Grecsó Krisztián: Valami népi | Benedek Szabolcs kritikája
A 20. század elejétől máig, Erdélytől az Alföldön át Budapestig indáznak a szálak Grecsó Krisztián új novelláskötetében. Faluból a fővárosba felkerülő szereplőket látunk, akikből tétova, botladozó, valamit folyton kereső figurák lesznek még a megálmodott belvárosi lakásban is. De a remény és a beteljesülés szelíd fénye mindvégig beragyogja a történeteket.
Van az az ismert mém, amelyen egy üdítős flakon és egy fagylaltos doboz látható, és olyasmit írt melléjük az ismeretlen szerző, hogy csak mi, magyarok tudjuk, hogy a flakonban pálinka, a dobozban pedig pörkölt van. Grecsó Krisztián új novelláskötetében viszont nem dobozostól, hanem tálastól tűnik el a pörkölt a hűtőszekrény bugyraiban. Hiába nyitja ki a néptánccsoport vezetője újra meg újra a masina ajtaját, a fellépésért kapott eledel csak nem akar visszavarázsolódni a polcra. Aztán a novella végére kiderül, hogy „a pörkölt beesett, befordult szépen, mint alvó gyerek a fal felé, a hűtő italtartójába”.
Vizuális alkat révén hosszasan elmerengtem ezen. Gondolom, a tál fedelét befőttes gumival rögzítették, és a végén úgy nézhetett ki az a bizonyos italtartó, mintha belehánytak volna. Vagy talán zsineggel kötözték oda, olyat én is láttam nemegyszer, a fedő rákötve a fazékra, nehogy a pörkölt kibillenjen, és a zsíros szaft örök emlék gyanánt vörösre fesse a Skoda 105-ös folyton remegő kalaptartóját. Meg hát kamaszfejjel én is megpróbálkoztam a néptánccal. Nem teljesen önszántamból, kellett némi szülői ráhatás, és persze messze nem olyan intenzitással, mint az Egy tál pörkölt című novella elbeszélője, főhőse, aki nemcsak próbálkozott, hanem csinálta is, míg engem pár alkalom után eltanácsoltak.
Viszont örökké épülő házat is láttam, olyasmit, mint a Tükör című novellában a Szerémié. Számos magyar faluban állt, vagy áll még most is ilyen: kalákában, esetleg valaki egyedül, enkezével nekilátott, aztán apránként haladt vele, ahogy volt rá pénz, idő, erő és akarat. Aztán ha netán nem megfelelő irányba fordultak a szelek, akkor a ház ott maradt befejezetlenül.
Valami népi – a kötet címe idézet, a Fehér fehérben című novellából. A pesti lakás felújítását végző vállalkozó ezzel a megjegyzéssel mutatja meg a falból előkerülő, fehér alapon fehér cérnával hímzett ruhafoszlányokat a sietősen odarángatott friss ingatlantulajdonosnak, aki felmenői álmát valósítja meg azzal, hogy polgári lakásra tesz szert (olyanra, mint amilyet annak idején a Linda című tévésorozatban látott). Ám hiába lesz belőle belvárosi lakos, mégis ugyanannak az alföldi parasztgyereknek érzi magát. „Paraszt vagyok – jellemzi a novella elbeszélőjeként önmagát –, mindig minden helyzetben az, nem szeretek kellemetlenséget okozni semmivel.” Abban azért közös nevezőre jutnak a vállalkozóval, hogy a talált szövet szintén az Alföldről származhat, ott csinálnak efféle hímzést.
Aztán a történet többi részében – nem folytatásában, mivel az immáron egyes szám harmadik személyűvé váló narráció visszavisz bennünket az időben – kiderül, hogy miként került egykoron a nevezetes ruhadarab a majdan felújítandó polgári lakásba. Hát nem pont úgy, ahogyan azt a vállalkozó, a tulaj, illetve mi, olvasók a sztori korábbi darabkái nyomán sejtenénk. (Nem kimondottan csattanót kapunk, ám a pörköltes novellával ellentétben ezt most nem fogom elszpojlerezni).
A lényeg azonban évtizedes, sőt évszázados távlatokból is ugyanaz. Valaki elmegy a faluból a nagyvárosba, és akár ő szakítja el, akár mások, akár mindnyájan együttesen, de elveszíti a gyökereit.
Amitől tétova, botladozó, valamit folyton kereső, saját kételyeinek és bizonytalanságainak hálójában vergődő figura válik belőle. Olyan, mint amilyen ezeknek a novelláknak a többnyire egyes szám első személyű elbeszélőként megnyilvánuló hősei.
A változó hosszúságú szövegeket részint tematika, részint a hangulatiság szerint négy ciklusba rendezték. Akad köztük hosszú elbeszélés és rövid, illetve – nem erotikus értelemben vett – érzéki tárcanovella. Visszaköszön bennük a közeli és a távoli múlt éppúgy, mint a pandémiával, kijárási tilalommal és világvége-hangulattal sújtott mindennapjaink. A helyszín hol Budapest, hol az Alföld, annak is leginkább délkeleti szeglete. A nagyobb lélegzetvételű darabokban egyre-másra keverednek és felelgetnek egymásnak a letűntnek hitt korok, illetve az azokból sarjadó és nekik üzenő jelen. A kisebb szövegek meg olyanok, akár az íróasztalon heverő családi fotók: akaratlanul is közelebb hajolunk hozzájuk, mert látni akarjuk a részleteket.
