PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Nemrég megjelent regényében kivételesen nem a saját, hanem az édesanyja, a kilencven felé közeledő Ajuszi emlékeit idézi fel (itt olvashat róla kritikát). Egy régi, mára letűnt nagyváradi világot, amelyet a járvány bezártsága hívott elő. Ennek kapcsán beszélgettünk honvágyról, Horthy bevonulásáról és arról, hogy milyen érzés, amikor a csángó költők közé sorolják.
Noran Libro, 273 oldal, 3490 Ft
– Nagyváradon születtél, de már évtizedek óta Magyarországon élsz. Van honvágyad?
– 1982-ben települtem át Magyarországra. Soha nem volt honvágyam, de néhány év eltelte után szívesen jártam „haza”. Egy idő után pedig már nem csak édesanyámat, a későbbi Ajuszit látogattam szinte havonta. Talán több mint tíz éven keresztül vittem beszélgető írótársaimat a Nagyváradon szerveződő Törzsasztal „mellé”. Ennek Szűcs László, a Várad című folyóirat főszerkesztője volt a helyi szervezője.
– A járvány szülte bezárkózás teremtette meg a lehetőséget, hogy ilyen sok időt tölts a könyved főszereplőjével, hogy felelevenítsétek gyermekkorod helyszíneit, történéseit. Mennyire mennek szembe ezek a történetek a mai magyar olvasó stilizált Erdély-képével?
– Nagyvárad, ugye, nem Erdély. Mondhatnám kis túlzással, hogy semmi köze hozzá. Még akkor sem, ha a mai magyarországi közbeszédben tévesen oda sorolják. Az Ajuszi elsősorban édesanyám gyermekkorát, kisebb mértékben fiatalasszony korát és még inkább a diktatúra nyomorúságában eltöltött éveket idézi fel. 1934-ben született, nagyon szegény iparoscsaládba, a két háború között volt kamaszlány, gyerekként jelen volt Horthy Miklós 1940. augusztus 30-i bevonulásánál, amit a Rhédey kertben ünnepeltek: katonák lovas és biciklis felvonulása, korlátlan ingyen ebéd, Horthy „fehér lova”.
Közel laktak az esemény helyszínéhez, ikertestvérével együtt többször is a helyszínre mentek. El kellett menniük a kupleráj előtt, de ott csak futva volt szabad.
– Hogyan vészelték át a háborút?
– A nagy részét, a bombázásokat a város melletti „hegyen”, a rokonoknál. Tanúi voltak az orosz katonák kegyetlenkedéseinek, az erőszaknak, annak is, hogy a menedéket nyújtó nagybácsi, nagynéni hogyan kerülik el több ízben az életveszélyt. A szegénységük a háború végeztével sem sokat enyhült, szinte még gyerekként, de mindenképpen tapasztalatlan fiatal, tizennyolc éves lányként érinti meg a szerelem, amiről ő azt mondja, hogy soha nem teljesedett be. Ebből születtem én. Ő azt mondja, szerelemmel soha nem szerette apánkat, de biztonságban élt mellette, mert „jó ember” volt, tisztességes és szorgalmas. Ilyen értelemben „női sorsregény” is az Ajuszi. Nekik nem volt Erdély-fílingjük, még akkor sem, amikor két nagyobb testvére, szintén ikrek, nem sokkal a háború befejezése után Kolozsvárra költöztek. Ma, csaknem nyolcvankilenc évesen sem érez „erdélyiül” vagy „erdélyiesen”.
Nem érez „erdélyiesen” – Kőrössi P. József
– Mennyiben változott meg az élete, amikor átkerült Magyarországra?
– Tíz éve hoztuk át, kezdetben Budapesten lakott a kisebbik lányánál, aztán Frankfurtban a nagyobbiknál. A járvány alatt nagyobb biztonságban láttuk, ha vidékre, hozzám költözik. Ő szokta mondani, hogy olyan, mint egy gólya, aki fészekről fészekre, hazáról hazára száll. Nagyváradon a kicsi nyugdíjából nem tudott volna kijönni, itt is csak segítséggel, támogatással. Miután én 1982-ben eljöttem, Ajuszi szerint apámat negyvenszer vitték be a szekuritátéra, és arról faggatták, hogy kik Magyarországon a barátaim. Minden alkalommal sírva jött ki tőlük…
– Az eggyel korábbi könyved, a Zsákutca két irányból hasonló emlékekről szól (a könyvről itt olvashat kritikát). Volt idő, amikor megbántad vagy átértékelted az átköltözésed?
