PAPP SÁNDOR ZSIGMOND interjúja
Egy osztrák-magyar család a román gulágon: olyan történet ez, amelyet mindenképpen el kell mondani, főként ha gyerekfejjel élte át az ember. Visky András regényében (kritikát itt olvashat róla) a Duna-delta melletti sztyeppe egyik lágerének mindennapjait, a soknemzetiségű foglyok különös történeteit ismerjük meg nem sokkal ’56 után. A megírás gondjairól, a román-magyar viszonyról és a megbocsátásról beszélgettünk.
Jelenkor, 442 oldal, 4599 Ft
– Hosszú évtizedekig vártál azzal, hogy megírd ezt a családi történetet. Miért kellett ilyen sok idő a Kitelepítés megírásához?
– Meg kellett érkeznie hozzám az újabb, teljességgel váratlan fogságélménynek: a demokráciában való hit megingásának. Amit csak elmélyített a világjárvány miatti bezártságélmény. Ez pedig, váratlanul, ismert testi szenzációkban részesített, kiterjesztette az érzékeléseim tartományát és visszavitt a fogság ismerős terébe.
– Ez ijesztő pillanat volt?
– Meglepetésemre inkább boldog, semmint rémisztő időszak volt ez nekem. Hozzám nagyon közel álló, kifinomult értelmiségiek összeesküvés-elméletek sötét terében találták magukat, naponta kaptam, és még most is kapom az egybites magyarázatokat arról, hogy miben is vagyunk, és mi a háború minden kétséget kizáró magyarázata. Mintha a Lăteşti láger kelt volna életre, a sokszor tíz év börtön után kényszerlakhelyre ítélt fogvatartottak fantazmáival. Így az évtizedekig hordott és már a túlhordás tüneteit produkáló könyv egyszerre megszületett, mintegy három év alatt.
– A könyv borítója, a családi archívumból származó fényképek, a történelmi háttér mind dokumentumregényre utal. A kötet elején mégis felhívod a figyelmet arra, hogy mindez „egy gyermek képzeletének a szülötte”. Miért volt szüksége erre?
– A könyv szereplői a regényben születtek meg, „Anyánk” és „Apánk”, valamint a testvér vagy nővér kiterjesztéssel említett gyermeknevek a képzelet szülöttei.
A képzelet viszont az önmagát megismerni nem engedő, de önnön megismerésére felszólító, sőt erre kényszerítő-ostorozó valóságból táplálkozik.
Semmiképpen sem dokumentumregény, az más mondatokat, másfajta állításokat kér az írójától. A regény a valóság szelleme inkább, a regénymondatok a rejtőzködő valóság tettenérései, ha szerencsénk van. A kortárs irodalom egyik legnagyobb verselemzője, Alain Badiou filozófus, aki egykor ráadásul dramaturg volt és darabokat is írt, a versből „érti meg”, a versben önmagát kinyilatkoztató nyelvi jelentésből tárja fel a múlt századot. Saint-John Perse és Paul Celan Anabázis című verseinek összehasonlító elemzéséből jobban érteni vélem, milyen század van mögöttünk, mint a lezárt mondatokból megalkotott történelemkönyvekből.
„Mi, az erősebbek talán megússzuk” – Visky András
– Egyetlen könyv marad a kitelepített család birtokában, a Biblia. A hit ereje nélkül nehezebb lett volna átvészelni a láger mindennapjait?
