Krusovszky Dénes: Azóta őzike; Takács Zsuzsa: Spirálfüzet | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Egy elsős kislány és a felnőttség küszöbéhez érkezett kamaszlány beszél hozzánk Krusovszky Dénes és Takács Zsuzsa verseiből. A mi szavainkkal, de mindig a saját nyelvükön. És ahogy az ő sziporkázó világukban megmerítik a miénket, van időnk eltöprengeni a répaevés fontosságán, vagy hogy mi lesz velünk, ha egyszer végleg levesszük a maszkot.
A költő velünk együtt születik. Azt mindenki tanúsíthatja, aki már látott gyereket felnőni, hogy a beszéd elsajátításával, a szavak birtokba vételével kezd el fejlődni a gyerekben a költő, ahogy látszólag a mi szavainkat használja, de a saját nyelvén beszél. Amit lát, amit érez, amit tapasztal. Ezt a mindig okosabb környezet, majd az ennél is okosabb iskola szép lassan legyalulja, formába vagdossa, hogy sokakban egy életre elhallgasson, és többé már füle se legyen hozzá. A felnőttként is költőnek maradó költők viszont tévedhetetlenül kihallják a gyerekek beszédéből azt, ami őket is élteti, sőt nem pusztán kihallják, de rögzíteni is képesek.
A legtermészetesebben hangzó gyerekversekben a legbonyolultabb dolgok is egyszerűnek tűnnek, miközben megőrzik drámaiságukat, sokszínűségüket. Jó példa erre Haász János szinte prózai verseskötete, amelyben egy kisiskolás kisfiú mesél arról, hogy az édesanyja súlyos betegséggel kórházba került, és család egyedül boldogul otthon a kissé kétbalkezes apukával. (A Mire felnövünk című könyvről itt olvashat bővebben; itt pedig interjút a szerzővel.)
A sokműfajú Krusovszky Dénes verseskötetében az iskolát épp elkezdő kislány mesél a mindennapjairól. Olyan dolgokról, amelyek a gyereklét elengedhetetlen részei: „Ha ideadja, / nem kell/, ha nem adja, / elveszem” (Játék). Vagy a szétszórt játékok elpakolásának nyűgéről, vagy arról a már tényleg filozófiai mélységű kérdésről, hogy ha betartjuk a felnőttek intelmét, miszerint ne álljunk szóba idegenekkel, akkor hogyan találunk új barátokat. És ami még fájóbb: ki fog majd szóba állni velem, hiszen én is idegen vagyok másoknak.
Arról nem is beszélve, hogy fütyülés nélkül simán lehet élni, hiszen a kutyát elég a nevén szólítani, az ismerős dallamot pedig odabent dúdolgatni, vagyis nyugodtan vissza lehet utasítani a folyton ránk tukmált répát. A gyermeki éleslátás mellett a humor az Azóta őzike darabjainak felhajtóereje, amely csakhamar felfedezi és szóvá is teszi a felnőtt világ ellentmondásait. Beszél az évnyitóról, az iskolai maszkviselésről, a bezártságról, meg arról, hogy olykor még „unatkozni is nagyon unalmas”.
Krusovszky kötetének nagy érdeme a gyermeki apróságok (illetve számukra igencsak kardinális kérdések) és gondolkodás érzékeny megragadása, vagyis olyan magától értetődően tolmácsol, hogy még a répás felnőttekből is képes kicsalogatni az egykori gyermeket. Akinek amúgy mindig igaza van, hiába tombol a család, sír a nővére, ordít az öccse: „pedig nekem van igazam, / nekem van igazam, / csak nem akar eszembe jutni, hogy miben”.
Takács Zsuzsa Spirálfüzete már a kamaszlányok világát villantja fel, és bizony ez sem kevésbé színes, mint az elsősöké, hiszen elég egy nagyítót betenni az állatkert játékvadjai közé, hogy „lábdobogás és hangzavar, / madárszó” verje fel a fiókot, és senki más ne merje azt kihúzni. Talán annyi a különbség, hogy a répa és az idegenek problémáját az atomháború, valamint a versírás és az élesebb veszekedések váltják fel. Bár a nagyon személyes versekből, történetforgácsokból itt sem hiányzik a mindent kissé más megvilágításba helyező fanyar humor.
Az Atommesében például nagyon hamar szűk lesz a menedékként szolgáló „föld alatti birodalom”, hiszen atomháború esetén egész biztos, hogy mindenki hozná a barátját, de ők meg hoznák a szüleiket, a szülők pedig az övékét: „Szerintem végül az költözne hozzánk, / aki nem szeret mást, csak önmagát. / Szerintem végül / mindnyájan fönt maradnánk.”
A korábban írt versekhez (1987 és 2021 közti darabok gyűjteménye a kötet) itt is csatlakoznak a világjárványt feldolgozó új költemények. És ahogy Krusovszky esetében, itt is a középső gyermek, a már felnőttség küszöbéhez érkező kamaszlány beszél hozzánk, az ő monológjaiban tükröződik a mi gubancos világunk. És persze, hogy itt is eljutunk a könnyednek tetsző kérdésfelvetéstől az emberi lét megkerülhetetlen problémáihoz. Mert tényleg, milyen lesz, ha egy nap majd levesszük a maszkot? „Meztelen arccal” tetszeni fog a kék szemű fiú, akivel jókat beszélgetett a négyes-hatoson? Vagy ami még fontosabb: „Kést rántunk / vagy egymás nyakába borulunk” az önleleplezés pillanatában?
A Spirálfüzet játékossága lefegyverző. Az egyik oldalon még azt olvassuk, hogy főszereplőnk a fürdőszobapolcon hagyta a magyartanárának írt versét (Random találkozás a váci szabadstrandon), a másikon pedig már ott is a költemény – és ez annyira komoly, hogy nem is álljuk meg mosolygás nélkül. A kulcs itt is a nyelvezet: őszinte, nem megjátszós, letisztult, már-már dísztelen. Viszont mégis játékba hoz mindent, ami fontos a lírában: megidéz klasszikusokat, felszabadultan használja a szlenget, rímeket, formát és leleményes trükköket (például akrasztichont) villant fel.
Képes elérni az élő beszédre jellemző közvetlenséget, hiszen be akarja húzni a kamaszokat és nem elriasztani, s mindezt annyi költészettel futtatja be, ami épp elég lehet egy életre szóló barátsághoz. Azt is mondhatnám: úgy tanít, hogy közben nem vesződik az oktatás iskolás korlátaival.
A versek hangulatát Baranyai (b) András és Turi Lilla rajzai teszi még színesebbé és átélhetőbbé.
