PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Budapest ostromának alapos feldolgozása után Ungváry Krisztián önálló könyvet írt a 102 nap talán legtöbbet emlegetett epizódjáról, az 1945-ös kitörésről. A mű (itt írunk róla bővebben) nem csupán összefoglalja a hadi eseményeket és visszaemlékezéseket közöl, hanem arról is beszél, miért olyan nehéz konszenzusra jutni ezzel a pár nappal kapcsolatban. Emlékezés- és sérelempolitikáról, valamint a gyász fontosságáról beszélgettünk.
– Hiába van Budapest ostroma ott a második világháború öt legvéresebb városostromai között, mégis alig van jelen a nemzetközi tudományos élet horizontján, írod. Főként a többihez – Berlin, Leningrád, Sztálingrád, Varsó – képest látványos a különbség, hiszen ezekkel számos film, kiállítás és megszámlálhatatlan könyv foglalkozott. Mi lehet ennek a magyarázata?
– Tetszik vagy sem, de a nemzetközi tudományos életet az angol nyelv dominálja, mint ahogyan az ismeretterjesztő-népszerűsítő piac elsődleges nyelve is az angol. Ebből az is következik, hogy helyzeti előnyben vannak azok a témák, amelyekhez ezen a nyelven hozzá lehet férni. Sajnos a történetírásnak is van egy „iparszerű” vonulata, és ez alól a második világháború sem kivétel.
– Ennek is megvannak a maga anomáliai, nem?
– Hogyne. Kezdődött azzal, hogy sok született angol-amerikai történész úgy képzelte, hogy lehetséges írni a Harmadik Birodalomról német nyelvtudás nélkül. Ezt eleinte elősegítette, hogy az ULTRA kódfejtőgép titkának megfejtésével a britek szinte a teljes német táviratforgalmat lefordították a saját maguk számára, így a londoni Public Record Office iratai között ezek némettudás nélkül is kutathatókká váltak. Sokan azonban vérszemet kaptak, és mára eljutottunk oda, hogy Rommelről úgy jelennek meg feldolgozások, hogy abban egyetlen német nyelvű forrást sem használnak fel. Ez magyarázza azt, hogy nyugaton miért nem lett Budapest igazán téma.
– És másutt?
– Ettől még csakugyan eshetett volna több szó a pesti ostromról Kelet-Európában, például a Szovjetunióban. Azonban a szovjet emlékezetpolitika számára Budapest nem kiemelt helyszín, és ezen nem is csodálkozhatunk.
– Ungváry Krisztián
– Öngyilkos és értelmetlen vállalkozásként írod le a kitörést. Ezek szerint értelmesebb lett volna, ha leteszik a fegyvert? Vagy jobban tartottak Hitler haragjától, mint az orosz hadifogságtól?
– Egyértelmű a válasz arra, hogy mit kellett volna tenni. Még katonaetikai szempontból, még meggyőződéses nemzetiszocialista szempontból is le kellett volna tenni a fegyvert, amikor a további harc már csak a lemészárlást jelentette. A katona parancsot teljesít, és az, ami történt, nem annak a következménye, hogy mit szeretett volna a résztvevők többsége, hanem annak, hogy mire kapott parancsot.
– Nehezíti a méltó emlékezést, hogy a kitörés résztvevői között egyaránt volt kényszersorozott magyarországi német, a náci szellemiséget képviselő, olykor bűncselekményt is elkövető SS-tiszt, illetve egyszerű Wehrmacht-katona. És akkor a magyar résztvevőkről még nem is beszéltünk. Hogyan lehetne méltón megemlékezni az ennyire heterogén részvevőkről úgy, hogy egyik irányba se torzítsunk?
– Szerintem ettől izgalmas ez a történet – és ettől annyira kelet-európai. Én már azzal is megelégednék, ha a megemlékezés nem akarna értelmet adni annak, aminek nem volt.
Azt tartanám a legfontosabbnak, hogy lehessen gyászolni azokat, akik nem ezt a sorsot érdemelték.
