PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Igazából az első, nagy feltűnést keltő novelláskötete, a Pletykaanyu és a 2016-ban megjelent Jelmezbál óta nem adott ki klasszikus elbeszéléseket. Az, hogy a novellaérzéke húsz év után sem rozsdásodott be, arról a kötet kritikája is tanúskodik. A regényekből is ismerős szereplők, igen személyes, élményekkel teli hang és kesernyés humor jellemzi ezeket a történeteket. A gyökértelenségről, Budapestről és az olvasók nélküli világról beszélgettünk.
– Paraszt vagyok, nem szeretek kellemetlenséget okozni semmivel, mondja az egyik novella hőse, aki első pesti belvárosi lakását újítja fel éppen. Sok van ebből benned?
– Hogyne, ez teljesen én vagyok. Illetve az a fikció, ahogyan magamat látom. A paraszti létben a túlélés elemi ismeretéhez tartozik, hogy nem szabad kitűnni, kilógni, feltűnősködni, mert az gyanús, abból baj lesz. Aki kitűnik, az elbukik. Ehhez az észrevehetetlenséghez szorosan hozzátartozik, hogy jó, ha óvatos az ember, alkalmazkodó. Nem tudom, ha most elkezdenénk a szorongást tudatosan kinevelni magunkból, hány generációnak kellene felnőnie ahhoz, hogy a peremlétben és szegénységben felnövő gyerekek – bármit is tesznek, ha ösztönösek maradnak – ne akarjanak láthatatlanok lenni. Ne rettegjenek attól, hogy bármi is történik, annak rájuk nézve rossz következményei lesznek.
– A gyökérvesztés az egyik legfontosabb alapélménye a novellák legtöbb hősének. Téged kárpótolt Budapest az elvágott szegvári gyökerekért? Az irodalom, az írás segített az új gyökerek kieresztésében?
– Nem, ezt a játszmát nekem kellett végigvinnem. Csak azután találtam itt otthonra, hogy én magam elfogadtam. Azt, hogy ez van. Ez a habitus, erő, világkép jutott nekem, ezek az ösztöneim, így reagálok szorult helyzetben.
Amikor elengedtem a kényszeres megfelelési vágyamat, hirtelen megláttam, mennyi arca van ennek a városnak. Nincs olyan, hogy Budapest. Mármint egyes számban. Csak Budapestek vannak.
Se területi, se a társadalmi, se szociális szempontból nem értelmezhető az egyes szám. Ebben a városban legalább harmadik generáció óta meghatározó a gyökértelenség, az ide települtek útkeresése. Már Móricz is erről beszél a naplójában. Ezzel indul a Nyugat első száma. Ők – mi – is Budapest vagyunk.
– Az volt az érzésem, hogy a novellákat sokkal több személyesség táplálja olykor, mint a regényeidet vagy a verseket. Mi dönti el, hogy milyen műfaj lesz egy-egy ötletből? Volt olyan, hogy valami útközben műfajt váltott?
– Talán csak a módszer más, novellában bátrabban merek direkten alanyi lenni. A regényekben sincs kevesebb önreferencia, de itt könnyebb kiadni. Nagyobbak az ívek, nem olyan aprómunka, mint a regény, ahol úgy kell dolgozni, mintha hímeznél. Illetve, én úgy szoktam. Nincs olyan, hogy kell valahogyan. Itt is van három-négy olyan novella is, amit tovább lehetett volna írni.
(FOTÓ: Falus Kriszta)
– Melyikeket?
– A Kubikosok nagy része a negyvenes évek második felében, kisebb része a mában, vagy a rendszerváltás táján játszódik. Az a nagy elbeszélés már nem is kívánt volna olyan sokat, hogy kisregény legyen belőle. De a Fehérben fehér is olyan tömör, hogy bőven kifejthető lenne egy regényben. Mégis így maradtak, talán mert a párhuzamosságok akkor követhetetlenek lettek volna. Nem tudom. Őszintén szólva, ezeket inkább érzem, mint értem.
– A pandémia, a kijárási tilalom ideje is felbukkan a szövegekben. Te azok közé az írók közé tartozol, aki szoros kapcsolatot tart az olvasóival, rendszeresen járod az országot. Nehéz időszak volt ez? Elképzelted egy pillanatra, hogy milyen lehetne olvasók nélkül írni?
