Főnemesek a szuterénből – Beszélgetés Csinta Samuval

PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja

A forradalom után elkezdtek visszatérni Erdélybe a régi főnemesi családok sarjai, hogy újra birtokba vegyék és életet leheljenek az egykori kastélyokba, visszabirkózzanak erdőket és szántókat a román államtól. Az ő sorsukba és küzdelmeikbe, a régió „újranemesítésbe” pillanthatunk bele nyolc család történetén keresztül Csinta Samu könyvében. Mi pedig a román hivatalok hozzáállásáról, az újrakezdés nehézségeiről és Károly hercegben rejlő potenciálról beszélgettünk.

– Hogyan találtál rá a témára, az erdélyi arisztokraták hazatérésére?
– Roppant prózai módon. Gyermekeim közül kettőnek is Kálnoky fiú volt az osztálytársa, így ismerkedtünk meg mi, szülők is. Érdekes embereket ismertem meg bennük, a társaságukban további hasonlókkal is találkoztam, és minél többet tudtam meg róluk, egyre kíváncsibb lettem: kik ők, honnan jönnek, merre tartanak? És egyszer csak megszületett az elhatározás, hogy könyvben örökítsem meg mindazokat a benyomásokat, amelyekhez hozzásegítettek. Már csak azt kellett kitalálnom, hogyan közelítsek a témához.

– Mások is foglalkoztak ezzel?
– A kilencvenes évek elejétől fedezték fel az arisztokratákat, ám bulváros megközelítéseken, történelmi összefoglalókon, „hanyatteséses” tisztelettel készült interjúkon, családfákon kívül nem nagyon készült más műfajú munka. Én valami mást akartam. Azt találtam ki, hogy az aktív leszármazottakkal rendelkező családok érdekelnek, akik visszaigényelték, részben-egészben vissza is kapták a hajdani birtokokat, elkezdték restaurálni a kastélyokat, kúriákat, vissza- vagy beemelni a közéleti, kulturális körforgásba. Ezáltal pedig újra az erdélyi magyar társadalom részévé váltak.

– Mennyire voltak nyitottak? A laikus számára ugyanis ez egy megközelíthetetlen és zárt világnak tűnik, ahová nem lehet csak úgy bejutni.
– Gróf Kálnoky Tibor volt az első „idegenvezetőm” ebben a világban, de hamarosan alanyi jogon is elfogadtattam magam. Mindenekelőtt azzal, hogy sikerült elhitetnem velük: kíváncsiságom nem felületes, érdekel a sorsuk, életük összefüggései.

Óvatosságukat elfogadtam, érteni véltem, hiszen az elpusztításra ítélt „kizsákmányoló” osztály iránti érdeklődés sekélyessége, bulvárjellege miatt sokan újra bezárkóztak a maguk világába.

– A sok család közül melyik története fogott meg a leginkább, és miért?
– Nehéz egyet kiragadni, mivel a családtörténetekben igazából csak az volt közös, hogy a második világháború során menekülni kényszerültek a románok, a kommunisták, a szovjet hadsereg elől. Budapesten állomásozva aztán egy részük elhitte – mert el akarta hinni –, hogy vissza lehet fordulni, mindent újra lehet kezdeni. Ők hazajöttek, mögöttük pedig leereszkedett a vasfüggöny, több évtizedes szuterénlétre kényszerültek – tényleges és metaforikus értelemben egyaránt.

– És akik továbbmentek Nyugatra?
– Ők igyekeztek eltemetni magukban a múltat, hiszen mindent elveszítettek, és akkor úgy tűnt, hogy örökre. A közösségért való felelősségérzet, az értékelvűség azonban változatlanul érvényes maradt az arisztokrata családok többségére, és igazából ez volt az a közös hívószó, ami egyaránt hatott az itthon ragadottakra, illetve a külföldön élőkre, amint lehetségessé vált a visszaigénylés. Inkább villanásokat őrzök, mint teljes családtörténetet. Ilyen például gróf Teleki Mihály esete, aki Marosvásárhelyen állati belsőségeket fuvarozott szekéren a vágóhídról a rókafarmra, hogy aztán délután öltönyben tanítsa angolra, németre, franciára a város idegen nyelvekre szomjas fiataljait.

– Félig új, félig régi a mostani kötet (itt olvashat róla bővebben). Milyen szempontok alapján válogattál és emeltél át hat családot a korábbi két kötetből?
– Elsősorban a magyarországi olvasóközönség körében vélt ismertségük alapján választottam ki a hat családot. Mert az Aporok, Hallerek, Csávossyk neve ismerős Erdélyben, nem beszélve báró Kemény Jánosról, de életük és cselekedeteik elsősorban Erdélyre fókuszált. Némi szűk körű és célzott „piackutatás” is megelőzte a válogatást, és azzal kellett szembesülnöm például, hogy a Trianon utáni erdélyi irodalmi megújhodás legfőbb műhelyeként számontartott Helikon-találkozók – ezeknek adott otthont a marosvécsi Kemény-várkastély – messze nincsenek azon a polcon, amelyet amúgy megérdemelnének. Ezzel szemben a Bánffy család elsősorban Bánffy Miklós révén, vagy a Kálnoky család mindenekelőtt a brit trónörökös erdélyi „helytartója” minőségében, illetve az azzal járó kommunikációs háttér révén a magyarországi többség számára is jól azonosítható.

