PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Irodalmi alakok, fiktív karakterek szerepei révén beszél az új verseskötetében (itt olvashat róla bővebben) szerelemről, anyaságról, halálról és a hazáról, amelyet jó lenne elhagyni, de nem lehet. A menni vagy maradni dilemma mellett beszéltünk a közömbösségről, a rossz oktatás miatt a mostani generációk jövőjéről, de a most kitört háború is szóba került.
– Elég hosszú idő telt el az utolsó felnőtteknek szóló versesköteted óta. Nem hiányzott az irodalmi anyanyelved, ahogy te magad nevezed a lírádat?
– Nekem nem, én folyamatosan írtam a verseket. 2019-re már kész volt a Szlalom, csak a megjelenés maradt el többször is a világjárvány okán. Azt, hogy az olvasóknak hiányzott, csak remélni merem. Nekem a megjelenés, a visszajelzések hiányoztak nagyon ebben a kilenc évben. Klasszikus, ciklusokra épülő lírai kötetem utoljára 2012-ben jelent meg, a Koncentrikus korok.
– Hét hang szólal meg az új kötetben, hét szerep mögül beszélsz. Előbb van meg az álarc, és csak utána kezd verselni a kitalált karakter, vagy pont fordítva: a versek rajzolják ki maguk során a beszélőt?
– Először a versek egy része kirajzolja az adekvát szereplőt, aztán már az ő bőrébe bújva születik meg a többi. Néha elkészül a szöveg, és úgy érzem, csak akkor lesz érvényes, ha megvan a megfelelő beszélője. Máskor megkedvelek egy figurát, és több verset is megszólaltatok a hangján. Az istenes verseim pátosza és profánsága előbb volt meg, mint az apáca, akivel megszólaltattam őket. A szonettek mellé pedig odaállt Giacomo da Lentini – és muszáj volt neki további szonetteket írnom.
– Egy-egy szerep kész novella: A Krisztus öt sebéről elnevezett Santiago de Compostela-i Felícia nővér titkos testamentumából. A prózaíró éned segít megtalálni ezeket a karaktereket? Részletesen megírod magadban a háttértörténetüket is?
– A szerepjátékot a versíró énem is a kezdetektől szereti. Korábbi köteteimben szerepelt az Irgalmasvérnő, aztán Bolond Istók. Most ezekre a szerepjátékokra tettem a hangsúlyt.
Úgy éreztem, túl sokfélét írok, és ezeket a széttartó szövegeket pont az képes összefűzni, hogy egy-egy karakteres figura szájából szólalnak meg.
Vannak köztük valós szereplők: Beatriz de Día, a trubadúrköltő, Giacomo da Lentini, a szonett megteremtője. De vannak irodalmi alakok: Tatjána az Anyeginből, az Anna Karenina címszereplője – természetesen mindketten lánykori nevükön. És vannak fiktív karakterek, akik valamiféle toposzt képesek megidézni: a bujdosó kuruc, a fájdalmas anya – mater dolorosa – és a már említett Felícia nővér, akinek nem véletlenül adtam lakhelyéül az El Camino végcélját, Santiago de Compostelát.
– A bujdosó kuruc verseiben igen éles kritika rajzolódik ki Magyarországról, a hazáról. A legnagyobb dilemma mégis a menni vagy maradni. Te sosem gondolkodtál azon, hogy elhagyd az országot?
– De igen. Csak nem vagyok rá képes, ahogy ezt a bujdosó kuruccal el is mondatom. A nyelv, a múlt, minden ideköt. Évek óta mondom, hogy egy esetben vagyok biztos benne, hogy elhagynám az országot: háború esetén. Most, amikor beszélgetünk, az orosz hadsereg Ukrajnát bombázza. Ha a háború továbbgyűrűzik, menekülök, ahogy most az ukránok és a kárpátaljai magyarok, korábban pedig a szíriai, afgán, eritreai „migránsok”.
– A ciklus darabjaiban fontos a szolidaritás. Azért is fontos maradni, hogy segítsük a még inkább szorult helyzetben lévőket: hajléktalant, meleget, zsidót, romát. Látod ennek a szolidaritásnak a jeleit a mindennapokban is?
– Úgy látom, van a társadalomnak egy rendkívül érzékeny rétege. Mindenre ők rezzennek. Ők mozdulnak meg, ha ki kell állni az egészségügyi dolgozók, a tanárok, a menekültek, a hajléktalanok mellett, ők emelnek szót az egyetemek vegzálása, a családon belüli erőszak, a homofóbia ellen. És van egy közömbös réteg. Azt mondják az olvasáskutatók, hogy az olvasók is egy meghatározott réteg. Néha egy-egy könyv áttöri ezt a határvonalat, eljut azokhoz is, akik egyébként nem olvasnak. Ugyanígy vannak témák, amelyek a közömbösség falát is átviszik. Talán most ez a háború is az lesz.
