Richard Osman: A csütörtöki nyomozóklub | Papp Sándor Zsigmond ajánlója
Azt eddig is sejtettem, hogy egy angol luxuskategóriás nyugdíjasfalu nem lehet olyan istentelenül rossz hely a mesterséges tavakkal, rövidre nyírt gyeppel, tekepályával és uszodával. És ha még csütörtökönként nyomozni is lehet benne… Márpedig itt lehet és kell is. Az önkéntes detektívek finom angol humorral megpakolt, végig izgalmas krimiben bizonyítják rátermettségüket. Osman regényéből pedig árad az elsőkötetesek frivol szabadsága és merészsége.
Agave, 367 oldal, 4480 Ft
Ez a könyv reményt ad. Nem olyat, mint amilyet egy rózsaszínű szerelmes regények vagy életvezetési bestsellerek kínálgatnak a maguk mesterséges optimizmusával. Richard Osman hál’ istennek ennél jóval rafináltabb. Nem akármilyen történettel támasztja alá az örök fiatalság tételét.
A Coopers Chase-ben található nyugdíjasotthonban a klub zártkörű, és csupán négy taggal rendelkezik. Nem is terveznek bővítést, ezért is viseli a rendezvény hivatalosan a Beszélgetés a japán operáról nevet, hogy ne is tóduljanak az érdeklődők. A klubot Penny Gray, a kenti rendőrség volt felügyelője és Elisabeth alapította, hogy szellemileg ne rozsdásodjanak be teljesen. Döglött aktákat, vagyis megoldatlan ügyeket vettek elő (ezeket Penny tartotta meg még aktív korából), és próbáltak valami olyasmit találni a jegyzőkönyvek, tanúvallomások és szakértői jelentések között, ami annak idején elkerülhette a nyomozók figyelmét.
Hozzájuk csatlakozott később Ibrahim a neves pszichiáter, akit még mindig felkeresnek a régi páciensei, majd a szuperaktív Ron is, aki kiszagolta, hogy a japán rendezvény csak álca, és maga járt utána, hogy mit is takar. Ő egyébként régi szakszervezetisként ott volt a legnagyobb sztrájkok szervezői között, tehát nem könnyű sem átverni, sem megtörni. Majd amikor a klubalapító Pennynek megromlott az egészségügyi állapota (a tagok közelítenek a nyolcvanhoz), bekerül a helyére Joyce Meadowcroft, az egykori ápoló – a regény épp az ő „beszervezésével” indít.
Ahol öröm nyomozni
S bár igazából Elisabeth a csapat irányítója, mi mégis leginkább Joyce szemszögéből látjuk az eseményeket, az ő naplójába olvashatunk bele. Ő ugyanis más mint a többiek: nem gazdag, a lánya révén lehet csak itt, nem lett orvos, csak ápoló, és – ahogy ő fogalmaz – a különleges adottsága, hogy képes észrevétlen maradni, és úgy elsimítani az ügyeket. Ám nemsokára mindannyiuk képességére szükség lesz, hiszen a döglött ügyek után egy nagyon is eleven gyilkosság pottyan az ölükbe.
Történik, hogy Ian Ventham a nyugdíjasotthon gátlástalan tulajdonosa épp a falu bővítésén dolgozik (még több lakás, még nagyobb bevétel), de ebből ki akarja hagyni a társát, az építkezések korábbi kivitelezőjét, Tony Currant. Utóbbi sem az ártatlanság megtestesítője, számos ügy miatt került korábban a rendőrség látóterébe a drogok terjesztésétől a gyilkosságig. Ventham is tart tőle, nem véletlenül, amikor Currant megtudja, hogy nem kalkulálnak vele a bővítésnél, elhatározza, hogy megtorolja a dolgot, és elteszi láb alól a volt társát. Csakhogy még ki sem gondolhatja rendesen a tervét, amikor egy franciakulccsal megölik.
A klub kotnyeles négyeséhez csatlakozik egy fiatal rendőrnő is, akit nem használnak ki kellőképpen az őrsön, és együtt próbálják kibogozni a szövevényes ügyet, amelyben egyikük (Ron) fia is érintett. És bizony az izgalmak innen csak fokozódnak, a brit televíziós producer és műsorvezető első regényében kiválóan adagolja mindazon összetevőket, amely A csütörtöki nyomozóklubot a nyár, de talán az év legszórakoztatóbb könyvévé teszi.
Az elsőkötetesek frivolsága – Osmand
Az ő humora más nem olyan gazdagon áradó, mint Michael Chaboné (Fenegyerekek), és nem olyan rafinált, mint David Schalkóé (Nehéz csontok), ő a finomabb angol humort képviseli, ami elegánsan színezi a cselekményt, és teszi élővé és igen szerethetővé a szereplőket. Osman stílusa igencsak gördülékeny és filmszerű (Orosz Anna fordítása), a rövid epizódok gyors helyszín- és elbeszélőváltásai egy pillanatig sem hagyják lankadni az olvasó figyelmét. Így aztán nem is csodálkozunk, hogy több mint egymillió példányt adtak el belőle, így lett a tavalyi év legnagyobb angliai debütálása, és Steven Spielberg is lecsapott a filmjogokra.
A csütörtöki nyomozóklubból árad az a frissesség, ami a jó elsőkötetes krimiszerzők sajátja, és ami olyan fájdalmasan el szokott tűnni, amikor átállnak a tömegtermelésre.
És ez a veszély bizony nem elhanyagolandó, hiszen Osmant ez a regény a legígéretesebb és egyéni hangú szerzők közé repíti, vagyis nagy lesz rajta a nyomás. Ez a regény pedig épp a szabadsága miatt lett ilyen szerethetően frivol és letehetetlenül izgalmas.
És persze a remény. A könyv egyik érdeme, hogy szinte meghatóan támasztja alá az öregember nem vénember mondást. Azt, hogy nyolcvan felé sincs még vége az életnek, nyugodtan lehetünk tevékeny hősei egy ilyen elképesztő regénynek. És az olvasónak nem lesz semmiféle hiányérzete: Miss Marple kicsit bohókás utódai, a nyomozóklub veteránjai olykor fiatalosabbak a mai kamaszoknál is.
