PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Hetvenéves, de húsz évet letagadhatna versben, prózában, szellemben. De még a futballban is. Ráadásul a politika sem vénítette meg. Az új verseskötet kapcsán (kritikát itt olvashat a könyvről) viszont most a költő Kukorellyt kérdeztük szerelemről, kudarcról, és arról, hogy még mindig ugyanolyan öröm-e kézbe venni a friss könyveket.
– Meglepted magad valamivel a kávéházi szegleten?
– Meg. Meglepett, hogy nem lettem mogorvább ettől az egésztől. Gondoltam, majd mogorva leszek, de az még halasztódik.
– „Ez eddig is már mindenképp megérte” írod az Eltűnnek sorban című versben, amely a kötet zárlata is egyben. Nem is tudlak úgy elképzelni, mint aki nagyon perlekedne a sorssal, végzettel. Jól gondolom?
– Pedig szoktam, kurvára rossz megöregedni, és nyilván ez egyszer majd bekukkant. Képes vagyok magamat olyan szögben látni, ami nem tetszik, és akkor perlekedek. A sorssal. Minimum behúzom a hasam és lenyírom a hajam. De van elég dolgom, túl sok is, inkább azokkal foglalkozom. A tanítás – két helyen is – a Nyugodt Szív a Lakhatásért Alapítvány és a Baumgarten-díj újjáélesztésével foglalkozó Gyümölcsöskert Irodalmi Egyesület elég sok időmet elviszi. Persze vigye.
– S ha már szóba hoztuk Az eltűnés sorrendjében című, fekete humorral építkező svéd leszámolós-bosszúállós filmet, te tartogatsz magadnak valami jó dumát, frappáns utolsó mondatot, amikor érted is eljön a nagy hókotró?
– Nem tartogatok. Ha olykor eszembe jut valami, inkább leírom most, az kifizetődőbb. Mehr lift.
– „Ebben a világban nincs szerelem”, írja a kötet kapcsán Demény Péter. Vagy ha igen, akkor az sok női olvasót méltán elkeserít. Te hogyan látod ezt?
– Van szerelem. Ugyanabban a világban élünk, külön világból nem kérek, nekem, bármilyen is, megfelel ez. Valóban a létező világok legjobbika, ha akad is rajta elég ütni-vágni-való. Olykor van benne szerelem – meg pisztáciafagylalt –, máskor nincs, csak karamell és tutti-frutti. Ismerem ezt a véleményközhelyet, fogadja ásításomat.
Egy még valamiképp átlátható irodalmi térben, mint a magyar, mindenkiről mindenki tud egy-két panelt, és ezeket használni jóval könnyebb, mint az illető szövegeit rendesen elolvasni.
Ez persze puszta leírása a helyzetnek, nem kritika, én is sokszor így működöm. Beleütközöl, mint sötétben az ágy lábába, fáj, aztán megy tovább minden. Kialszod.
– Akkor a szerelmet kipipálhatjuk.
– Annyit még, hogy irodalmi szövegekben külön vizsgálni a szerelmet nem irodalomimmanens szempont, és aki a szerelemtémában lubickol, könnyen elmerül a giccsben. Nemigen ússza meg. Láttan egy csodás demonstrációt a neten, az óceán élőlényeit mutatták, mely mélyrétegekben mifélék élnek, hihetetlen, mi minden van, durva. Tisztára istenbizonyíték. Nem érted, hogy miért, minek ez is, minek az is – de nem így merül fel a kérdés, arról nem is beszélve, hogy maguk a lények nem merülnek fel! Eszükbe se jut. Túl azon, hogy nincs eszük. Ha fölhoznád, eltűnnének, ennyi eszük mindenképp van. Elpattannának.
A dolgoknak akkor jó, ha a helyükön vannak, ott vannak jó helyen, ahol jól vannak. Hú, a szerelem, az nehéz ügy.
Szerelem, nehéz ügy vagy, túl vagy írva, túl hamis, ahogy írtak rólad, írtam én is eleget rólad, és akkor nem biztos, hogy nem voltam hamis. Oké, és aki elkeseredik mindezen, az keseregjen. Sok női olvasó, ez viszont jól hangzik!
– A profán szépség a legváratlanabb helyeken is felbukkan, derül ki a kötet címadó verséből. Templomban, Szózatnál. „Nézz másfelé”, szól a jó tanács. A félrenézés is lehet ars poetica?
– Ugye, a költő itt azt akarja mondani, hogy olykor a legpontosabb nézés a félrenézés. Ha félrenézel, esetleg pontosabban találod el, amit akarsz, és a játék az, hogy találj. Szépet nézni hasznos. Jó. Finom, mint az anyukád által prezentált vasárnapi ebéd.
– Katartikus?
– Nem mindig az, de a megtisztulás felé mutat, és ha a jó-szép-nagy-elementáris-autentikus elér egy kritikus tömeget, átlendít. Egy kicsit foglalkoztam valami miatt Domenico Ghirlandaiónak a fizenzei Santa Trinità egyik kápolnájában levő freskójával, amely „mellesleg”, a háttérben a ferences rend reguláinak megerősítését ábrázolja Assisi Szent Ferenccel, III. Ince pápával és a bíborosok testületével. Az előtérben viszont a mecénás, Francesco Sassettit és a négy fiát látod, meg a nagyhatalmú Lorenzo de Medicit és három fiát, valamint az Il Magnifico környezete híres figuráinak, Angelo Polizianónak, Luigi Pulcinak és Matteo Francónak a portréit. Elég profán, ahogy ezek az urak – csupa férfi – így, templomi freskókon akarnak Istenhez közelebb kerülni. Ez nem szép. A fickók se szépek, Sassetti nem szépfiú, de Lorenzo hírhedten csúnya volt. De Ghirlandaio átszellemíti. Ez a nagy. A nagyon csúnya, mint a legszebb. Református templomokban nem látsz ilyet. Láthatsz mást, csak jókor nézz másfelé.
– Még most is ugyanolyan örömmel veszed kézbe az új kötetek első példányát? Milyen viszonyban vagy a korábbi könyveiddel?
– Ugyanolyan az öröm. Ebben a tekintetben semmi cinizmus nincs bennem, meghat, jé, mondom, nahát, és lekötelez, ha valaki csak úgy megvásárolja valamelyik könyvemet magának. El se muszáj olvasnia, a magam élvezetére írtam. Ha el is olvassa, az még jobb. Neki mindenképp. Meg nekem. Most kicsit a Digitális Akadémia miatt foglalkozom a régi könyveimmel, érdekes tapasztalat. Meglepő. Nem mondom meg, hogy pozitív vagy negatív meglepetés-e inkább.
– Mi jelenti neked az igazi sikert egy-egy könyved kapcsán? És mi a kudarcot?
– Ha kivált másokból valami furát, amire nem számítottak, és amire én sem számítok, az siker. Az Ezer és 3 című regényemet gyepálták leginkább, súlyos inszinuációk, gyanúsítgatások satöbbi. Nem véletlenül amúgy, szerintem ez a legjobb a dolgaim között. A mimóza lélek külön nem szereti, ha bántják, a kompetitív, futballista test-lélek-szellem szeret ütközni, szóval van minden. Kudarc, hogy nem játsszák a darabjaimat, hogy nem az összes gyerek ismeri a Samunadrágot, és hogy a gimnáziumban eligazoltam a Fradiból.
KUKORELLY ENDRE legutóbbi művei; Egy belga revolver; Cé cé cé pé; Pálya.