Miközben beszélni kell arról is, hogy ez az egész a három tömeggyilkos rendszer árnyékában történik. A nyilas, a náci és a kommunista rendszer hálója vesz körül mindent.
– A harcokban elesett magyarországi németek sorsa is a magyar történelem része, és a rájuk történő emlékezés is magyar felelősség, írod. Mennyire számít ez ma nálunk tabutémának?
– Nem érzem azt, hogy ez ma már tabutéma lenne. Más kérdés, hogy nincs megfelelő mértékben jelen a köztudatban. Mégiscsak páratlan, hogy egy ország egyszer elárulja lakosainak egy részét azzal, hogy kiszolgáltatja őket egy nagyhatalom sorozóbizottságainak úgy, hogy az érintettek nem tehetnek ez ellen semmit, majd ugyanaz az állam kifosztja és deportálja „árulás” jogcímmel azokat, akik esetleg túlélték az első jogfosztást. A magyarországi németekkel ugyanis ez történt.
– A kitörésről szóló emlékezés sok esetben elszakad a történelmi tényektől. Milyen tipikus fordulatok uralják az ezzel kapcsolatos közbeszédet?
– Ez a közbeszéd arról ismeretes, hogy egyrészt értelmet akar adni a mészárlásnak, olyan fordulatokat használva, hogy itt „Európát védték” és hasonlók. Másrészt arról, hogy miközben vélelmezett katonai erényeket abszolutizál, ennek járulékos következményeiről mélyen hallgat. Végül arról, hogy azokat a mozzanatokat, amelyek a heroikus összképet zavarják, egyszerűen nem létezőnek tekinti.
Meg kell mondanom, ez a közbeszéd rendkívül egyoldalú, és a „másik” extremitás, azaz a kommunista narratíva gyakorlatilag nem létezik.
Nem ismerek olyan komolyan vehető médiumot, amelyik kollektíve lenácizná az összes katonát, vagy felszabadító szovjet hősök jelennének meg a horizontján.
– Mint írod, az ostrom és a kitörés története gyermekkorod óta érdekel. Mi volt ebben számodra olyan vonzó már ilyen korán?
– A válasz igen egyszerű: hálás voltam, hogy nem voltam ott, pedig véletlen, hogy mikor és hová születtem. Ráadásul apám és nagyapám is elég élénk színekkel tudott mesélni a háborúról.
– Xenophón távolságtartó szemléletét ajánlod azoknak, akik folyton a magyar veszteségek felől szemlélik a magyar történelmet. Nem lehet, hogy ez valamilyen alkati, nemzetkarakterológiai jelenség? Mégsem lehet véletlen, a politika is folyton ezt a „sérelemtörténetet” tartja ébren és lovagolja meg.
– Sajnos vagy szerencsére, de általános és egyáltalán nem csupán magyar igény a világon a történelem kisajátítása, az események sérelmi feldolgozása. Oroszország félelmetes példákat szolgáltat erre. Tudomásul kell venni, hogy az effajta narratívára mindig lesz állampolgári igény.
Azonban létezik tudományos és politikai felelősség is. Boldogabb országokban az effajta igény kiszolgálását magára valamit is adó sajtómunkás vagy történész nem vállalja el.
Különösen nem vállalja el a közszolgálati média, amelynek a talmi népszerűségre nem is kell tekintettel lennie. Így az ilyen sztorik megmaradnak azokban a szellemi gettókban, ahová valók. Nálunk ez sajnos másképp alakult. Felerősíti ezt, hogy a magyar sérelmi politizálásnak – épp Trianon traumája miatt – sokkal erősebb racionális magja is van, mint mondjuk a szlovák vagy a román vagy a lengyel esetben, ahol nacionalizmus és liberalizmus karöltve tud megjelenni. Magyarországon pedig a két fogalom, úgy tűnik, egyre inkább egymás ellentétpárjává válik, ami következményeiben fatális hatással bír.
UNGVÁRY KRISZTIÁN legutóbbi művei: Horthy Miklós. A kormányzó és felelőssége. 1920–1944; Hősök? A budapesti csata német katonai elitje; A szembenézés hiánya.