– Nem, soha nem bántam meg, hogy átköltöztem. Ez a Ceauşescu-diktatúra legkegyetlenebb éveinek kezdetén történt. Ha maradok, alkoholista leszek, vagy öngyilkos. Jól döntöttem.
– Hova sorolod magad az erdélyi-pesti tengelyen?
– Található a neten egy oldal, ahol a csángó költök közé sorolnak, ami elég röhejes, ennyit a tájékozottságról.
Nem sorolom magam semmilyen irányzathoz, földrajzi kötődésem sincs. Szerintem az Ajuszi története sem köthető kizárólag a romániai világhoz.
A Zsákutca két irányból talán igen, mert ott a diktatúra természetének lényege meglehetősen sajátos, működése, módszerei alig-alig hasonlíthatóak a „sztálinista utódállamok” többi társadalmához. Már csak azért sem, mert a sztálinista államok közül ott tartott ki a legtovább, és ott végződött minden a legdurvább lázadással, amit semmiképpen sem neveznék forradalomnak. Egyébként ritkán tartanak íróként számon, inkább könyvkiadó irodalomszervező vagyok a köztudatban – ha van ilyen. Ez persze bánt, de mindent elkövettem, hogy így legyen…
Nagyvárad, Partium
– Mindkét könyvben szinte természetes módon jelenik meg Erdély multikulturális közege. Megérintett valaha a románok és magyarok közötti ellentét? Éreztél egyszer is gyűlöletet a többségi nemzettel szemben?
– Ismét csak Nagyváradról, a Partium világából tudok élménybeszámolót tartani, bár sokat jártam a történelmi Erdélyben, Székelyföldön is mint „csavargó”. Személyes rossz tapasztalataim nincsenek, egyet kivéve: kilenc-tízéves lehettem, amikor azért nem választottak be a lakótelepi focicsapatba, mert bozgor, hazátlan vagyok. Nagyapám asztalosműhelyét államosították az ötvenes években. Apám egész életében ezt úgy emlegette, hogy a románok vették el. Soha nem lehetett meggyőzni arról, hogy nem a románok voltak, hanem a kommunisták…
Nemhogy gyűlölet, harag sincs bennem. Amennyire tudom, követem a kortárs kultúrájukat, szeretem az irodalmukat, a színházukat, több kiváló román kortárs szerző könyvét adtam ki.
– Ha már szóba hoztad a kiadói szerepkörödet, a mostani áldatlan helyzet, az infláció, az elszálló energiáarak hogyan befolyásolják a könyvkiadást? Miben bízhatunk?
– Katasztrofálisan. Semmiben sem bízhatunk!
– Demeter Szilárd meggondolatlan kijelentései miatt elég sok minden zúdult a Magyarországon élő erdélyiekre. Hogyan élted meg mindezt?
– Szégyellni valónak tartom az ő működését, ugyanakkor azt gondolom, hogy megfelelő ember a megfelelő helyen: komisszár! Diktatúrákban mindig értettek ahhoz, hogy megtalálják a megfelelő kiszolgálót, végrehajtót. A rendszerváltások után a közép-kelet-európai szoftdemokráciák többnyire mellétrafáltak, a kontraszelekció győzött. Az Orbán-rendszer Magyarországon megteremtette Erdély, és az onnan származó emberek ellenségeit, Erdélyben pedig gyűlölik az övékétől különböző kultúrát.
Én jobban sajnálom a kritikátlan erdélyi értelmiségieket, akiknek az odavetett konc nemcsak a szemük világát vette el, hanem a józan eszüket is.
– Ennyire borús a helyzet?
– Sok meghasonlott emberrel találkoztam, aki kifelé lojálisnak mutatja magát, és nem csupán lenyúl a cubákért görbe derékkal, hanem még kezdeményezi is, hogy földig hajolhasson. Majd szűk társaságban, még sok sör sem kell hozzá, siránkozva szégyellni kezdi magát, hogy másnap reggelre már mindent elfelejtsen. De nekünk, kritikus értelmiségieknek otthon és itthon is van szégyellnivalónk: „miért hagytuk, hogy így legyen?”