– Hogyne, és be is dugult az írókedvem egy időre, csak a múlttal megért párhuzamok tudtak felrázni. Szerencsére rátaláltam a járvány gyűlöletkeltő szlogenjeire a múltban, és ez felrázott.
Már többször előkerült ez a „menjetek el kapálni” szöveg a múlt század történelmében, és sajnos sosem jó dolgok jöttek utána.
Az olvasás magányos sport, de az olvasatok összevetése, megélni, hogy másnak is van saját értelmezési verziója, átélni a felolvasás hozta másféle befogadási élményt: ezek már mind közösségi ügyek. Ráadásul a szöveg önmagában csak félmunka, ha nincs az olvasó képzelete, nem kreál belőle élményt, akkor nem létezik. És bármilyen oximoronnak tűnik, éppen ezért nem kell elképzelni ideális olvasót, a neki szánt szöveget meg különösen nem, mert ez eleve lehetetlen, és csak az írói görcs marad, meg az akarás nehéz szaga. Az olvasó szabad madár, ráadásul, magamról tudom, folyton változik. Ugyanaz a szöveg teljesen más élményként hat, mondjuk, tíz év múlva.
– Az egyik szövegben az apa nem nagyon szereti a fia korai verseit, a novelláját viszont már látható élvezettel olvassa. Talán egyetlen olvasó elismerése sem ér annyit, mint a szüleinké, közeli rokonainkké. Megszokták már, hogy újra és újra felbukkansz a lapokon?
– Nehezen indult a dolog, mert nem ismerték ezt a világot és féltettek. Azt meg végképp nem tudta anyu, hogy hogyan lehet majd ebből megélni. Hát óvott tőle, és igyekezett oda terelni, ahol „ő már járt”. Ezek természetes reakciók, félted a gyereked, jót akarsz neki. Mondjuk, és ennek édesanyám örült is, nekem világéletemben volt úgynevezett polgári foglalkozásom, most is van, az Élet és Irodalomban dolgozom. Apámat sajnos nagyon korán elvesztettem, ő csak a Pletykaanyut érte meg, már az első regényem, az Isten hozott megjelenésekor sem élt. A tágabb család általában örül, és ha bosszankodnak, reményeim szerint, nem rejtik véka alá.
– Sokadik könyved ez, számos korábbi több kiadást is megért, le is fordították. Még mindig ugyanolyan érzés kézbe venni először a friss könyvet?
– Hogyne! Úgy várom, mint egy gyerek. Ha szólnak a kiadóból, hogy megjött, az a legjobb, amíg oda nem érek. Akkor még el lehet képzelni, milyen lesz. A könyv teste, illata, hogyan néz ki a valóságban a borító. Baranyai (b) Andris, állandó, régi kollégám szerintem megint gyönyörű borítót csinált. Szóval most odaérni is jó volt. Isteni sütiket vittem a Magvetős kollégáknak, így közös volt az öröm…
– Melyiket veszed le a leggyakrabban a polcról?
– A „régiek” közül most a Magamról többet című verseskötetet és a Harminc év napsütés című tárcakötetet fogom meg leggyakrabban, mert ezekből szoktam felolvasni a zenés esteken. Most ehhez jön majd a Valami népi. De abban olyan hosszú novellák, elbeszélések vannak, hogy ott majd vagdosni kell. Egy estére sok.
– Akinek ilyen sok olvasója van, ilyen töretlen a népszerűsége azt a politika, a kultúrharc sem lehetetlenítheti el. Vagy mégis? Érzed ennek bármilyen hatását?
– Három éve, a gyógyulásom óta még az irodalmi közéleti vitákat is kerülöm, nemhogy a napi politikát. Nincsenek más módszereim. Ez nem jó megoldás, sőt, legyünk őszinték, rossz, de kezelnem kell a stresszt. És a politika annyira felzaklat, hogy nem tudok vele mit kezdeni. Tombol a gyűlölet, és nincsen rá releváns válaszom. Értem én, hogy ez bizonyos szempontból felelőtlenség, a hazával, a magyar kultúrával szemben, de a családommal szemben is legalább ekkora felelősségem van. És ez az egyetlen vékonyka életem.
GRECSÓ KRISZTIÁN legutóbbi művei: Belefér egy pici szívbe; Magamról többet; Vera.
