PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Két nagyon fontos regény után az elmúlt húsz év terméséből állított össze egy novelláskötetet Zoltán Gábor, akinek köszönhetően sokkal pontosabb fogalmaink vannak a nyilaskorszak budapesti rémtetteiről. A Levegőt venni szövegei (itt írtunk róla bővebben) ugyanakkor más húrokat is pengetnek, de épp oly szívszorítóak. Az íróleckék mellett a XII. kerületi turulszoborról és a Térey-ösztöndíjról is beszélgettünk.
Kalligram, 216 oldal, 3990 Ft
– Elég régen, 1999-ben adtál ki novelláskötetet, így a mostani húsz év termését fogja össze. Azért lett ilyen vékonyka a kötet, mert ez idő alatt kevés novellát írtál, vagy mert ilyen szigorúan válogattál?
– Elsősorban az erős válogatás miatt. Az előző novelláskötet óta keletkezett novelláim harmada sem került be a kötetbe. Egész idő alatt volt egy „kötetvázlatom”, amibe mindig felvettem az újonnan írt szövegeket, de időnként ki is szedtem egy-egyet, amit nem éreztem elég jónak. Aztán amikor a szerkesztőmmel, Tóth-Czifra Júliával elkezdtük összerakni a kötetet, ő is kidobott jó néhány írást.
– Kellett az erős kontroll?
– Nekem nemcsak azért kellett, hogy a gyengébb írások ne húzzák le a kötetet, hanem azért is, hogy ne legyen túlzottan széttartó az anyag. Hiszen több mint húsz év telt el az Erények könyve megjelenése óta, sok mindennel próbálkoztam közben. Húsz év! Borzalmasan sok idő, egy gyerek felnő közben. Egy felnőtt pedig jól megöregszik. Kihagytuk olyan novelláimat is, amelyeket nem tartok rossznak, egyiket-másikat szeretem, de tartottunk tőle, hogy nem jól illeszkednének a többi közé. Most nem a „teljes kép” bemutatása volt a cél, hanem egy novelláskötet létrehozása.
– A kötetkezdő novellában arról mesélsz, hogy az orosz tanárodtól kaptad az első írói leckédet: nem kell mindent Ádámtól és Évától kezdeni. Sok ilyen lecke vezetett a saját hangod megtalálásához? Ezek voltak fontosabbak, vagy azok a tapasztalatok, amelyeket saját magad szűrtél le írás közben?
– Szinte semmit nem tanultam „mesterektől”. Ahogy általában az írók, én is az olvasmányaimból okultam, és a saját próbálkozásaimból. Valamit próbáltam csinálni, és így vagy úgy sikerült, vagy nem sikerült. Habár igaz, hogy néha egyik-másik írótárs odavetett megjegyzése hasznos lehet. Hogy például szerinte milyen a jó párbeszéd, vagy mi módon jó elkezdeni egy fejezetet. Kipróbálom, és látom, hogy nekem is működik… Vagy nem. Esetemben meghatározó, hogy volt egy sokéves rendezői, dramaturgi praxisom, ami által a legkülönbözőbb dolgokat meg kellett tanulnom a szövegekről. Ha azért vagyok ott, hogy elmondjam a színésznek, mit is jelent egy adott mondat, és egyáltalán, miért van ott az a mondat, akkor tényleg rá kell jönnöm, hogyan lett összerakva az adott szöveg, mitől működik vagy nem működik.
Zoltán Gábor: Szinte semmit nem tanultam „mesterektől”
– Mi mindenre jöttél rá?
– Például arra, hogy óriási különbség van az egyszeri olvasásra létrehozott írások és azok között, amelyekben többször meg lehet merülni. Az utóbbi típusnak persze hátránya, hogy elsőre nem tárul fel minden értéke, tényleg csak a második vagy harmadik alkalommal. A jobbfajta drámák mind ilyenek, ettől van, hogy a színészek egy nagy széria közben, akár a századik vagy kétszázadik előadás alatt is felfedeznek újabb érdekességeket a darabban. Viszont sok szépprózai mű egyszeri olvasásra való, másodjára már tök érdektelen, és ez nem feltétlenül igénytelenség: sok olvasó pont az ilyesmit szereti.
Mások meg talán elolvassák másodszor, sőt harmadszor is, és nagyon tudnak örülni, hogy mennyi mindent tartogatott még számukra az a regény vagy novella.
– Mi lenne az első lecke prózából, irodalomból, amit egy hozzád forduló pályakezdőnek adnál?
– Meg kell tapasztalni, hogy ami az író számára evidens, az olvasónak egyáltalán nem az: sokszor egészen más kódok szerint követi a szöveget a befogadó, mint ami az alkotó szándéka lett volna. Egyáltalán nem érti a történetet, vagy egészen máshogy érti, mint ahogy a szerző képzelte, és hite szerint megírta. Ezzel a lehetőséggel bizony számolni kell. A gyakorlott írók így is csinálják. Lehet, hogy nem mindenki érti őket, de azok, akinek a művüket szánják, szinte tökéletesen.
– A Levegőt venni legerősebb szövegeit az apanovellák adják. Tőle is kaptál életre szóló (író)leckéket?
– Nem.
– Az Istenadta és a Három kő is jelzi már a későbbi regényed, az Orgiára való készülődést, amelyet egy további esszéregény (Szomszéd) és egy abszurd antológia követett, a Szép versek 1944. Foglalkoztat még a XII. kerületi nyilasok és a rémuralmuk témája? Születhet még ebből további regény és novella?
– Szeretném. Két fejezet olvasható is belőle a Kalligram folyóirat márciusi és áprilisi számaiban.
