Egy versemet sem tudom fejből – Beszélgetés Géczi Jánossal

KÖNYVTERASZ

Több mint negyven évnyi termés jellegzetességeit, a pálya markáns ívét rajzolta ki Géczi János válogatott versgyűjteménye (itt olvashat róla kritikát). A költészet szerelme 16 éves korától ejtette rabul, s csak a rózsa iránti kultúrtörténeti lelkesedés volt képes megközelíteni. A válogatás szempontjairól, a pályakezdő és a már rutinosan szelektáló költő közötti különbségekről, és a szűkülő örökkévalóságról beszélgettünk.

– Négy évtizednyi versanyagból állt össze a mostani kötet. Nehéz volt a rostálás? Milyen szempontok vezéreltek?
– Korábban három, válogatott versekből összeállított kötetem jelent meg. Még a kilencvenes években Tandori Dezső, utóbb pedig Mányoki Endre, illetve Reményi József Tamás szelektálása eredményeként. Akkori tapasztalatom, hogy szerencsésebb, ha ezt a munkát nem én végzem el. Amúgy a kötetek kétharmad részben ugyanazokat a verseket tartalmazták. Most pusztán azokat a verseket jelöltem meg, amelyeket nem szerettem volna a majdnem gyűjteményesben látni. Túl azon, hogy a két szerkesztővel – Reményivel és Tóth-Czifra Júliával – gyorsan megállapodtunk a szerkesztési elvekben: kimaradnak a hosszú- és a képversek, hiszen azok a közelmúltban ismét napvilágot láttak.

– Volt olyan alkotói korszakod, amelynek verseire ma már kissé idegenebbül nézel?
– Nem szeretem a szövegeimet újraolvasni, se a nagyon régit, se a közelmúltbelieket. Nyilván ez a távolságtartás azzal is összefügg, hogy egyetlenegy versemet sem tudom fejből elmondani. Most azonban erőt vettem magamon, és arra törekedtem, hogy világosan kirajzolódjanak azok a költészeti törekvések, meghatározottságok és poétikai mintázatok, amelyek az indulásomtól jellemeznek. Mindent, amit nem tudtam ebbe a rendbe sorolni, a javaslatomra, inkább kihagytuk.

Valójában az első három kötetem rostálódott át, azok, amelyekben a nemzedéki párhuzamosságok leginkább jelen voltak.

– Egy-egy ilyen válogatásnál hozzányúlsz a régi darabokhoz?
– Többnyire a nyomdahibák, szerzői-szerkesztői következetlenségek lettek eltüntetve, s nagy ritkán beavatkoztam egy-egy darab esetében. A manierista burjánzást metszettem le. Tervezem, hogy összeállítok egy olyan, a biográfiát szem előtt tartó verskötetet, amelybe bekerülnek korábbi versek átiratai is – természetesen már mint olyan variánsok, amelyek a jelenlegi habitusomnak megfelelnek.

– És a vissza-visszatérő témák?
– Régi szövegeimhez nem nyúlok hozzá, annál inkább a régi témáimhoz. Az örvény, amely az életem során olykor-olykor megforgat, néha ugyanazt vagy majdnem azonos uszadékot sodorja elém. Az ilyen helyzetekről, az ilyen szituációkban szerephez jutókról, úgy tűnik, még mindig van mondanivalóm. De hát a fa is újra az előző évben nevelt levelekhez hasonlóakat hoz tavasszal, ha lombnevelésre alkalmassá válik az évszak.

– Mi az alapvető különbség az első verseit közlő Géczi János, és a mai, immár az életművet áttekintő, rutinos Géczi között?
– Bizonyosan nem a rutinban keresném a különbségek okát. A neoavantgárdhoz programosan ragaszkodó, a közösségi elköteleződéseire figyelő Géczi Jánosnak sok olyan előny írható a javára, amely az idősebbnek nem jár. Ezek nem csak poétikai jellegűek, hanem kulturálisak és szociálisak is.

A korai verseket író szerző nem tudta, mikor követ el úgy vétségeket, hogy azok nem válnak a szöveg kárára, a mostani inkább arra figyel, hogy ne látszódjon, amikor tudatosan ront el valamit, hogy természetesebbnek hasson.

Sok az állandóság: a műfajok keveredése, a biológiai és antropológiai nézőpont, az alkotás igénye, a költészet primátusa… De azt is mondhatom, egykor nem értettem, de most már igen, s választ is tudok adni akár arra a kérdésre: mi az oka annak, hogy rengetegben terem a nagyszerű kisköltészet, és nem jut hely másra.

– Biológia szakon végeztél, és ez az érdeklődésed köszönt vissza az eggyel korábbi könyvedben, A rózsa labirintusában (itt olvashat róla bővebben), amely a virág kultúrtörténetébe vezeti el az olvasót. Ez is majdnem olyan régi szerelem, mint a költészet?
– A költészet 16 éves koromtól vonz, és ugyan többször felfüggesztődött az írás, mindig kiderült, hogy az alkotáshoz való viszonyomat szükséges felülbírálnom. A rózsa mint civilizációs növény története harminc éven át adott munkát, 1991-től kapcsolódik az egyetemi pályámhoz. Művelődéstörténészként találtam rá a témára, és gyorsan kiderült, hogy több élet is kevés lenne a növény kultúrhistóriájának, jelképtörténetének feltérképezéséhez. Magam a 17. század elejéig követem, tárgyi leletek és írott források labirintusában a mitikus időtől fogva a növény sorsát. Mindenekelőtt Umberto Eco tézisét – a rózsa szó annyi mindent jelent, hogy már nem jelent semmit – kellett megcáfolni, és ezt úgy lehetett, hogy az egyes művelődéstörténeti korszakok kulturális, vallási, élettudományi rózsaképzeteit volt érdemes föltérképezni és mintázatba rendezni.

– A költő az örökkévalóságnak ír, a tudós éned meg olykor klímaváltozásról szóló kiadványokat szerkeszt, amelyek a véges jövőnkre figyelmeztetnek. Hogyan jut nyugvópontra benned a két véglet?
– Én nem látom a tudomány és az irodalom időbe vetettségének különbözőségét. Amilyen gyorsan megavasodik a tudomány fogalomrendszere, metodológiája, nyelvi megformálása, olyan gyorsan képes az irodalom is elavulni. Gondoljunk csak bele, a hetvenes-nyolcvanas évek irodalmi köznyelve milyen megmosolyogtató ma, és ez részben annak is köszönhető, hogy a tudomány és a művészet együttállására nem sokan figyeltek, annál inkább a közélet és az irodalom együttesére.

– Akkor az örökkévalóság is már csak egy pillanat?
– Jobb esetben néhány száz év, sokaknak néhány tíz év vagy néhány nap. Úgy sejtem, a költő rég nem az örökkévalóságnak dolgozik már – állítsa bár azt –, hanem azért, mert a versírás révén képes létezni, és mert a költészet művelése teszi, ha nem is boldoggá, de harmonikussá. A saját komfortérzetem fenntartásához a tudomány egy pici részének művelése, a képzőművészeti randalírozás és az irodalmi szövegalkotás együttesen járul hozzá. És így távol tudom magamtól tartani a nyers köznapokat.

– Mi bosszantott fel legutoljára? Politika vagy irodalmi élet?
– Az irodalmi élet, amely ismét és ismét és ismét kokettál a politikacsinálókkal.

GÉCZI JÁNOS legutóbbi művei: A rózsa labirintusa; Szűz a gyermekkel, Szent Annával és egy szamárral; A kancsólakó kígyó.