– Nos igen, de vajon mit jelent a hit ereje? Mert erre a kérdésre nem lehet azzal válaszolni, hogy istenhit, ez a válasz ugyanis jelentés nélküli. Mi abban hittünk, hogy ugyan a borzalmak borzalma, amiben vagyunk, és hogy nagy eséllyel nem fogjuk mindannyian túlélni, anyát is és Péter testvéremet is biztosan itt fogjuk hagyni a fogság földjébe ásva, ha mi, az erősebbek meg is úszuk talán, apát pedig nem fogjuk látni újra sohasem, de hogy mi jó helyen vagyunk, illetve, hogy ez, ahol vagyunk, a mi helyünk. Abban hittünk, hogy ott vagyunk, ahol lennünk egyedül lehet. Ennek a hitnek a centrumában valóban az isteni személy áll, egy olyan Isten viszont, aki nem az égben van a Bachot szünet nélkül nyomató angyalok körében, hanem bizony velünk van. Azaz velünk együtt van bajban, olykor kifejezetten kilátástalan helyzetben.
– A regény megírása során milyen volt feleleveníteni, kvázi újraélni azokat az éveket? Nem akasztottak meg az írásban a feltörő emlékek? Hiszen nem könnyű ilyenkor kialakítani a kellő distanciát.
– Valóban nem, és hát ezt a tűzpróbát kell kiállnia az írónak, ha arra vetemedik, hogy a saját és a családja történetét próbálja feltárni, megismerni és valahogy elbeszélni. A distanciát a korábban említett bezártság adta meg, paradox módon.
A bezártság, később a háborús kitelepítések és milliós deportálások ukrajnai hírei olyan érzeteket hoztak fel a mélyből, amiről nem is tudtam, hogy megmaradtak bennem.
Az volt az érzésem, és most is az, hogy egy folyamatos jelen időben élünk mindannyian, velünk van az első és a második világháború, velünk van Auschwitz és Kolima, élettelen gyermektestek hevernek az utcán, fiatal anyák húzzák maguk után görgős bőröndjeiket és gyermekeiket, és az apák sehol nincsenek. A saját történetem fontossága elhalványult, sokkal fontosabbá vált számomra megtalálni az igazságbeszéd mondatait. Az én történetem a Történet fényében kezdett kibontakozni, olykor kifejezetten ellenállhatatlanul, le is kellett állnom időről időre.
Mit jelent a hit ereje?
– Meg lehetett bocsátani a rendszer képviselőinek? A románoknak, akik ezt tették a családdal?
– Megbocsátani csak személyesen lehet, valóságos embereknek, körültekintően elvégezve a feltárás munkáját. Ami persze nem történt meg, csak sápadt kísérletekről tudok. A nagyon is indulatos, de önmagát az értelmes gondolat kordájában őrző Luther Márton szerint megbocsátani csak bűnt lehet, és csak bűnösnek. A történtek megnevezése nagy, de valahogy mégis emberhez méltó feladat. Az igazságtétel istentisztelet, ezt tanította nekem Dr. Széplaki Kálmán bácsi, aki ügyvéd volt, kifinomult jogfilozófus, és aki maga is sok évet ült, mert újraírta Az ember tragédiáját a kommunistának vagy szocialistának mondott rendszert elemezve egy egész estét betöltő drámai költeményben.
A megbocsátás társadalmi feladat is, nem csak személyes, azt hiszem. Mindenesetre megszületett a regény, a szívemben pedig békesség van.
– A román történelem vagy irodalom feldolgozta ezt az időszakot? Megtörtént a szembenézés?
– A legnagyobb hatással Nicolae Steinhardt boldogságnaplója volt rám. A könyvet én adtam ki magyarul egy másik esszékönyv mellett. Titokzatos története van már a kéziratnak is, elkobzás, újraírás, a Securitate szorosan követte a sorsát. Steinhardt a börtönben lesz ortodox kereszténnyé, Jilaván keresztelik meg egy ökumenikus szertartás keretében, ami már önmagában is erős döntés, majd amikor kiszabadul, szerzetesi örökfogadalmat tesz. A román irodalmi nyilvánosság posztmodern nagyregényként kanonizálta a naplót a kilencvenes években, de hát nem az elhelyezése a legfontosabb talán, hanem az, hogy a kritikusok egyöntetűen a román regényirodalom csúcsai közé sorolták, és azóta sem változott a megítélése.
