Shiri Zsuzsa: Gitta könyve | Falusi Dóra ajánlója
Felbecsülhetetlen kincs, hogy még élnek köztünk olyanok, akik meg tudják osztani velünk személyes tapasztalataikat a 20. század legnagyobb tragédiájáról. A Csengerben született, idén 93 éves Schőner Gizella meséli el az életét kiskorától kezdve az általa is megjárt haláltáborokon át az Izraelben és az Egyesült Államokban felépített családi és egzisztenciális biztonságig. Mindezt egyszerűen, ám átütő erővel.
Jellemzően két-három generáció kell ahhoz, hogy a történelmi emlékezet halványulni kezdjen még akkor is, ha amúgy kellően dokumentált egy adott esemény. A személyes érintettség, vagy a családi vonatkozás ereje olyannyira meghatározó, hogy a fent említett idő letelte után a relativizálás szinte borítékolható. Jó példa erre, hogy a Szonda-Ipsos Közvéleménykutató Intézet 2009-es reprezentatív közvéleménykutatása szerint a magyar lakosság 12 százaléka nem hisz abban, hogy a Soá (holokauszt) megtörtént. A 20. század egyik – épp az elkövetők által – legaprólékosabban dokumentált eseményének megtörténte természetesen nem hit kérdése. Tagadása azonban, az oktatás hiányosságai mellett, jól példázza, hogy mi történik, ha már nincs, aki meséljen a személyes tapasztalatairól.
Épp ezért újra és újra felmerül a kérdés, hogy miként lehet a kimondhatatlant úgy elbeszélni, hogy közben a mai olvasó se fordítsa el a fejét? Többek közt ezt a mindenen átütő hangot és személyességet értékelte a világ Nobel-díjjal Kertész Imre Sorstalanság című regénye, majd 2015-ben Oscar-díjjal Nemes Jeles László Saul fia című alkotása kapcsán, méltán. A Gitta könyve című memoárirodalom bár nem hasonlítható össze egy szépirodalmi vagy filmművészeti alkotással, a jelentősége mégsem kisebb.
A túlélő-mesélő, idén 93 éves Schőner Gizella mondja el az életét kiskorától kezdve az általa is megjárt haláltáborokon át az Izraelben és az Egyesült Államokban felépített családi és egzisztenciális biztonságig. Gitta 1929-ben született Magyarországon, a román határ melletti Csengerben, egy rendkívül szegény zsidó család hatodik gyerekeként, így története révén a két világháború közötti, valamint a világégést követő Magyarország társadalmáról is közeli képet kapunk.
A gondos lejegyzés és szerkesztés (előbbi Shiri Zsuzsa, utóbbi Gimes Katalin munkája) megőrizte az elbeszélés rendkívül személyes jellegét. A kötet egyes szám első személyben szól hozzánk, így olyan, mintha egy sokat megélt, bölcs családtag mesélne az életéről. A történelmi háttérről alig esik szó, mindent Gitta érzésein keresztül érzékelünk, aki bár csupán egy a rengetegből, de rajta keresztül arcot kapnak a könyvekből ismert névtelenek, akikre csak számokként hivatkozunk.
A kötet egy hosszú monológ, amelyben egyszerűen, mégis olyan átütő erővel kelnek életre még a történelem legborzasztóbb pillanatai is, hogy nehéz letenni. A mű első harmadában megismerjük a családot és a mindennapjaikat, majd azt is, ahogy 1944-ben őket is bevagonírozzák. „Volt egy kenyerünk, de nem mertük megenni, ki tudja, mi vár ránk. Így érkeztünk meg Auschwitzba.”
Ekkor az olvasó számára már rég nem idegenekről van szó, hiszen minden rokonról akad egy személyes történet, és külön súlyt ad a mondatoknak az is, hogy tudjuk: minden pontosan úgy történt, ahogy azt olvassuk.
Nehéz pillanatok, amikor Mengele megvizsgálja őket a rámpán, majd kit jobbra, kit balra küld. „Elválasztottak mindenkitől, de Rózsi (a legidősebb nővére) meg én együtt maradtunk. Azt hittük, hogy az öregeket és a gyerekeket egy másik helyre viszik, és majd megyünk meglátogatni őket. Mi pedig dolgozni fogunk.”