– Az Interjú a testőrrel című versben a lassan osztrákká váló menekült szólal meg és mentegetőzik. A beszélgetésünk azért is pikáns, mert én magam is egy éve Bécsben élek, és pont a gyermekünk miatt hagytuk el az országot, hogy más iskolába járhasson.
– Amikor a magyar felvilágosodást tanítom, azzal szoktam kezdeni: „Képzeld el, hogy álláslehetőséget kínálnak Bécsben. Mit teszel?” A válasz általában elég határozott: „Mennék, és a büdös életben nem jönnék vissza!” Ilyenkor mesélek a testőrírókról. Akik nemcsak visszajöttek, de azt tervezték, hogy minden jót, amit ott láttak, megteremtenek idehaza is. Ez a szándék most elég halvány. Több mint tíz éve egyre erősebb a kivándorlás. Tíz éve írtam ennek hatására a Szó című versemet. Nekem fáj, ha mások elhagyják az országot. Mert elveszítik a nyelvet. Nem ők, hanem a gyerekeik, az unokáik – a második és harmadik generáció. Sose felejtem el, egy barátnőm, aki Amerikában él, a férje is magyar, évente jártak haza az óriási családi találkozókra, szóval ő egyszer azt kérte, ajánljak neki hangoskönyvet, mert „a fiaim nem nagyon olvasnak magyarul”.
– Visszafordítható a kivándorlás, az elidegenedés folyamata?
– Akkor lenne megfordítható a kivándorlás, ha itt ugyanolyan lehetőségei lennének egy családnak, mint Nyugat-Európában.
Ha színvonalas, emberközpontú oktatásunk lenne, versenyképesebb fizetések, ha nagyobb biztonságban élhetne egy más szexuális orientációjú ember, egy mozgás- vagy értelmi sérült. Vagy egyszerűen egy nő.
Egyébként mindenkit megértek, aki elmegy innen. Mi is megnéztük Bécset – mert elég közel van. Aztán azt éreztük: mégsem kell mennünk.
– Mi tartott otthon?
– Megvannak a kijárt útjaink, ahol mégis fel tudunk nevelni egy gyereket. A lányom most kezdte az iskolát. Nem a közoktatásban. A legkárosabb, lappangó kór, ami ezt az országot emészti, a következő generációk tönkretétele. Az oktatás embertelen, egy évszázadokkal ezelőtti gyerekképre épül. Itt most alattvalókat nevelnek, adatokat tömnek a fejükbe kiégett, agyonterhelt és alulfizetett tanárok. Ha valaki elszív egy szál cigit, megiszik egy felest, szmogban él, nem mozog, ott és akkor semmi nem történik vele. Néhány évtized múlva viszont szörnyű állapotba kerül. Most nálunk is ez történik az oktatáson keresztül a gyerekeinkkel. A magyar nemzettel. Már ha még ki lehet mondani ezt a szót anélkül, hogy a propaganda homokja recsegne a fogunk alatt.
– A Szózat átírása miatt nem tartottál a „mélymagyarok” bírálatától és átkaitól, akiket szintén megemlítesz? Hiszen Spiró is kapott épp eleget ezért…
– A Szó talán a legtöbb visszajelzést kiváltó versem. Kaptam érte hideget-meleget. Mélymagyar „válaszverset”, gyalázkodó üzenetet, de kaptam olyan levelet is, hogy „a küszöbről fordított minket vissza ez a vers”. Remélem, azóta sem bánta meg az a család, amelyik ezt írta. Volt emigráns, aki megbántódott rajta, de amikor Göteborgban kellett felolvasnom, és rettegtem, hogy mit fognak szólni az ottani kivándorolt magyarok, megköszönték, és valaki közülük azt mondta: „Hidd el, egy sincs köztünk, aki össze ne tört volna.” Annak idején a Katona József Színházban volt egy előadás a kivándorlásról, az Illaberek, ott is elhangzott, egy nyolcéves kisfiú mondta el. Hitetetlen hatása volt.
– Bántalmazó kapcsolatként írod le a hazával való viszonyodat.
– Valójában az állammal vagyunk bántalmazó kapcsolatban. Megüt, aztán elmagyarázza, hogy ez neki sokkal jobban fáj. Nyilván el kell választani az államot, a kormányt, a politikai propagandában emlegetett „magyar embereket” a hazától, de akkor mi marad? Mi a haza? Nekem a nyelv, a rég bejárt terek, a történelmi emlékezet, a népdalok. Ugyanúgy kötődöm hozzá, mint egy gyerek az anyjához. És sokkal jobban szeretem, mint azok, akik ria-ria-Hungáriát kiabálnak. Ahogy az egyik versemben megfogalmazom, lehet vasárnaponként virágot és bonbont vinni a drága mamának, és lehet ápolni, hordani alóla az ágytálat, néha kelletlenül, néha szánakozva. Íróként, tanárként én ez utóbbit teszem. És a haza túlélése érdekében ez fontosabb, mint a látványos gesztusok.
KISS JUDIT ÁGNES legutóbbi művei: A csodabogár; Bűbájoskönyv; A halál milongát táncol.