Csak a bűnt lehet megbocsátani
– Te magad hová helyeznéd?
– Én magam a misztikus irodalmi hagyományba helyezném el. Egy önmagát felfedező, kifinomult értelmiségi és eltérő szexuális orientáltságú író extatikusan áradó költészete a könyv.
– Kárpótolták valamivel a kitelepítetteket?
– Romániában létezik egy kárpótlási törvény, ez az én esetemben havi pénzbeli juttatásból áll, amit a legújabb törvénymódosítás szerint nem a kitelepítései évek, hanem apám börtönben eltöltött évei szerint számolnak ki. Meglepő, lényegesen nagyvonalú döntés. Emellett ingyen használhatom a kolozsvári közszállítást, valamint a házunk után nem fizetünk adót.
– Olyan sok viharos időszak után – például a Funar-korszak – milyen ma a többségi és kisebbségi viszony Kolozsváron?
– Kolozsvár talán a legnyitottabb és legélhetőbb helynek számít most Romániában, aminek az az egyetlen hátránya, hogy a legdrágább város is az országban egyszersmind. A kulturális javaslatok változatosak, komoly átjárás tapasztalható a románok és magyarok között.
Az én nemzedékemnek a kilencvenes években még ügynek, sőt olykor nagy erőfeszítésnek, gyakran a nemzetárulás vádját is magára vonó tettnek számított a románok iránti nyitottság.
Ma viszont úgy látom, hogy André Feriék és Horváth Benjiék számára természetes az egymás iránti figyelem. Ha viszont nem az úgynevezett magaskultúra felől nézem, bizony elszorul a szívem, amikor a kolozsvári Universitatea focicsapat meccsein teli torokból skandálják, hogy „afară, afară, ungurii din ţară” (kifelé, kifelé a magyarokkal az országból – a szerk).
Nincs jobb szerep a sajátodnál
– E tekintetben várható változás?
– Ezt a térséget puskaporos hordókra helyezték, nincsenek illúzióim, a magyar kérdés bármikor elővehető. Látjuk mekkora hatékonysággal bír működni az ősi, mindenkori ellenségképzés technikája…! A médiakor a korok legvallásosabbja, a valóságot problematizáló és eltökélten megismerni kívánó istenhit helyébe az álvalóságokat kritikátlanul elfogadó, szorongó, biztonságosnak hitt aklokba terelő üzenetek a menők, a cui bono vallásának nem látszik lenni alternatívája.
– Ahogy említetted, a kolozsvári Koinónia révén a könyvkiadásba is belekóstoltál. Melyik jobb szerep: a kiadóé vagy íróé?
– Nincs jobb szerep a sajátodnál. 2009 óta nem dolgozom a kiadónál, semmilyen jogi nexusom nincs vele, ez már régen a befejezett múlt számomra. A kiadó nem is volt az enyém, ahogyan sokan gondolják, a brandet az erdélyi CE Szövetség birtokolja. Mielőtt Amerikába költöztünk volna a családommal meghatározott időre, kiléptem a kiadóból, amit akkor Zágoni Balázs vett át és szép eredményekkel működtetett. Közben újabb nemzedék lépett színre, Balázs, tudjuk, sikeres ifjúsági íróvá lett, és azt is tudjuk, hogy megérdemelten. A kiadói ügyködésemből a könyv megszületésének a tüneményes boldogsága maradt meg, Dóra lányom talán ennek hatására tipográfiát tanult a MOME-n. Olyan tudás, amire, attól tartok, hamarosan nem lesz szükség… Eszembe sincs elsiratni, hiszen, úgy látom, beépült szépen a digitális tapasztalatba. Amikor a regény második, kartonált, tulajdonképpen félpuha kiadását megkaptam, gyermeki boldogság lett úrrá rajtam. Nem tudok betelni az illatával.
VISKY ANDRÁS legutóbbi művei: Nevezd csak szeretetnek; Gyáva embert szeretsz; Goblen.
