PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Azt nem kell különösebben boncolgatni, hogy mire vagyunk büszkék a történelmünkben, de vajon hogyan látta, és főként hogyan tálalta legfontosabb eseményeinket a nyugati sajtó? A Címlapon Magyarország (itt olvashat róla bővebben) 1848 és 2020 közötti időszakban vizsgálta meg az országról alkotott képet. A messze mutató tanulságokról a kötet szerkesztőjével, Szalay-Berzeviczy Andrással beszélgettünk.
– Volt még olyan időszak 1848 és 2020 között, amikor ilyen rossz hírünk volt a nyugati sajtóban, mint manapság?
– Magyarországnak nagyon ritkán volt jó sajtója a világban. Viszont a kérdés megválaszolásához először tisztázzuk, mit értünk „nyugati sajtó” alatt. Ha ma valaki meghallja ezt a kifejezést, akkor egy fősodratú homogén, többnyire liberális véleményrendszerre asszociál. Egy kelet-európai politikai, társadalmi vagy ideológiai kérdésről nagyjából ugyanazt az állásfoglalást fogjuk olvasni a New York Times-ban, a brit Guardianben, a svéd Svenska Dagbladetben vagy a Süddeutsche Zeitungban. De nem így volt ez a második világháború előtt.
– Mit takart akkoriban a nyugati sajtó fogalma?
– A sajtótörténet kezdetét 1848-től számítják. Már ebben az időben megjelent az a törésvonal, ami később a Hármas Szövetség és Hármas Antant kettőségében öltött testet, és az európai közvéleményt és sajtót is alapjaiban kettéosztotta. Éppen ezért a könyvben többnyire az anglofón és frankofón világ sajtóját értjük a nyugati sajtó alatt, ha pedig így, akkor azt kell mondanom, hogy Magyarország elmúlt 172 évében alig volt nyugati támogatásunk.
– Azért csak voltak olyan pillanatok, amikor kaptunk egy kis vállveregetést.
– 1848-at és 1867-et üdvözölték a fejlett világban. Előbbit a szabadság eszményéért és polgári szabadságjogokért folytatott harc miatt, utóbbit pedig az európai hatalmi egyensúly fenntartásának elemi szükségessége miatt: a Nyugatnak érdekében állt Ausztria-Magyarország fennmaradása és a kiegyezés. Jól fogadták az 1868-as nemzetiségi és zsidó emancipációs törvényünket is, és általában véve jó véleménnyel voltak a dualizmus gazdasági és ipari fejlődésével, a kapitalizmus jogi és intézményrendszeri kereteinek megalapozásával kapcsolatban.
– Mikor tűnt el ez a kedvező visszhang?
– Presztízsünk 1907 körül elveszett, amikor egyre nagyobb nyomás alá került az asszimilatív nemzetiségi politikánk, végbement a csernovai vérengzés, késlekedtek a választójogi és szociális reformok, beiktattuk a nemzetiségekkel szemben előnytelen iskolatörvényeket, a pánszlávista mozgalmak egyre erőteljesebbé váltak, és megtörtént Bosznia annexiója. Tovább rontotta a helyzetet az ellenzék obstrukciós politikája a haderő fejlesztését és az újonclétszám növelését célul kitűző véderőtörvénnyel szemben, ami óriási felháborodást váltott ki a Nyugatból. Egy szó mint száz, ha valaki nyugati sajtót olvas ebből az időből, akkor egy olyan ország képe körvonalazódik, amelynek nincsenek barátai külföldön.
„Latifundiális uralom”, „plutokrata elemek feudalizmusa”, „egy szűk oligarchia által vezetett elnyomó és soviniszta állam”, hogy a nyugati lapokat szó szerint idézzem. Ezt követően lényegében egy évszázadra megmerevedett a negatív külföldi médiaképünk.
– Hogyan vélekedtek a politikusainkról?
– Tisza István egy „prügelknabe” volt az európai közvéleményben, de még az antantbarát Károlyi Mihályra is gyanakvóan nézett az antibolsevik Nyugat. Kun Béla Tanácsköztársasága pedig egész egyszerűen non-existant volt a Nyugat számára, nem is hívták meg a béketárgyalásokra Magyarországot. Enyhülést csak a Bethlen-konszolidáció első évei hoztak. Elismerték Horthy antikommunizmusát és azt, hogy végrehajtja, immár negyedízben a Habsburg-ház trónfosztását, és ajtót mutat IV. Károlynak. A frankhamisítási botránnyal és a Bethlen-kormány Mussolini Olaszországához való közeledése, majd Gömbös nyíltan vállalt nácibarátsága újra Európa fekete bárányai közé tereli hazánkat.
– Az ezt követő időszakban nem voltak kivételes pillanatok?
