Molnár Ferenc és a háború

Molnár Ferenc: A Nagy Háború | Daniss Győző kritikája

Az írót Az Est 1914 novemberében küldte ki tudósítónak a sajtóhadiszálláshoz. Előbb a szerb frontról, majd Galíciából továbbította a maga jelentéseit: hol gúzsba kötve a cenzúrától és a hadihatalom sajtótorzító gyakorlatától, hol pedig maximálisan kihasználva a kínálkozó haditudósítói lehetőséget. Az életmű kevésbé ismert szelete tárul fel most az olvasó előtt!

A Haditudósítások I. alcímű kötet a több műfajban is világsikerű írónak Az Est című lapban 1914 novembere és 1915 júniusa (a címoldalon tévesen 1916 júniusa!) között megjelent, a háborúhoz kötődő írásait adja kezünkbe. A római I-essel azt is sejtetve, hogy e tárgyban várható(k) további kötet(ek) is. (A sorozat szerkesztőjével és a további kötetekről itt olvashat interjút.)

A kevés híján kétszáz hosszabb-rövidebb írás igazi megértéséhez tudni kell, hogy az 1914-ben haditudósítóvá lett munkatársaknak lapjuk főszerkesztőjén kívül volt egy másik és még nagyobb hatalmú főnökük: a hadsereg-főparancsnokság irányította sajtóhadiszállás nevű intézmény. Annak tisztjei csak ritkán engedték – és általában katonai kísérettel engedhették csak –frontközelbe a „gondjaikra bízott”, de inkább szolgálatukra rendelt tudósítókat. Hogy azok az esetek zömében csak azt láthassák, hallhassák, amit ők – jobbára a harcoktól húsz-harminc kilométernyire – mutatnak, mondanak nekik.

Mindig azt mondták, mutatták persze, hogy mi folyvást győzünk, az ellenfél meg csakis vereséget szenved. Amit pedig ebből az újságírók megírtak, még azt is ellenőrizték. A lapokba csak ezek a cenzúrázott szövegek kerülhettek.

Ilyen körülmények között az újságírókat a valóságot igaz módon bemutatni képes, önálló véleményű tollforgatóból gondolkodástól eltiltott hadiszóvivővé „fokozták le”.

Mindezeket figyelembe véve kell olvasni – és szabad csak megítélni! – Molnár Ferenc híreit, tudósításait, riportjait, szösszeneteit is. Amelyeknek élére az azt elrendelők szándéka szerint a lapban oda kellett biggyeszteni az írás igaz voltát hangsúlyozó, az éberebb olvasókban azonban esetleg éppen ellenkező hatást kelthető mondatot: „A sajtóhadiszállás jóváhagyásával”. (Kár, hogy a kiadó minderről nem ejtett szót egy akár csak pár mondatos bevezetőben, „használati utasításban”.)

Molnár Ferencet Az Est 1914 novemberében küldte tudósítónak a sajtóhadiszálláshoz. Előbb a szerb fronton, utána Galíciában forgathatta tollát. Írásai számottevő hányadát „szóvivői” kiszolgáltatottságban vetette papírra. Csak kevésszer érezhette magát igazi tudósítónak, riporternek, és akkor is főképpen a harctértől térben és időben távoli esetekkel, történetekkel ismertethette meg lapja olvasóit.

Az, hogy miképpen történt mindez, arról például Az Est 1915. január 27-i száma ad képet. Az első oldalon két rövid, a sajtóhadiszállás diktálta „Molnár-írást” találni. Az egyik summázata két orosz támadásnak: „Mind a két támadást könnyűszerrel verték vissza őrt álló csapataink. Ez a két meghiúsult támadás a beérkezett jelentések szerint az oroszoknak rettenetes vérveszteségébe került.” A másik – ugyanabból a forrásból – egy magyar fogolyszerző akció végrehajtóinak kitüntetéséről szól. (Ebben a számban ezeken kívül is tucatnyi – a lap „békés” helyszíneken dolgozó tudósítóitól, kiküldött munkatársaitól, hírügynökségektől, külföldi újságokból származó – hír ecsetelte a központi hatalmak sikereit.)

Molnár és az olvasók szerencséjére azonban ő időnként már-már valóságos haditudósítói lehetőségekhez jutott.

