Tamus István grafikái – In memoriam Borbély Szilárd | Kácsor Zsolt kritikája
Ebben a hónapban lesz nyolc éve, hogy Borbély Szilárd (1963–2014), aki nemzedékének egyik legjelentősebb költője és prózaírója volt, önkezével véget vetett az életének. A debreceni grafikusművész, Tamus István igényesen kivitelezett, mindössze háromszáz példányban megjelent, magyar és angol nyelven kiadott könyve az ő emlékére készült – és nem is lehet sírás nélkül letenni.
Az olvasó most egy olyan kötetről kénytelen olvasni, amely – tudtommal – nem került kereskedelmi forgalomba, de elnézést kérek érte, ha tévedek. A kötet háromszáz példányban készült a grafikusművész magánkiadásában, a szerkesztő Tamus Istvánon kívül Molnár-Tamus Viktória volt, a Borbély Szilárdtól származó idézeteket Zech Gábor fordította angolra, a halott költő és a neki emléket állító grafikus munkásságának érintkezési pontjairól pedig Áfra János írt színvonalas kisesszét, amelyet ugyancsak olvashatunk angol nyelven. (Borbély utolsó, torzóban maradt regényéről, a Kafka fiáról itt olvashat bővebben. Itt pedig interjút olvashat Forgách Andrással a könyv elő- és utóéletéről.)
Mindenesetre kár érte, hogy ez a fényes papírra nyomott, ízlésesen megtervezett és igényesen kivitelezett kiadványt nem nyomtatták ki több példányban, így ugyanis nagyon kevesekhez jut el – holott sokan vannak ebben az országban olyanok, akik Borbély Szilárd költészetére és a képzőművészettel való kapcsolódási pontjaira kíváncsiak lennének. Ő ugyanis – ezt magam is tanúsíthatom – gyakran megfordult különböző tárlatokon, a debreceni MODEM Galéria fénykorában eléggé gyakran lehetett ott vele találkozni.
Egyszer ugyanitt tárlatvezetést is tartott, emlékszem milyen hátborzongatóan szelíd mosollyal beszélt a depresszió halálos öleléséről.
Voltaképpen ez a kötet is annak a lenyomata, hogy Borbély Szilárdot mennyire érdekelte a kortárs képzőművészet.
Tamus István az előszóban meg is írja, hogy a költő egy alkalommal az ő kiállítását is megnyitotta a debreceni Kálmáncsehi Galériában, s máig emlékezetes számára, hogy milyen mély alázattal közelített a művekhez, és milyen szakszerű elemzést tartott róluk.
A kötet 21. oldalán találunk egy Hit és gondolat – Tamus István linómetszeteiről című írást Borbélytól, s habár a kötet külön nem jelöli, de vélhetően ez lehet az említett kiállításmegnyitó szövege. És mennyire sajátosan, csak a rá jellemző gondolatokat olvasni ebben a kis írásban! „A hit a lemondás és az önátadás képessége is. Lemondás és önátadás, hűség és hűtlenség, fény és árnyék, amely kirajzolja a képet.” Szinte kihallani a sorok mögül Borbély Szilárd jellegzetesen halk hangját, amelynek megvolt az a furcsa tulajdonsága, hogy minél halkabban szólt, annál erősebbet ütött. Milyen titokzatos ember volt!
Mintha ennek a kötetnek a képanyaga is éppen e titok köré szerveződött volna. Milyen titok az ember! S milyen titkokat rejt a lelke! Habár vannak e könyvben színes nyomatok is, a fekete-fehér képek – lényegüknél fogva – számomra drámaibban hatnak. Ezek végső soron olyanok, mint a fehér alapon fekete betűkkel nyomott versek: jelek azok is, jelek ezek is. Annak a titoknak a jelei, amelyet Tamus kutat, keres és felmutat az anyagszerűség dimenzióin túl.
Telitalálat ez a könyv, mert két nagyon eltérő alkotói habitus ötvöződik eggyé benne az ellentétek révén.
Két művész egymásra találása ez a könyv a halálon túli létben, ahol egymás mellé kerül a halott az élővel, és mintha párbeszédet folytatnának: kísérteties, síron túli, nem evilági beszélgetést emberről és titkokról, betűkről és rajzokról, gondolatokról és formákról. Lényegében ezen munkálkodott maga Borbély Szilárd is: jelet hagyni az emberről, a titokról, az elhallgatással kimondott gondolatról.
Először azzal a félelemmel vettem a kezembe ezt a könyvet, hogy tán Borbély Szilárd valamiféle post mortem „kisajátításának” leszek szemtanúja – és a kisajátítás szót azért tettem idézőjelbe, mert nem pejoratív értelemben használom ezt a kifejezést. Egyszerűen szólva csak azon járt az eszem, hogy ebbe a könyvbe a halott Borbély Szilárd már nem tudott beleszólni – de mire a végére értem, tudtam, hogy „kisajátításról” szó sincs. Ez a kötet méltó Borbély Szilárd alkotói szelleméhez. Ha látná, tán ő maga is elmosolyodna szelíden, és a maga visszafogottságával csak annyit mondana: „nem rossz”.
Mondom, az olvasásnak sírás lett a vége, de hát a barátság már csak ilyen megríkatós műfaj. Legalább jó előre kisírtam magamat a halála évfordulója előtt – ennyivel is könnyebb lesz ez a február.
