mint az első kötet.
– Hol tartanak a munkában?
– A szinopszis a folytatásra nagyjából körvonalazódott, és már némi előzetes gyűjtés is elindult. Hazánk közel- és távol-keleti képe még olyannyira sem ismert, mint a nyugati. Meggyőződésem, hogy még a jelenleginél is izgalmasabb lehet a második kötet. Nemcsak ázsiai országok lapjaiból tervezünk szemlézni, hanem a V4-ek és Románia, tehát a kelet-európai blokk meghatározó lapjainak első oldalaiból is. A szerzői gárda összetételére már vannak ötletek, de a projekt indításával még bevárjuk, hogy jelenlegi kötetünknek milyen lesz az induló fogadtatása. A második kötet akkor jön, ha az első kötet igazolja, hogy a magyarokat érdekli, milyen az optikánk a határainkon túl.