– Az 1938-as Budapesten tartott Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus, majd 1956-os forradalmunk két hete és a késő Kádár-kor évei jelentettek némi fényt az éjszakában. Nem örvendett jó nyugati sajtónak sem a sokszor ultrakonzervatívnak, nacionalistának, antiszemitának és Horthy-restaurátornak bélyegzett Antall-kormány, sem „az újrahasznosított kommunistáknak” titulált Horn-kormány. Az atlantista Orbán-kormány 1998 és 2000 között jól indult, de a millennium után a bírálatok ismét megsokasodnak. A Medgyessy-kormány lényegében csak a megválasztásukkor és a D-209-es üggyel került be a vezető hírek közé.
– Ha már elérkeztünk a közelmúlthoz, akkor beszéljünk egy kicsit Gyurcsány Ferenc megítéléséről is. Őt mennyire kedvelték?
– A „magyar Tony Blairként” üdvözölték az indulásnál, és elismerték mint az első miniszterelnököt, aki először újrázni tudott a rendszerváltás óta. Nagy reményeket fűzött hozzá a Nyugat, de gyorsan jött a kijózanodás.
Már 2006 elején arról írtak a mértékadó nyugati lapok, hogy az ország fenntarthatatlan gazdasági pályára került és a görög úton halad. 2006 őszét követően pedig Gyurcsány Ferenc valóságos vörös posztóvá vált.
A New York Times egyszerűen hazugnak bélyegezte, a Frankfurter Allgemeine Zeitung szerint „a legsúlyosabb válságba taszította Magyarországot a rendszerváltás óta”, a Wall Street Journal a „kontinens beteg embereként” hivatkozott rá, míg a The Times egy, „a halatomhoz tíz körömmel ragaszkodó hazug miniszterelnökként” jellemezte, a Financial Times pedig azt rótta fel, hogy „nemcsak választóinak, de Brüsszelnek is hazudott”. Végül a liberális Die Presse egész egyszerűen „Magyarország sírásójaként” tartotta a szalagcímekben. A belpolitikai válságot, társadalmi instabilitást követte a Magyar Gárda erősödése, a romagyilkosságok sorozata, a gazdasági válság és államcsőd közeli állapot, és mindebből egyenes út vezetett – a jobboldalinak nehezen mondható – Paul Lendvai 2009 nyarán, a Népszabadságban megjelent Magyarság külföldi arcképe című publicisztikájához, amelyben megállapítja, hogy soha ilyen rossz nemzetközi sajtója nem volt Magyarországnak.
– Tényleg megszépül a múlt egy idő után. Valahogy úgy emlékeztem, hogy ezek jobb idők voltak.
– Ha abban hirdetnénk versenyt, hogy melyik vezető politikusunkról írt a legtiszteletlenebbül és leglebecsmérlőbben a Nyugat – és itt nem a konzervatív lapokról, hanem a nagy liberális lapokról beszélek, amelyek papíron elvbarátok egy nyugatos, neoliberális magyar kormánnyal – akkor ennek a versenyszámnak az egyértelmű győztese Gyurcsány Ferenc lenne.
– És Orbán Viktor? Ő milyen versenyben végezne az élen?
– Hát ha abban hirdetnénk versenyt, hogy mely kormányfőnkről jelent meg a legtöbb kritikus élű sajtótermék a legtartósabban Nyugaton, akkor annak egyértelmű győztese ő lenne. Ezt a magyar miniszterelnök egy pillanatig nem cáfolja, sőt. Számos interjúban Orbán Viktor el is mondja, hogy a nemzetközi sajtó 90 százaléka ellenséges vele, így folyamatos ellenszélben kényszerül dolgozni. A Nyugatról érkező autokrácia- és diktatúravádak lassan tíz éve velünk élő valóságnak számítanak. Napjainkban már-már az az érzésünk, hogy ha egy hazai kormányzati intézkedés nem szerepel a nyugati sajtó hasábjain, akkor azt meg sem hozták Budapesten.
– Mi volt a különbség a két miniszterelnök sajtója között?
– Van egy óriási különbség. Orbán a 2015-ös migrációs válság során megkerülhetetlen hivatkozási ponttá vált a nemzetközi politikai térben. Mára a legismertebb magyar, vagy jó vagy rossz konnotációval, de globálisan a legismertebb. A migrációra, az európai demográfiai problémákra, a családpolitikára és gazdaságpolitikai kérdésekre adott „unortodox” válaszai nem figyelmen kívül hagyhatók az európai közéletben. Sőt gazdaságpolitikai megoldásait már a korábban igen kritikus IMF is ajánlja a kelet-európai országok számára. Egy erőteljesen megosztó, de figyelmen kívül nem hagyható politikusról van szó, akit a vele igen ellenséges brüsszeli Politico is kétszer tűzött címlapjára és folyamatosan azon nevek között tartja számon, akik „formálják, sokkolják és felpezsdítik az európai közéletet.” Ez a helyzet teljesen más minőségű, mint a nemzetközi politikai térben egyébiránt maximálisan érdektelen szocialista miniszterelnök fogadtatása volt 2006 és 2009 között, akit a tengerentúlon legfeljebb kiszivárogtatott hazugságbeszédével és az azt követő társadalmi és gazdasági kataklizmákkal társítanak csak. Ebben a fénytörésben különösen érdekes, hogy Gyurcsány Ferenc magát a Nyugat és az „Egyesült Európai Államok” barátjaként pozicionálja.