Az olvasó közben kíváncsivá is válik. A nyitó elbeszélés (Kubikusok) engem például arra késztetett, hogy utánajárjak, ki is volt az a Gila Rókus. A Meghúzták című novellából pedig egy pillanatra – hasonlat formájában – a Bajcsy-Zsilinszky fivérek által lelőtt Áchim L. András alakja türemkedik elő. „Parasztapolló” – hogy az Ady által használt metaforát is bedobjam, ami nem mellesleg visszaköszön Grecsó szövegében is (a szerzővel itt olvashat interjút). Ezek mind olyan szilánkdarabkák, amelyek nélkül is jó eséllyel össze lehetne rakni a képet, csak éppen azok a tónusok hiányoznának belőle, amelyekből kiderülne, hogy akkor most melyik fertályát látjuk a dolgoknak, tavasz közeledik-e, avagy nemrég múlt ebédidő, az ablakból látszanak-e a bihari hegyek, vagy esetleg a pesti Pozsonyi úton járunk, „a forgalmas járda közepén”.
Egyes jelenetek vissza-visszatérnek. Például az ipari alpinisták által megkukkolt nő esete a redőnnyel. Vagy amikor Grusz fölfedezi a nyakán a csomót, amiről aztán kiderül, hogy nem „nyálkő vagy ciszta (…), de hiszen ez már áttét”. Grusz („a negyvenes férfi, a szerkesztő”) nem mellesleg ugyancsak visszatérő figura, akit „G. K., a mindentudó elbeszélő” láttat számunkra. De beköszön egy pillanatra „Szív Ernő, a kollégája, a híres novellista” is. Néhány lappal, azazhogy kerülettel odébb pedig, a Dankó utcai udvaron a targoncás leborít egy „raklapnyi ízléses kivitelű Dragomán-regényt”. A békéscsabai könyvtáros Rijekánál megpillantja a tengert, amelyet egyébként a fiumei kettes számú tengerész-szeretetotthon teraszáról is simán lehet látni – legalábbis a Parti Nagy-vers szerint.
Közben meg az jutott eszembe, hogy volt idő, amikor én is fémes orrú cipőt hordtam, ahogy a tizenéves Grusz, sőt a ballonkabát és az annak zsebében hordott sötétkék Kundera-kötet is stimmelt. Igaz, az én esetemben mindez az Alföld egy másik szegletében történt. De hát az élet nem föltétlenül ugyanabban a mederben folyik, mint amelyikben a Kurca vagy a Galga vize. Ezzel együtt időről időre mégiscsak olyan formán patakzik, akár a könny, és ettől lesz az egész annyira elviselhetetlenül megindító. Mint amikor például kiderül, hogy A szegénység fonala című novella nőalakja miért kínálgatja ellenszenvesnek tűnő vehemenciával a kozmetikai szereket. (Ezt se lövöm le.)
Azt hiszem, a reményt és a beteljesülést szerettem leginkább ezekben a novellákban. Az apa nem csípte a fia korai verseit, az Élet és Irodalomban megjelent hosszú novellát azonban látható élvezettel olvassa a rántott hús rágcsálása közben. A kemoterápiára várva eklektikusan következnek egymás után a sorszámok, ám a kezelés után a szteroidos kenőcs mellé lehet venni permetszert a feleségnek. („Jólesne neki, mert miattam semmi ideje sincs, és szerinte már tűrhetetlenek a muskátlik levélhátán a fehér tetvek, kukacok és pondrók”.) És amikor két évvel később egy másik kórházban az elbeszélő főhős kezébe nyomnak egy csomagot, az a végtelen másodperc az apaság „születéspillanata”.
Nem az alföldi hímzés okán lesz mindezekből együttesen „valami népi”. A kiömlött pörkölt látványában sokkal inkább benne vagyunk mi mindannyian.
Nemcsak azok, akik vidékről elköltözve, szorongva keresik új életüket, hanem azok is, akik eleve a nagyvárosba születtek, meg azok is, akik maradtak inkább az örökké épülő házak szomszédságában. Nem mellesleg Szerémi kinevetett, megszokott és elfeledett háza is fölébred a tetszhalálból. „A türelem és a művészi fegyelem diadala volt ez, és az emberi teremtő akarat csodája úgy lebegett a rom fölött, mint egy részeg délibáb. Micsoda húsz év volt.” Még az is lehet, hogy ezek után abban is bízhatunk, hogy az elkövetkező húsz évben is várnak ránk meglesni való dolgok.
GRECSÓ KRISZTIÁN legutóbbi művei: Belefér egy pici szívbe; Magamról többet; Vera.