A könyv második harmada a lágeréletet, az elembertelenítés poklát mutatja be részletesen, amikor az éhségtől félőrülten csak a csodával határos módon élték túl a napokat. A már rég nem remélt szabadulás is váratlanul érte őket. „Sokan összeestek, azokat helyben lelőtték. Behajtottak minket egy hatalmas üres terembe, és ott céklalevest adtak. Megjelent egy magas rangú tiszt, és azt mondta, hogy elvisznek minket Svédországba.” A svédek ugyanis meg tudtak vásárolni Himmlertől néhány foglyot, így megmentették az életüket. „Azt mondják, harmincnyolc kiló voltam, az nem is olyan szörnyű.”
A történet azonban nem ér véget a felszabadulással. Gitta őszintén mesél az újrakezdés családi és egzisztenciális nehézségeiről. Istenhitének válságába is bepillantást enged, amely azonban nem a lágerben, hanem már jóval a megmenekülése után hozott számára sorsdöntő fordulatokat.
Nem volt ezzel egyedül, a Soá után bontakozott ki a kereszténység 20. századi legnagyobb teológiai válsága, amelynek központi gondolata az volt, hogy hol volt Isten Auschwitzban?
A kérdés lavinát indított el, és több kiváló gondolkodó reflektált rá különböző megközelítésekből kiindulva. A háború alatt kivégzett Dietrich Bonhoeffer – róla itt olvashat bővebben – vallástalan kereszténységétől (Religionsloses Christentum) kezdve Gabriel Marcel, Hans Jonas és Jürgen Moltmann álláspontja is mérvadó. A Gitta könyvéből azt a pillanatot ismerhetjük meg, amikor a túlélőkből először törtek fel ezek a kérdések. „Egyszerű ember vagyok, nem tudok mindent megérteni, de azt megértettem, hogy én lettem a felelős magamért. (…) Az én szememben, talán a hitetlenségem miatt is, minden ember egyenlő lett.”
Svédországban ünnepli meg életében először a születésnapját (a tizenhatodikat), és ott tudja meg a Vöröskereszttől, hogy néhány testvére életben maradt. „Ordítottam, azt az örömet soha az életben nem fogom elfelejteni.” Megismer egy másfajta, előítélet-mentes életet, amelyben már nem számít a származása, mégis visszatér Csengerbe. Magyarországon épp akkor hatalmasodik el az infláció, és veti meg a lábát Sztálin kommunizmusa. „A nyilasból lett kommunisták a háború után is próbálták piszkálni a zsidókat, folytatni a zsidóellenes uszítást. Újra pozícióban voltak, csak most nem azt mondták, hogy zsidó, hanem hogy burzsoá.”
És, bár erről kevesebb szó esik, a hazatérő zsidók részéről is elkezdődnek a megtorlások a faluban.
Gitta 1948-ban már cionistaként vándorol ki szerelmével az épp formálódó Izraelbe, ennek kapcsán betekinthetünk a palesztin-zsidó háború mindennapjaiba is (erről itt olvashat bővebben). Családot alapít, jómódban élnek, életüket 1964-ben mégis Amerikában folytatják. A könyv utolsó harmadában Gitta újrakezdése mellett nyomon követhetjük közeli rokonainak sorsát is.
A végig olvasmányos és lényeglátó elbeszélés olyan nézőpontból ad áttekintést az eseményekről, amit kevesen tapasztalhattak meg. A túlélésre nincs recept, a sorok közül azonban mégis kiolvasható egyfajta küzdelmes derű. Miközben őszintén vall a gyermekkorában kezdődő, de még felnőtt éveinek jó részét is meghatározó önbizalomhiányáról és depressziójáról, egy makacsul, néha már gépiesen is élni akaró asszony képe bontakozik ki előttünk. Első gyermekével való kapcsolatából jól kiérezhető az a transzgenerációs folyamat, amely minden ember életében jelen van, de amelyben a traumatizált felmenők és leszármazottaik különösen érintettek.
Megrázó olvasni a sorokat, s miután letettük a könyvet, még sokáig dolgozik bennünk Gitta története. Azonban nem csupán az átélt borzalmak miatt, amelyekről csak ritkán hallhatunk ilyen közelségből, hanem Gitta küzdelmes és megható életigenlése okán is. Nincsenek szentenciák vagy tanulságok, bölcselkedések vagy intelmek. Csak a sors, amelyet képes úgy megélni, hogy a végén hálával tekintsen vissza az életére. Amellett, hogy pótolhatatlan ismereteket ad át korunkról, őt olvasva egy kicsit talán magunk is bátrabbak, ugyanakkor elfogadóbbak lehetünk.