– Mennyire kell komolyan venni azt a képet, amely a nyugati sajtóban él az országról?
– A helyén kell kezelni. Nem kell túldimenzionálni, de látni kell, hogy a rossz külföldi sajtó általában rontja a befektetői bizalmat, idegenforgalmat és az ország általános megítélését. Szem előtt kell tartani azt a történelmi tanulságot, miszerint egy ország igazánál van egy fajsúlyosabb tényező: a mérete.
Németország vagy Oroszország a történelemben sokszor megtehette, hogy tévedett, de egy apró kis ország egy sorsdöntő pillanatban nem az igazságával kerül a nemzetközi ítélőszék elé, hanem méretével és katonáinak számával.
A 19. és 20. századi történelmünk megmutatta, hogy tartósan és következetesen a nyugati közvélemény ellen fogadni mindeddig legalább is még sok hasznot nem hajtott a malmunkra. Sorsunk a modernkori történelmünkben sokszor külföldön, és leginkább Nyugaton dőlt el.
– Mondana egy szemléletes példát?
– Vegyük Trianont. Okkal feltételezhetjük, hogy ha olyan véleményformálókat, újságírókat – mint Robert Seton-Watson, vagy a bécsi Times tudósítója, Henry Wickham Steed, illetve a francia ellenlábasunk, a Le Petit Journal újságírója, André Cheradame – sikerül magunk mellett tartani, vagy legalább jegelni, akkor tompul az éle azon vaskos bírálatoknak, amelyekkel folyamatosan tüzelték a brit és francia külügyet, napilapokat és otthoni közvéleményt. Az ő írásaikból készült fel az antant békedelegáció nagy része Allen Leepertől Harold Nicholsonig, rájuk hallgatott Stephen Pichon francia külügyminiszter is. A területrendezés valószínűleg nélkülük is bekövetkezett volna, de jó eséllyel nem az etnikai határok teljes ignorálásával, mint ahogy az történt. Azt gondolom, a történelmünk ad pár hasznos életvezetési tanácsot a nemzetközi média terén: még a nyugati ellenszélben is azonosítanunk kell a nyugati szövetségeseinket, és egyre szorosabbá fűzni a viszonyt velük.
– Mivel lehet tompítani a hasonló véleményeket?
– Támogatni kell a jó értelemben vett országpropagandát, folyamatos tájékoztatással aktív kapcsolatokat kell fenntartani a nemzetközi média szereplőivel, rendelkeznünk kell hatékony és modern hírszerzési megoldásokkal.
Nyitottnak kell lenni a konstruktív és megalapozott kritikákra, különösen a nyugati szövetségi rendszereink irányából. Számos vita volt ezekről a kérdésekről már a századelőn és a második világháború idejében is.
Olyan írók tollából, mint Szekfű Gyula, Eckhardt Sándor, Illyés Gyula, Balogh József, Márai Sándor vagy Keresztury Dezső.
– A könyvből világosan kiderül, hogy a külföldi megítélésünk sokszor a kinti politikai játszmák függvénye.
– Ha a nyugati sajtó tükrébe nézünk, két dolgot látunk: önmagunk egyfajta tükörképét, és magát a tükröt. Azt, ahogyan a Nyugat bennünket látni szeretne. Azt a mintát, amit követendőnek állít be, és amit saját érdekei és értékei szerint életképesnek gondol Kelet-Közép Európában. 1848-at a német liberális lapok elsősorban azért tűzték a címlapra, mert ha Magyarország elnyeri a függetlenségét, akkor Ausztria könnyebben integrálható a nagynémet egységbe. 1851-ben az Egyesült Államok északi abolicionistái azért hozsannázták Kossuthot, mert Függetlenségi Háborújuk szellemi örökösének tartották és bíztak benne, hogy ő is pálcát tör az amerikai rabszolgatartás eltörlése mellett. Végül semleges maradt a kérdésben. 1956-ot azért üdvözölték, mert rést ütött a kommunizmus falán és az amerikaiakat igazolta a hidegháborúban. A nyolcvanas évek végén azért támogatták Kádárt, illetve a „magyar Gorbacsovnak” tartott Grósz Károlyt, mert a kelet-európai status quo és az erősödő amerikai–szovjet kapcsolatok álltak érdekükben. Egészen 1989 őszéig nem akart mást a Nyugat, csak egy piacgazdaság felé nyitó, stabil, reformszocialista vezetésű keleti blokkot. Egy szóval: a címlapmegjelenéseink nemcsak rólunk szólnak, hanem a Nyugat belpolitikai háborúiról is.
Az interjú második részét itt olvashatják.