– A XII. kerületi nyilasok problémájához mindmáig ambivalensen viszonyul a politika. Elég, ha csak annyit mondok, hogy a kerületben felállított turul alatt összekeverednek az áldozatok és a gyilkosok nevei. Mi kellene ahhoz, hogy a politikától fűtött emlékezetben végre minden és mindenki a helyére kerüljön?
– Soha, sehol nem kerül minden a helyére – talán leginkább azért, mert a történelmi, kulturális hagyományok világában nincsenek biztos, eleve elrendelt vagy akár csak vitathatatlan helyek. De most, 2022-ben többen tudnak a környék múltjának erről a szakaszáról, mint húsz vagy akár csak öt éve, és vannak próbálkozások az áldozatok emlékének a korábbinál méltóbb ápolására. Nekem, aki egyáltalán nem akartam semmit elindítani, befolyásolni, ez érdekes fejlemény. Azt is hozzá kell viszont tenni, hogy nemcsak a politika fűti az emlékezetet.
Amikor a fideszes propagandista Európát védelmező hősöknek nevezi Budapest 1944–45-ös német és magyar védőit, köztük ugyebár nem utolsó sorban a XII. kerületi nyilasokat, akkor sokak legmélyebb szívbeli érzéseinek ad hangot.
Amikor egy filozófust arról kérdeznek, miért tart ki a Fidesz mellett, annak ellenére, hogy régóta érzékel „bizonyos hibákat”, akkor azt feleli, hogy az ő „bel-budai identitásának” ilyen politikai kifejezésre van szüksége. Bel-budai identitás, aha!, ezek szerint van ilyen, ráadásul tudományos fogalom. Szóval az a turul nem véletlenül lett felállítva, és nem véletlenül maradt a helyén mindmáig. Nem vagyok rágörcsölve. Volt némi szerepe abban, hogy annak idején elkezdtem a témával foglalkozni, az biztos, de nem olyan ügy, amivel folyton foglalkozom.
– Azon kevesek között voltál, akik végül visszautasították a Térey-ösztöndíjat. Ma is így tennél? Érzékelsz valamilyen változást az azóta eltelt időben?
– Olyan művek létrehozását akarom támogatni, amelyeket száz év múlva is olvasni fognak, Demeter Szilárd, a fideszes kultúrkomisszár mondott valami ilyesmit. Azért jegyeztem meg, mert ez bizony jó kijelentés. Oly cél, minőt óhajthat a kegyes. Jó lett volna, ha a magyar állam támogatásával olyasmit hozhattam volna létre, amit száz év múlva olvasni fognak. Lehet, hogy nem kéne, de ezen a ponton megemlítem, hogy az Orgia című könyvemet azután írtam, hogy a Fidesz eltávolított az állásomból, a végielégítésemből írtam, vagyis én magam finanszíroztam a létrejöttét. Nem részvényekbe fektettem, nem autót vettem, nem utaztam belőle, hanem megvásároltam többévi munkaidőmet. Hát, mit mondjak, nem jött vissza a pénz, vagyis nem volt jó befektetés.
– Ritkán szokott az lenni…
– De nemrég, mit ad Isten, a gyerekeimmel azon a svábhegyi dűlőn bicikliztünk, ahol az említett kultúrkomisszár lakik. Pont, amikor a házához ért a SUV-jával, és képzeld, Zsiga, nem ütött el az írmagjaimmal egyetemben, pedig ki is lapíthatott volna engem és édes gyerekeimet is, de nem tette, én pedig egy barátságos gesztussal megköszöntem neki… De hát mit csinálhattam volna? Nem volt nálam Molotov-koktél, hogy bedobjam a fekete batár ablaknyílásán. Amikor biciklizni megyek a gyerekeimmel, vizet viszek magammal, és nem Molotov-koktélt.
Azt azért meg kell mondanom, hogy Hillernek vagy Bozókinak, ha száz évig élnek, akkor se tudott volna eszükbe jutni, hogy elő kéne segíteniük olyan művek létrejöttét, amelyeket száz év múlva is olvasni fognak.
Nem, egyszerűen nem áll rá az agyuk. Sajnos. Térey János egyébként egészen közel lakott ahhoz a villához, ahol a Demeter tengeti napjait, igaz, ő egy sokkalta szerényebb ingatlanban. Bár ne halt volna meg Térey, és ne hozták volna létre azt a díjat…! Engem mindenesetre hazavágott.
– Tehát megkerülhetetlennek gondolod a hasonló ösztöndíjakat?
– Az kétségtelen, hogy ilyesféle ösztönzőkre nagy szükség lenne, hiszen írói honorárium, jogdíj gyakorlatilag nincs. Hozzám legalábbis nem jut ilyesmi. Itt és most lehetetlen íróként létezni. Hacsak nem része „az író” valamilyen véd- és dacszövetségnek. És ez akkor is egyértelműen és mindenekfelett a Fidesznek és hordájának a felelőssége, ha mások sem teljesen tiszták. Írói és személyes létem ugyanúgy a megszűnés határára jutott, mint az összes jobb folyóiraté és könyvkiadóé. Ezen nemhogy nem változtat az újonnan „teremtett” fórumok – Continental, 1749, Országút, Magyar Kultúra – tündöklése, hanem még nyilvánvalóbbá válik általa. A Fidesz beleszorított minket a mocsárba. Olykor némelyeknek mentőkötelet dob. A parton pedig zajos tömeg értékeli a mocsárban fuldoklók úszástechnikáját. Ami engem illet, elegem van a taposásból. Szeretnék mihamarabb és végleg elmerülni. Ezúton is mindenkinek további szép taposást, illetve vidám szurkolást kívánok!
ZOLTÁN GÁBOR korábbi művei: Szép versek 1944; Szomszéd; Orgia.
