Ferrante szerint a világ

Elena Ferrante: Véletlen találatok | Papp Sándor Zsigmond ajánlója

Ritka az a pillanat, amikor egy szerző valóban beenged minket, olvasókat az életébe. Főként egy olyan titokzatos és rejtőzködő író esetében, mint a nálunk is joggal népszerű Elena Ferrante. A Guardiannak írt tárcaiban azonban üdítő és mértéktartó őszinteséggel beszél a műhelytitkairól, mindennapi életéről, ízléséről, világlátásáról.

Nem egyértelmű az átjárás. Mert bár minden tárcaíró írónak számít, nem minden író képes tárcákat írni. Egyrészt, mert lenézik ezt az alkalmazott műfajt (a kizárólag tárcákat publikálókat is inkább hajlamosak újságírónak vagy írócskának titulálni), másrészt mert nem alkalmasak rendszeresen kirukkolni egy mind időben, mind terjedelmében kötött szöveggel. A tárcának ugyanis rendszerint állandó helye van a lapokban, hol tágabb, de inkább szűkebb a terjedelmi rés, amelyen belül mozogni lehet. Vagyis: gúzsban kell táncolni, lehetőleg szép mozdulatokkal.

Tudni kell, hogy a tárca az újságírás legirodalmibb, és a jegyzet mellett az egyik legszabadabb műfaja. Szólhat bármiről, lehet kerek történet vagy amolyan benyomás az őszi napokról, csapongó gondolatfutam vagy személyes vallomás, humoros vagy véresen komoly, csupa költészet vagy földhözragadt próza. Jó tollú és a rendszerességet bíró szerző kezében valósággal kivirágzik, minden egyes alkotás egy teljes univerzummá növi ki magát, másnál viszont alig lesz több fonnyadt és kényszerű kötelességnél.

A magyar irodalom szerencsére mindig is elkényeztette olvasóit a tárcákkal. Vannak olyanok, akik szinte erre születtek, bár más műfajban is jeleskednek: Szív Ernőtől vagy Darvasi Lászlótól kezdve Benedek Szabolcson át Sajó Lászlóig (legutóbbi gyűjteményes kötetéről itt olvashat kritikát), hogy most csak a kortársakat citáljuk ide. Másokról meg a felkérés nyomán derült ki, hogy ehhez a műfajhoz is remekül képesek alkalmazkodni: Nádasdy Ádám igen szellemesen mesélt az Élet és irodalom hasábjain a melegekről, míg Radnóti Sándor szintén ugyanitt osztotta meg az emlékezéseit ismert és kevésbé ismert kortárs szerzőkről, mert ő sosem fog memoárt írni. Mindkét sorozatból önálló könyvek is születtek. A jó tárca tehát nem vész el, csak átalakul, ám érvényességét megőrzi.

Hasonló történt a nagy rejtőzködőnek számító Elena Ferrantéval is. A The Guardian felkérésére 2018-ban egy éven át írt heti rendszerességgel a lapnak, csupán annyit kért, hogy a szerkesztők minden alkalommal küldjenek pár kérdést, és ő kvázi azokra válaszol a tárcák nyomán. Az előszónak is beillő Összefeszülésekben (árulkodó cím) sokat szabadkozik: arról beszél, hogy független, mindenben a saját döntéseit követő íróként hogyan ízlelte meg a heti kötelezőt, hogyan hatott ez a munkamódszerére. „Minden alkalommal egy üres vödröt engedtem le elmém mélyébe, és miután az első mondatot kihalásztam, szívszorongva vártam a következők felbukkanását”.

Megkapó ugyanakkor az a tisztánlátó szerénység is, ahogy a kötetbe terelt szövegeket látja: véletlen találatokként, amelyek „nem sokban különböznek a gondolatkísérletektől”.