Ebben a lapszámban például – szinte kivételképpen – egy oldalnál is nagyobb terjedelemben jelenhetett meg az A honvédek lövészárkaiban című írása. Azt viszont, hogy a meg nem nevezhetett honvéd gyaloghadosztály lövészárkai hol voltak, a háború logikájából reálisan következően szintén el kellett hallgatnia. Ám megírhatta, hogy ezúttal tényleg közel volt a harcokhoz: orosz tüzérség négy srapnelje tőle meg a hadosztály őt kalauzoló alezredesétől kilométernyire vágódott a földbe.

De a tisztessége nem állta meg, hogy le ne írja a biztonságukról: „Nem voltak azok a bizonyos haditudósítói lövedékek, amelyek az írótól tízlépésnyire csapódnak le.” A „mi” ágyúinknak és az „ő” ágyúiknak dörgése azonban fülközelben volt: „egy óra óta úgy bömböl az ágyú körülöttünk minden dombon, hogy csak százig olvastam, aztán abbahagytam. Istenem, de jó volna ezt az órát, így, ahogy van, minden költői leírás nélkül valami gramofonlemezen hazaküldeni.” Aztán leírta, a lövészárokban miket mesélt neki egy őrnagy az annak idején sokat emlegetett limanovai csata lefolyásáról, ahol a győzelemhez az is kellett, hogy huszárjaink a lóról leszállva, gyalogosként avatkozzanak a harcba. A riport egy erdőszéli pillanat leírásával zárul. Ott az ágyúdörgés közepette egy tüzér békésen ücsörögve épp Az Estet olvasgatta (vajon hogy került a kezébe éppen Molnár lapja?!?).

Efféle históriák teszik ki a kötet tudósításainak, riportjainak nagyobbik felét. E megbízatásának elején a résztvevők elbeszéléséből például azt írhatta meg (Négy órai fegyverszünet), hogy nem sokkal korábban egy szerb tiszt – németül – rövid helyi békességet kért a magyaroktól, mert eltemetnék a csatamezőn maradt halottaikat. A kérést teljesítettük, a fegyvercsöndben pedig mi is ezt tettük a magunk elesettjeivel.

És ha már az alkalmi fegyverszünet megköttetett, abban is megegyeztek a felek, hogy az állóháború lövészárkai közötti hatalmas fa odvát „postaládának” használva kicserélik a hozzájuk eljutó hazai újságokat. És további ízelítőnek még néhány – nem okvetlenül harcokhoz köthető – riport címe: Vályogvárak Szerbiában, Egy bakáról, aki kaftánban harcolt, Beszélgetés Frigyes főherceg tábornaggyal, a hadsereg főparancsnokával, Operai première a tűzvonal mögött, Korbuly László honvédhuszár főhadnagy, Egy kárpáti országút – a bakától a tábornokig, A bieci vacsora és a krosnói ebéd.

Molnárnak, amint szerkesztőségi kollégáinak és más lapok tudósítóinak is gyakori tárgya volt Przemyśl meg Lemberg elvesztése és visszafoglalása. Amikor a sajtóhadiszállás épp akkori, meg nem nevezhető városkájába megérkezett a város visszafoglalásnak híre, a tudósítókat azon nyomban tájékoztatták, hogy másnap a hadiszállás tisztjeinek vezetésével vonatra, majd autóra szállva odautazhatnak. Ebből az útból született meg a kötetben szereplő utolsó riport, a már egy legalább lokális békét bemutató Egy nap a felszabadított Lembergben.

A béke boldogsága – legalább is annak reménye – ragyogott ki egy nagyon hétköznapi, a szó szoros értelmében „földhözragadt” pillanatból is (A paraszt gyógyítja a földjét). Molnár az országútról láthatta-nézte, ahogy az öreg lengyel kapával húzogatja vissza a nemrég még egy-egy katonának valamelyes védelmet kínáló kilenc lövészteknő dombocskáját a sekély árkokba, aztán megpróbálja simára taposni a fegyveresek által felbolygatott földjét. És megjelent a lapban: „Ott görnyed, izzad és eltünteti a háborút. Simítja a csatateret. Bevarrja a hosszú, izgatott sebet, amit azóta elrohant katonák szakítottak rajta. Nyáron – vajon igaz-e? – már dús vetés fog itt állni.”

Bevezető berzenkedésem ellenére, az ott írtak figyelembe vételével mégis jó szívvel ajánlom a kötetet. Megismerhetjük belőle Molnár életművének egy keveset emlegetett szeletét, megismerhetjük a háborúnak egy részarcát, és résnyi bepillantás-lehetőséget kapunk egy hajdani politikai és hadihatalom sajtótorzító gyakorlatába.

A MOLNÁR-SOROZAT korábbi darabja: Egyetlenegy asszony.