PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Martinovicstól a betyárokig, egyetlen magyar történelmi figura sincs biztonságban, bárki bármikor bekerülhet egy vérbő, áradó, csípős Cserna-regénybe. A legújabban Attila és a hunok kora elevenedik meg (itt olvashat róla kritikát), egy apokaliptikus korszakhatár. Ám ettől ez még ugyanolyan szórakoztató, mint a korábbi könyvek. Unalomról, világvégéről és a történelmi hűségről beszélgettünk.
– A hunok és Attila hogyan került az írói célkeresztbe?
– Engem mindig izgattak a hunok. Soha nem értettem igazán, miért pont őket választottuk – Anonymus és a többiek nyomán – őseinknek. Ráadásul ott, ahol én felnőttem, a Tisza melletti Barbaricumban állt egy hatalmas – Rajnától a Volgáig – birodalom „fővárosa”, Attila jurtavárosa. És ez a birodalom az 5. század közepén szempillantás alatt és nyom nélkül tűnt el „a történelem színpadáról”. Viszont a mai napig emlegetik őket. Attila húsz évig se uralkodott, a „sajtó” viszont még mindig tele van vele. Miért? Hát nem érdekes?
– A válasz akár két regényt is megérne. Ahogy a kritikusunk, Benedek Szabolcs megjegyezte igen nagy tudást mozgat meg a könyv. Szigorú kutatómunka előzi meg ilyenkor az írást?
– Mivel én nem vagyok történész, még csak történelem szakra sem jártam soha, ezért nekem muszáj végigcsinálnom a „felkészülési időszakot”. Ez most egy olyan regény volt, ahol az olvasásra fordított idő több volt, mint az írásra fordított. Ugyanis bele kellett olvasnom magam az 5. századba, és ez nem volt egyszerű. Priszkoszból ki, Babcockba be, Kézai Simon és Iordanes… Az ember három napig olvassa, hogy valójában ki volt Góg és Magóg, és amikor már szilárdan tudja, hogy ez egyértelműen nem tudható, magyarán a kérdésre már a Biblia is különböző válaszokat ad, és a verziók között muszáj lesz neki választani, akkor kiderül, nem is kell a regényhez, mert az a szálat, amihez kellett volna, időközben kihajította. Így megy ez, mondaná egy híres kollégám.
– Elvetetted azt a bevált írói gyakorlatot, hogy a nyelvvel is próbáld jelezni a kort, Zerkó ugyanis a mi nyelvünkön beszél. Felesleges fáradozásnak gondolod, hogy az író nyelvileg is próbáljon alkalmazkodni az adott korszakhoz?
– A Sömmi című regényemet egy „beszédhibás” narrátor mondja el Szegeden, aki nem özve beszél, csak az általa megidézett személyek öznek. Itt volt lehetőségem elmerülni a 19. századi magyar nyelvben, illetve a szegedi nagytáj nyelvében, a legtöbb segítséget Bálint Sándor munkái és Tömörkény prózája adták. A Zerkóban viszont egy ciprusi kocsmában mondja a magáét az elbeszélő, görögül az 5. században. Nekem ezt magyarul kellett megoldanom. Zerkó egy mai kocsmanyelvet beszél, ám, mivel ő egy világjárt, művelt törpe, aki megismerte a kor számos kultúráját, vallását, filozófiáját, nyelvét stb., hol latin mondásokat idéz, hol Platónt, hol meg hun bölcsességeket. Közben káromkodik, bazmegel, szleng szavakat használ, popkulturális utalásokat tesz.
– Tény, hogy így sokkal figyelemfelkeltőbb lett.
– Ezt sokkal izgalmasabb megoldásnak találtam, mint valami homályos „történelmi hűséget” koholni nyelvileg. Ugye az nem tudott játszani, hogy V. századi magyarul írjam. Akinek ez furcsa, annak meg idézném azt a sztorit, mikor az ötvenes években téeszparasztokat hajtanak a műterembe, hogy szemrevételezzék a kortárs szobrászok modern műveit. „Én már sok lovat láttam, de ez nem hasonlít egy lóra”, hümmög a parasztbácsi a műalkotás előtt. „Nem, bácsi, kérem, ez nem ló. Ez szobor”, válaszolja a szobrász.
– Baljós idők, apokaliptikus korszakhatár: birodalmak hanyatlanak. Nyugtass meg, hogy te is vagy olyan rátermett jós, mint Zerkó, és még ezer évig állni fog az ország vagy Európa. A viccet félretéve: te is egyre komorabban látod a jövőt?
– Ezek az egymásra épülő, egymásra ható kultúrák, amelyekben évezredek óta élünk itt Európában – pl. görög, zsidó, barbár, keresztény – mind apokaliptikus kultúrák. Mindig is a világvége árnyékában éltünk. Az ókori görögöknek éppúgy megvolt a világvége-elképzelésük, mint a germán mitológiának vagy a zsidóknak és a keresztényeknek. És valóban világok, vagyis civilizációk pusztultak el, lásd Noé korát vagy az 5. századot, amikor Róma meghalt. De most, úgy fest, egy nagyobb durranásról van szó.