Vagyis azon töprengéseinktől, ahogyan a világot átmossuk magunkon, ahogy reagálunk annak eseményeire, jelenségeire. Más kérdés, vallja be az utolsó szövegben, hogy végigrettegte ezt az időszakot (a határidő termékeny kezeléséhez valóban újságírói alkat kell), s bizony ez a rettegés nyomot is hagyott a szövegeken. Az elsők érezhetően merevebbek, pedánsabbak, amolyan komoly arccal előadott miniesszék. Ám ahogy kezdett ráérezni a műfajra, úgy váltak egyre oldottabbá, egyre kitárulkozóbbá, és már a finom humort is megengedte magának. (A szövegeket pompásan egészítik ki Andrea Ucini ironikus és lényeglátó rajzai.)

Azoknak, akik nem szívesen olvasnak interjúkat, viszont számos kérdést megfogalmaztak magukban az írónővel kapcsolatban, remek olvasmány lesz a Véletlen találatok. Minden fontosabb kérdést érint direkt módon, vagy áttételesen. Kezdve attól, hogy miért nem fontos tudni, ki is ő valójában, ki rejtőzik a név mögött (Az egyetlen valóságos név), miért nem használ felkiáltójeleket, vagy miért kerüli a három pontot a regényeiben, miért nem ír már naplót, mi a kedvenc filmje, amit évenként megnéz, mit gondol arról, hogy milyen nőként érvényesülni a férfiak vágya szerint berendezett világban.

Kimondottan érdekes, amikor például arról beszél, hogy mennyire nem buzog benne „hazafias lendület vagy nemzeti büszkeség”. Vagyis mennyire nem tipikusan olasz.

„A pizzát nem bírja a gyomrom, spagettit ritkán fogyasztok, ódzkodom a harsányságtól, nem gesztikulálok, megvetem a maffiához köthető ügyleteket, és soha nem mondom, hogy: mamma mia”. (A kiabálástól való tartózkodása magyarázza egyébként a felkiáltójelektől való ódzkodását is.)

Még ennél is súlyosabb kijelentés, hogy csupán a nyelv használata során azonosul a nemzeti identitásával, azon kívül „a nemzettudat valamennyi formájától viszolygok és tartok”, főleg ha az a nyelvet zsigereli ki és „a bezárkózáshoz vezető tisztaságot” szajkózza. Nem tudjuk, hogy mit szólna ehhez az olasz Demeter Szilárd, de ami fontosabb: szinte látjuk magunk előtt Ferrante mosolyát, ahogyan reagálna rá.

Ugyanilyen érdekes, amikor a nevetésről és féltékenységről, a terhességről és a lányairól, a politikai szerepvállalás iránti képtelenségéről, vagyis a mindennapi világáról beszél. Engem még ennél is jobban érdekelt, amikor az író műhelyébe engedett bepillantást, amikor a valóság tényei és az irodalmi művek hitelessége között képlékeny területről elmélkedett, vagy arról, hogy mi az újszerűség és eredetiség valódi értelme, illetve a hagyomány szerepe az irodalomban. („A maga idejében még Homérosz sem volt újszerű.”)

És az sem utolsó téma, hogy miként lehet a szexualitást a megszokottól eltérő hangnemben ábrázolni a regényekben, valamint hogyan találna rá végre a saját hangjára a női erotika.

A Véletlen találatok egy igen okos és kifinomult ízlésű, a visszafogottságban és nem a nagyotmondásban hívő szerző gondolatfutamai (Király Kinga Júlia fordítása). Ilyen értelemben meg tudom érteni a fanyalgókat, akik talán még személyesebbet, még nagyobb titkokat vártak ezeket a tárcáktól, és kapták helyette ezt az igen intelligens, olykor patikamérlegen mért, de nagyon is érvényes, nagyon is megfontolandó, és ezért hosszú távon sokkal nagyobb hatást kiváltó szövegeket. Lehet, hogy kissé merevek olykor, és nem bombasztikusak, de üdítően, mértéktartóan őszinték.

ELENA FERRANTE legutóbbi művei: A felnőttek hazug élete; Az elvesztett gyerek története; Aki megszökik és aki marad.