PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Új regényében egy rockzenekar küszködése áll a középpontban, amely a világjárvány után próbál visszatérni viszonylagos sikereihez. A háromgenerációs történetben felbukkan még a lelkiismeret-furdalásos nagyapa és az irodalmi sikerek után áhítozó apa is (a regényről itt írtunk bővebben). S közben folyton az orrunk alá dörgölik: Ez nem Amerika. Benedek Szabolccsal beszélgettünk.
Helikon, 522 oldal, 4499 Ft
– Létező rockzenekarról és zenészről mintáztad a regénybeli Hajolajat és frontemberét?
– Nem. Eszembe is jutott, hogy a félreértések elkerülése végett beleírom az impresszumba a jól ismert formulát, miszerint ez egy regény, és mint ilyen, kitalált történet, a képzelet műve, a valósághoz való esetleges hasonlóság kizárólag a véletlennek tudható be, de utána arra gondoltam, hogy az ilyesmi olvastán sok embernek gyakran pont az ugrik be, hogy na persze, nem zörög a haraszt. Holott tényleg nem volt egyetlen konkrét mintám, inkább úgy mondanám, a közepesen sikeres és ismert magyar rockzenész és rockbanda alaptípusát próbáltam összegyúrni, akik nem afféle Gipsz Jakab és a Kutyaütők, de az is világos már, hogy nem fognak bevonulni a rocklegendák közé, noha ezt még nem adták föl teljesen.
– Talán belőlük van a legtöbb.
– Igen, ez egy viszonylag vaskosabb réteg, úgyhogy meglehet, hogy a Halolaj és frontembere sztoriját néhányan óhatatlanul is a magukénak érzik. Az együttes neve amúgy egy barátomtól ered, aki azt mesélte, hogy régebben, amikor azt tervezgette, hogy rockbandát alapít, ezt a nevet szánta volna neki. Én meg elkértem tőle erre a regényre. Szóval, ha a valóságban nem is, de legalább a fikció világában megszületett a Halolaj.
Fura név, kétségtelen, de talán pont azért fogott meg, mert ennyire valószerűtlenül hangzik. Tizenévesen nekem is megvoltak amúgy a saját zenekarneveim, ám a Halolaj most jobban tetszett.
– A rockélet, a lemezkészítés és a backstage leírása pusztán fantázia, vagy kutakodtál is a témában? Az jól érzékelhető, hogy a Beatles története sokszor kisegített…
– Na ja, az ember nem tud megszabadulni a bekattanásaitól… Vannak rockzenész barátaim, akik meséltek erről a világról, backstage-ben is jártam, olvastam is a témában viszonylag sokat, úgyhogy összességében több helyen is kutakodhattam. A Beatlest egyébként nemcsak a saját megszállottságom miatt nem tudtam kihagyni, hanem mert ebben a világban eleve megkerülhetetlen, és tényleg bizonyos ma is használt sémák tőlük, illetve a menedzserüktől erednek. Eleinte viszont úgy volt, hogy a Halolaj egy kemény rockbanda akarna lenni, ezért bár elismerik a Beatles jelentőségét, nem igazán érzik magukéhoz közel a liverpooli kvartettet.
Benedek Szabolcs: „Jártam a backstage-ben”
– De aztán mégis becsempészted…
– Jött az ötlet, hogy a menedzserük legyen Beatles-fan, mert ez kicsit ellenpontozhat így bizonyos dolgot, és akár iróniaként is működhet. Így alakult, hogy a regény az eredeti adaghoz képest valamivel nagyobb nyomokban tartalmaz Beatlest. De tényleg csak az emlegetés szintjén.
– A fejezetek elején mottóként a zenekar dalszövegeiből olvashatunk egy-egy sort. Megírtad a teljes repertoárjukat? Képzeletben elmentél az egyik koncertjükre is?
– Képzeletben természetesen az összes koncertjükön ott voltam, mint ahogy az összes daluk szövegét is kívülről fújom. Egyébként valójában csupán azok a fragmentumok léteznek, amelyek ott vannak a fejezetek elején. Gimnazista koromban írtam pár dalszöveget, de hát tizenévesen sokan akarnak rocksztárok lenni… Nemrég fölkért egy barátom, aki játszik egy zenekarban, hogy írjak nekik szöveget, de nem mertem vállalkozni rá.
Különben a regény szerkesztőjétől, M. Nagy Miklóstól jött az ötlet, hogy kezdődjön minden fejezet dalszövegrészlettel, én pedig hallgattam rá. Szándékoltan ilyen nyögvenyelősek amúgy. Mint a pop-rock szövegek közül nem egy.
– A regényben Becsei Árpád költőként próbál bekerülni egy neves folyóiratba, de nem nagyon jön össze neki. Te mire emlékszel a pályakezdés időszakából? Eltetted a visszautasító leveleket?
