Kispályások vagyunk – Beszélgetés Dezső Andrással

FALUSI DÓRA interjúja

Ha nem lennének olyan oknyomozó újságírók, mint Dezső András, jóval kevesebbet tudnánk arról, hogy milyen országban is élünk valójában. A magyar alvilág és a „kokainbárók” után a titkosszolgálatok hazai működéséről és ügyéről írt a Fedősztoriban (itt olvashat róla bővebben). Ügynöklistáról, beszervezésről és arról beszélgettünk, hogy a három könyv után milyen szemmel látja Magyarországot.

– Ha én lennék a mostani kormány tagja, egész biztos, hogy kémprogramot telepítenék a telefonodra. Szerinted mennyi az esélye annak, hogy téged is szemmel tart valamelyik szolgálat?
– Nem tudom, a munkám miatt valóban benne van a pakliban, hogy szemmel tartanak. Az biztos, hogy sokat írok titkosszolgálatokat is érintő témákban, ezért azt tudom, hogy ezeket figyelik, olvassák az érintettek. Azt azért csak remélem, hogy nem azelőtt olvassák, hogy megjelennének.

– A mi generációnk tagjai legtöbbször olyan magabiztosan vágják rá, hogy sose szervezték volna be a rendszerváltás előtt. Ahogy egyre többet olvasok erről, egyre kevésbé vagyok biztos magamban. Te is gondolkodtál már ezen? Lett volna erőd nemet mondani?
– Persze, gondolkoztam már ezen, sőt, sajnos engem már ért olyan „megtiszteltetés”, amikor arra akartak rávenni, hogy működjek együtt. Nemet mondtam. De értem a kérdést: vajon egy diktatórikus rezsimben könnyű volt-e nemet mondani vagy sem? Azt tudom, hogy ha nem is így, de olyan formán ma is felmerül ez a kérdés, hogy vajon befekszik-e az ember a hatalomnak, kompromisszumot köt-e csupán azért, hogy jobban boldoguljon. Az esetemben a válasz egy határozott nem. És azt hiszem, erre a legjobb példa az volt, amikor az egykori Index szerkesztőségében szinte mindenki felállt, köztük én is.

– Mennyi a valószínűsége annak, hogy az elkövetkező időkben tisztábban fogunk látni az ügynöklisták tekintetében?
– Nem hiszem, hogy ebben a következő években tisztábban látunk majd. Ez egy nagyon bonyolult kérdés, amit mi sem mutat jobban, minthogy eleve nem is léteznek ügynöklisták. Voltak a kommunista titkosszolgálatok, azoknak voltak munkatársaik és voltak emberek, akik nem ott dolgoztak, de beszervezték őket. Sokukat pressziós alapon. De minden egyes ügy mögött külön történetek állnak, és nagyon sok körülményt kellene ismernünk ahhoz, hogy megfelelően tudjuk megítélni az adott ügyeket.

– Tehát nem is fogunk pontos képet kapni arról, hogy hány volt ügynök és besúgó került be a hatalomba a rendszerváltás után?
– A rendszerváltáskor nagyon sok anyag megsemmisült, sok hiányos anyag maradt, tehát például azt szerintem már esély sincs megtudni, hogy hány besúgó mentette át magát a rendszerváltás utáni évekre. Azok a titkosszolgák, akik ezeket az ügynököket, besúgókat tartották, foggal-körömmel védték ezeket az embereket, legtöbbször a halálukig. Ők már nem fognak árulkodni.

– Mit gondolsz, ma bárki a szolgálatok figyelmébe kerülhet, ha ellenzékiként vagy kritikus gondolkodóként egy kicsit is veszélyes a tevékenysége a jelenlegi hatalomra?
– Nem gondolom, hogy az, ami most van, összevethető lenne a kommunista érával, de abban biztos vagyok, hogy sajnos a szolgálatokat néha használják olyan célokra, hogy a kormányra nézve “veszélyes” elemeket, köztük újságírókat, nagyvállalkozókat, értelmiségieket szemmel tartsanak. Ez nagyon szomorú, de vannak arra utaló jelek, hogy ez valóban így van. Tehát a kérdésedre a válasz: igen, sajnos előfordulhat ez.

– A Fedősztori mellett a magyar alvilág és a kokain itthoni „történetéről” is írtál már könyvet (itt olvashat róla bővebben). Melyik volt nehezebb? Melyik igényelt nagyobb kutatómunkát?
– Időben a legnagyobb munkát a magyar alvilág feldolgozása tette ki. A kokainosnál az volt a nehéz, hogy olyan embereket találjak, akik beszélni akarnak. A Fedősztoriban pedig az volt a nehéz, hogy közérthetően mutassak be egy nagyon sokrétű világot. Szóval mindegyik könyv megírása más szempontból volt nehézkes.

– A terepen hallott sztoriknak és füleseknek mekkora részét tudtad felhasználni, és mennyit kellett elvetni a megfelelő bizonyítékok hiánya miatt?
– A könyvbe sok történet nem kerülhetett bele. De nem azért, mert nem volt igaz, inkább azért, mert nagyon is igaz volt. Ez azt jelenti, hogy ha megírtam volna, akkor azt kockáztatom, hogy államtitoksértés miatt eljárás indul azok ellen, akikről azt gyanították volna, hogy elárulták nekem ezeket. Olyan történetekről van szó, amelyeket kevesen ismertek, ezért ha megírtam volna, akkor be tudták volna azonosítani a forrásokat. Márpedig az első és a legfontosabb a munkánkban a forrásvédelem. De valóban, a Fedősztoriba sok ilyen sztori sajnos nem kerülhetett bele.

– Ismert megállapítás, hogy addig eszi boldogan az ember a virslit, amíg nem megy el a gyárba, ahol készítik. A három könyv után, amely mindegyik a kulisszák mögé pillantott be, megváltozott az országról alkotott képed? Elmúltak a naiv mézeshetek?
– Sosem voltak túlzott illúzióim. Ami érdekes, hogy mindhárom könyv készítésekor azt éreztem, hogy bármelyik témához is nyúlok, mindegyikben van valami „magyaros”. A magyar maffia nem tudta kinőni magát, egyszerű mackónadrágos figurák maradtak. A kokainos könyvnél azt tapasztaltam, hogy nincsenek magyar kokainbárók, és például a szomszédos Szerbiához képest is kispályán játszanak. A Fedősztori esetében is hasonló élményem volt: valójában kispályások vagyunk. Tehát inkább ez az érzés erősödött meg. Az, hogy Magyarországon semmi sem olyan, mint ahogyan azt a filmekben elképzeljük.

DEZSŐ ANDRÁS korábbi művei: Magyar kóla; Maffiózók mackónadrágban.