– Két most megírt család életével is megismerkedünk. Ők miért tűntek érdekesnek?
– A két új történethez, a zabolai Mikes családhoz, valamint az Ugron családhoz kimondottan ragaszkodtam. Az elsőhöz jelentős mértékben a hindu vonal, illetve az örökösök jelenkori teljesítménye okán, míg az Ugronok attól különlegesen érdekesek, hogy bár nem tartoznak az erdélyi főnemesi famíliák közé, gyakorlatilag nincs olyan arisztokrata család, amelyben ne bukkannának fel. Nem beszélve arról a legendás tartásról, amelyet máig őriz a családi hagyomány. Amikor Ferenc József császár bárósággal kínálta meg a múlt század fordulójának nagy hatású székelyföldi származású politikusát, közéleti emberét, a rabonbánnak szólított Ugron Gábort, ő így válaszolt: „Nekem ne adjon egy Habsburg rangot, volt az én famíliámnak rangja-neve már ezen a vidéken, amikor az ő fenséges családjának még a hírét sem hozta erre a szél.”

– Olykor bicskanyitogató a román hatóságok hozzáállása az „újranemesítés” és visszaszolgáltatás kapcsán. Ahogy az előszóban írod, „elképesztő hangulatkeltésekre, történelemhamisító vádaskodásokra építő, álcázott jogi procedúrák akadályozzák a magántulajdon érvényesítésének természetes útját”. Hogy kell ezt a gyakorlatban elképzelni?
– A romániai visszaszolgáltatások folyamatának elsősorban az ország NATO-, illetve uniós csatlakozással kapcsolatos kötelezettségei adtak lendületet.

Ugyanakkor szinte életszerűtlenül hatott, hogy bő száz évvel, majd több mint hetven évvel ezelőtt a román hatalom azért vette volna el az arisztokraták vagyonát, hogy azt most egyetlen elegáns gesztussal visszaadja.

Az ingatlanok visszaszolgáltatása nem okozott akkora megrázkódtatást, mint az erdőbirtokok, amelyek visszaadása egyrészt százezres nagyságrendű erdőfelületekkel „könnyített” volna a román államon, másrészt hatalmas, szinte azonnal értékesíthető vagyontól fosztaná meg.

– És ekkor jött az aktatologatás?
– Formai hibákra, megalapozatlan történelmi vádakra alapozva támadták az erdők visszaszolgáltatását. A vádak közül a leghírhedtebb Bánffy Dániel háborús bűnösségét pécézte ki, holott a hajdani mezőgazdasági miniszter annak a kormánynak volt a tagja, amely a német bevonulás estéjén benyújtotta a lemondását. Az ügycsomók a helyi bíróságok vélt elfogultságára való hivatkozással elsősorban dél-romániai jogi fórumokon kezdték újra az útjukat, és amíg ezek sorsa nem tisztázódik, addig senki nem nyúlhat az erdőkhöz. Az arisztokraták biztosan nem.

– Hogyan látod várható némi változás ebben? Vajon felismerheti a mindenkori román hatalom az arisztokratákban rejlő lehetőségeket? Hiszen mégiscsak nekik köszönhető, hogy Károly herceg is elég gyakran felbukkan a vidéken.
– Bízom benne, hogy mégis a helyükre kerülnek majd a dolgok, csak addig ki is kell bírni. Hagyományosan az erdők és szántók jelentették ugyanis azt a gazdasági hátországot, amely lehetővé tette a kastélyok, kúriák fenntartását.

Ennek az állapotnak a jegelése elsősorban a „kiéheztetés” veszélyével jár, illetve annak a lendületnek a megtörésével, amellyel az arisztokrata leszármazottak nekiálltak a családi örökség feltámasztásának.

És amely kisebb helyi közösségek számára ilyen körülmények között is új egzisztenciális, sőt, karrierlehetőségeket kínál. A román hatalom amúgy eddig semmi jelét nem adta annak, hogy számolna – a saját, román nemesei esetében sem – az arisztokrácia nemzetközi kapcsolatrendszerében rejlő potenciál hasznosításával.

– A grófi, előjogokkal teli nemesi világnak árnyoldalai is voltak. Ettől szerinted nem kell tartani?
– A világ, a társadalmi körülmények olyan mértékben megváltoztak, az arisztokrácia képviselői annyira távol tartják magukat a politikai vagy közélettől, hogy a hajdani „árnyoldalak” nyugodtan megmaradhatnak a történelem, illetve az azzal foglalkozó irodalom hasábjain. A főnemesi családok mai leszármazottai elsősorban saját birtokaik talpra állításával, hasznosításával vannak elfoglalva. Aki meg ennél messzibbre tekint, inkább példaként kellene szolgáljon. Mint a zabolai Mikes-birtok legfőbb mozgatója, Gregor Roy Chowdhury, gróf Mikes Katalin nagyobbik fia, aki figyelemre méltó gazdasági vállalkozásokba fogott. Persze előtte ott lebeg a minta, a dédapa, Mikes Ármin, aki bőven megelőzte a korát a nagyvállalkozó arisztokrata kategóriájának megteremtésével.

CSINTA SAMU legutóbbi művei: Por alatt parázs; Erdély újranemesítői I-II.; Plakátballada.