– Gimnazistaként bementem a városi könyvtárba, megnéztem, milyen irodalmi folyóiratok vannak, kiírtam a címeiket, és elkezdtem bombázni őket a novellának is alig nevezhető dolgaimmal. Dicséretükre legyen mondva, a többségük válaszolt is. Van egy paksamétám, amelyben őrizgetem ezeket, eleinte hosszú időn keresztül elutasító levelek jöttek, aztán meg inkább az ellenkezője. Nincs meg mindegyik, de egy stósznyi igen. Az első, országos lapban elfogadott és megjelent novellámra éppenséggel nem is jött szerkesztői visszajelzés.
„Az összes koncertjükön voltam”
– Hogy történt?
– Kirúgott az akkori csajom, a szerelmi bánatomat beleírtam egy novellába, betettem egy borítékba, és elküldtem az Élet és Irodalomnak, ahol akkor Kardos G. György vitte a prózarovatot. Pár héttel később valaki szólt, hogy olvasta a novellámat az ÉS-ben. Persze azonnal rohantam az újságoshoz. És ahogy a regényben is benne van, tényleg annak lehetett örülni, ha vékony boríték jött, az azt jelentette, hogy a szerkesztőség magánál tartotta a kéziratot. Egyszer majdnem pórul is jártam, vastag boríték jött vissza az egyik folyóirattól, én meg napokon keresztül nem nyitottam ki, mondván, nincs kedvem most az elutasításról olvasni. Aztán kiderült, hogy csak azért küldték vissza a kéziratot, mert megjelöltek egy-két mondatot, amelyeket szerintük ki kéne húzni, és hagyjam ezt jóvá.
– Miért érezted fontosnak, hogy minden fejezetben elhangozzon a regény címe, Ez nem Amerika?
– Ez véletlennek indult, megvolt már pár fejezet, amikor két egymás utániban is elhangzott valamiért ez a kifejezés, utána tudatosan játszottam rá, hogy mindegyikben elhangozzék, visszamenőleg is beleírtam a már elkészült fejezetekbe. Kicsit játék, de azért több annál. Annak idején, a létező szocializmus nem létezése idején – vagy fordítva? nem létező szocializmus létezése? – viszonylag gyakran lehetett ezt hallani, persze csak privát beszélgetések során.
Amerika volt a kimondatlan vágyak elérhetetlen netovábbja, amiről csak álmodozni tudunk, ám soha nem fogunk nemhogy eljutni oda, de megközelíteni sem.
Volt egyszer a rögvalóság, meg ott volt Amerika, ami nem is föltétlen a kontinenst meg az országot jelentette, hanem a szüntelenül meglévő ábrándjainkat, a viszonyítási alapot, amit mi csak messziről bámulunk.
Majd Tarantino megcsinálja
– Melyik regényedet látnád legszívesebb filmként is?
– Bármelyiket szívesen és örömmel látnám filmként. Mint ahogy voltak is már tervek nem is egyhez, csak valahol mindig elakadt eddig a dolog. De hátha egyszer… Egy ismerősöm mondta amúgy épp az Ez nem Amerika kapcsán, hogy ez is simán vászonra kívánkozik, igaz, elég sok benne a négy- meg ki tudja, hány betűs szó. De hát a rock nyelve nem igazán a finomságról híres. Legföljebb majd Tarantino megcsinálja.
– A minap nyilatkozta nekünk Zoltán Gábor, hogy „itt és most lehetetlen íróként létezni”. Alig létező honorok, megszűnő fórumok. Ezzel szemben te majdhogynem minden évben kirukkolsz egy-egy regénnyel. Derűlátás, megszokás, elvonatkoztatás – mi a titok?
– Mondjuk, hogy az utóbbi kettő. Van egy állandó munkahelyem, úgyhogy az alig létező honorok talán kevésbé érintenek, a megszűnő fórumok ellenben annál inkább, hiszen az ember végtére is azért ír, hogy mások elolvassák. Értem és megértem Gábort, nekem talán más a stratégiám. Az írás a menedék, a mentsvár, ahova el lehet vonulni, és akkor, ott, a rettenetes üres, fehér papír, akarom mondani, képernyő előtt valamelyest biztonságban érezhetem legalább arra az időre magam, amíg a billentyűzetet püfölöm. Olyankor abban a világban vagyok, amelyet éppen kalapálgatok, és ezekben az órákban minden más nagyon messze tud lenni.
Ez tényleg csak villanásnyi, kegyelmi állapot, de legalább ideig-óráig meg lehet kapaszkodni benne. Azonkívül pedig aggódom és szorongok, mostanában még inkább, mint amennyire alapjáraton amúgy is szoktam.
Kábé úgy, ahogy az Ez nem Amerika főszereplője is. A Halolaj a valóságban nem létezik, ám a frontember, Becsey Marci stresszes parája nagyon is közeli és kézzelfogható.
BENEDEK SZABOLCS legutóbbi művei: Király!; Ballada egy csapatról; Vörös, mint a vér.