Nagyon valószínű, hogy az embernek sikerül elpusztítania a lakóhelyét, az otthonát, a Földet. Persze nem a Föld fog végleg elpusztulni, hanem az ember fog kipusztulni a Földről.
– Kicsit megvigasztalódtam.
– Ha ez sikerül, ez az emberiség eddigi legnagyobb teljesítménye lesz. Negatív rekord, de rekord. Szóval ehhez képest azok a fajta civilizációs halálok, mint például, hogy az ember az arisztotelészi „társas lényből” tömegkommunikációtól, facebooktól, junk foodtól és egyéb agyelszívó eljárásoktól sújtott magányos dió lett, elszigetelt és jól irányítható pszicho- és szociopata, szóval ez már smafu!
– A regényt akár tisztelettel fűszerezett paródiaként is lehet olvasni. Főként Gárdonyi klasszikus regénye felől. Akkor válik végképp halottá egy-egy nagy előd, ha már csak az ájult tisztelettel tudunk közeledni felé?
– Bennem van egy ilyen posztmodern kisördög: lopok, intertextualizálok, átírok, parodizálok, az elődök sorait alapanyagnak használom, legyen az Priszkosz rétor vagy Gárdonyi vagy Esterházy. Ez utóbbi mondta, hogy „a posztmodernnel úgy áll, mint a zsidókkal: posztmodern az, akit annak mondanak, vagy akinek már az anyja is posztmodern volt…” Nekem már az irodalmi anyáim is posztmodernek voltak, ebben nőttem fel. Lelkiismeret-furdalás nélkül írok át, állítok a fejére tetejére klasszikusokat a megkérdezésük nélkül. Furcsa, de nálam ez a tisztelet jele.
– Csak azt kell olvasnunk, ami tetszik, írja Borges, hiszen a könyv a boldogság formája. Ez a mondat mindig eszembe jut a szellemes, a jó értelemben vett szórakoztatásra törekvő műveid kapcsán. Számodra is az a legfőbb bűn, ha az író untatja az olvasóját?
– Ez most nagyon nehéz kérdés, mert az unalom is lehet szórakoztató. Ahogy például Flaubert a modern ember egyik legfőbb létélményét, az unalmat ábrázolja az Érzelmek iskolájában vagy a Bouvard és Pécuchet-ban, az számomra egyfelől unalmas, ugyanakkor hihetetlenül szórakoztató is. Valószínűleg, többek közt, éppen a humora miatt. Flaubert iróniája teszi ehetővé ezt az unalmat. Ahogy mondjuk Krúdy unalomba fúló nosztalgikus merengéseit meg a nyelvzene, ahogy mindezt előadja.
Minden mondatában ott muzsikál a mustízű őszi éjszakák nyugtalansága.
Vagy itt van az egyik kedvenc könyvem, Dosztojevszkij Ördögökje. Bizonyos részeknél majd’ beleőrülök az unalomba, de aztán mindig rájövök, ez a szerzői szándék, meg kell őrjíteni az olvasót, hogy belekerüljön a regény ördögi-őrült kavargásába. Itt az unalom tulajdonképpen egy sátáni beavatási szertartás.
– Viszont Borges…
– Igen, neki azért igaza van. Nem kell olvasnunk olyan könyveket, amelyek nem tetszenek. Egyébként Borges a Zerkóba is belebújt, mert mindenhová becsempészi magát. Egy vak keltibér tigrisgondozó képében tűnik fel, aki nagyon szép és talányos históriákat mesél esténként a tábortűz mellett, és egyszer azt válaszolja, mikor megdicsérik: „Mesénk vethet arany árnyat, de soha nem lesz a világ képe, inkább csak hozzá van toldva a világhoz.”
– Két dolog nem hiányozhat egy jó regényből, a szexualitás és a párbeszéd, mondtad egyszer, hiszen az élet is ilyen. Öt regény után változott valami e tekintetben? Közelebb jutottál az ideális műhöz?
– Egy valami biztosan nem változik: minden regényem után hülyeségeket beszélek az irodalomról. Tényleg mondtam volna ilyet? Szexualitás és párbeszéd? Nem tudom, milyen az ideális mű, azt szokták mondani, nagy mű van, tökéletes nincs.
Nekem olvasóként sokféle regény bejön, olyan is, amiben nincs szex, olyan is akár, amiben nincs párbeszéd. De ha a humor, az irónia, a groteszk teljesen hiányzik belőle, akkor nem tudok mit kezdeni vele.
Pár napja ezt írtam ki a Facebookra: „Az a lényeg, hogy ne önmagunk paródiája, hanem önmagunk iróniája legyünk.” Ez szerintem a prózára is érvényes. Csakis magunkon röhöghetünk, és erre megvan minden lehetőségünk és indokunk.
CSERNA-SZABÓ ANDRÁS legutóbbi művei: Rézi a páczban; Extra dry; Mérgezett hajtűk.
