Székely mese az őshazáról

Molnár Vilmos: Kőrösi Csoma Sándor csodálatos cselekedetei | Papp Sándor Zsigmond kritikája

Ha tehetném, a groteszk és az abszurd közé beékelnék egy átmenetet. Valamit, ami leginkább a komoly képű csintalanságra hasonlítana. Ennek lenne egyik jeles képviselője a csíkszeredai Molnár Vilmos, aki Kőrösi Csoma Sándor világraszóló utazásának homályban maradt részleteit színezte ki a maga módján. Apokrif történetek a mese nyelvén – az irónia olykor mindent felülíró eszközeivel.

Rendhagyó legendárium – figyelmezteti az alcím a felületesebb olvasókat, akik esetleg nem értenék a címben rejlő utalást. A csodálatos itt ugyanis valóban csodálatosat jelent, mármint meseszerűt, úgyhogy senki ne kezdjen vaskos lexikonokban keresgélni, hogy vajon tényleg Kőrösi Csoma Sándor vetette-e el a pityókatermesztés magvait egy Afganisztánban élő kis népnél. Vagyis nem kell utánajárni, hogy mennyire képes beszéd a képes beszéd: nagyon. Ezek a legendák még a legendák nemzetségében is a rendhagyók közé tartoznak. Bár én egy székelyből bármikor kinézem, hogy nagy szükség esetén – de tán még szórakozásból is – megduplázza önmagát, majd amikor összefutnak valahol, órákon át azon töprengenek némán, hogy akkor most miként is szólítsák egymást. Hogy abból ne legyen bicskázásig fajuló perpatvar.

Molnár Vilmos prózája már a kezdetektől a finom paródia, a mese és a groteszk éltető jegyeiből nyerte a maga sajátos ízeit. Azt is fejtegettük már vele kapcsolatban, hogy komoly díjai ellenére messze nem ott tartják számon a magyar irodalomban, ahol kellene, elég ehhez felütni bármely antológiát a közelmúltból, és megtapasztalni a hiányát. Pedig az ő hangja valóban összetéveszthetetlen mással, elég ha csak egyetlen mondatot villantunk fel: „Kőrösi Csoma Sándornak mindig is erős nézése volt, de mióta farkasszemet nézett a Szfinxszel, annyira megkeményedett a tekintete, hogy ha rápillantott egy ellenszegülőre, az rögvest felhagyott minden szegüléssel, utána még három napig akaratgyenge lett”.

Az utóbbi években sokan próbálták aprópénzre váltani a székelyek csavaros észjárását, a magyar fül számára oly kedvesen érthetetlen ízes beszédet, a fejszevillantós humort.

De a puszta megidézés ritkán teremt irodalmat, a csupasz „egzotikum” legfeljebb pillanatnyi rácsodálkozással jár. Ám a székelyek kilencvenes évekbeli feketemunkájának verseskötetet szentelő Lövétei Lázár László műveiben, vagy a Kőrösi Csoma Sándor egyszerre fennkölt és mulatságosan elszánt kutakodásában a magyar őshaza után már van annyi tőkesúly, hogy a szöveg több legyen egyszerű nyelvi játéknál.

Persze Kőrösi Csoma itt nem a történelemkönyvek megszokott szereplője, hanem ürügy a megszokott narratívák elgörbítésére, a képzelet számára kihívást jelentő fehér foltok eltüntetésére. A megszokott népmesei elemekkel, parabolákkal és sztorikkal, székely huncutsággal felütött könyvecske önálló történetként is megálló epizódjai ugyanis egyszerre tesznek frivol kísérlet arra, hogy kitöltsék a valódi élet és a valódi utazás történetében tátongó hézagokat (hiszen valójában igen keveset tudunk róla), majd tartanak ellen a legendaképzés megszokott pátoszának az ironikus hangvétellel. Vagyis Molnár egyazon lendülettel kezdi ki a korábbi mítoszok fantáziátlanságát, és állít a helyükre újakat a maga gesztusával: mintha az utolsó pillanatban harcsabajuszt rajzolna a kiöntött szoborra, mert úgy jobban szerethető.

Molnár Vilmos rajongása és tisztelete épp azokból a gesztusokból olvasható ki igazán, amikor ellenfénybe állítja a Kőrösi Csoma körül keringő narratíva megszokott eszközeit.

Az ő Kőrösije a legkisebb fiú, a csavaros eszű vándor, aki egyenrangú félként találkozik a Szfinxszel, Buddhával, az Úristennel és a Halállal. Sőt, még ennél is kacifántosabb dolgok esnek meg a maguk természetességével. Például Tibet csak azért nem válik angol gyarmattá, mert az előrelátó Kőrösi Csoma, kicselezve a megrendelőt (a brit uralkodót), hiányos angol–tibeti szótárt szerkeszt: kihagyja belőle azokat a szavakat, amelyek segítségével – ravasz szerződés révén – a birodalomhoz lehetett volna csatolni a tartományt. A zárlat pedig telitalálat: „Halálát megsínylették a tibetiek is. Ha Kőrösi Csoma Sándor állítja össze a tibeti–kínai szótárt, akkor azokból is kihagyta volna a bekebelezéssel kapcsolatos szavakat, s Tibet ma önálló ország lenne.”

A népmesék naivitásának tudatos használata emeli meg ezeket a történetszilánkokat, amelyek persze a rögvalóságra is kellőképpen reflektálnak. Hiszen Kőrösi minden bizonnyal időben megtalálta volna az őshazát, ha otthon a hivatalnokok nem vacakolnak annyit az útlevéllel, de a kalmár epizódja is elegáns tanmese a mohóság természetéről, amelyben végül mindenki jól jár. Még az arany is. Hiszen mégiscsak jobb, ha egy kupacban gubbaszt a földben, mint szerteszét… Molnár remek ütem- és arányérzékkel képes beavatkozni, hogy ezek az apokrif történetek még véletlenül se zuhanjanak a közhelyek, vagy a semmitmondás szakadékába.

Melléfogás persze itt is akad. Mivel a könyv elejére kerültek a nem annyira erős darabok, vagyis azok, amelyekben a jól elhelyezett fricskák, és az ellentartás játéka kevésbé fejti ki a hatását, inkább csak egy-egy mondatban van jelen, kicsit nehezen lendülünk bele. Ám az egyiptomi epizóddal már elkezdünk kapaszkodni felfelé egészen a tibeti csúcsig (Kőrösi Csoma Sándor és a tibeti–angol szótár), majd jutunk el az epilógusig, amelyben megint egyszerre kavarodik remény és kritika, csodavárás és a mai valóságunkkal való cseppet sem meseszerű szembenézés.

Az Úristen ugyanis hosszas könyörgés után megengedi a két Sándornak (Kőrösi Csoma és Petőfi a mennyországban haverkodik össze), hogy visszatérjenek a földre, és nyugodtan „matassanak bele” a lenti, erősen elfacsarodott dolgokba. Lesz is munkájuk elég, mert odalent „olyan dolgok történnek könnyedén, melyeknek nehezen sem szabadna megtörténniük. Olyan dolgok mutatkoznak szerte, hogy nagy szar kis papírban.”

Kis dolgokban a legnagyobb. Folyton ez a reklámszlogen jutott eszembe a könyv olvasása alatt, hiszen Molnár Vilmos gondosan kimunkált miniatúráiban – ha nagyítóval nézünk rájuk – egész világokat találunk a maguk szentségével és profanitásával.

Ám elég csak kicsit felületesen kezelni a nagyítót ahhoz, hogy a többletjelentésű részletek, az összekacsintás cinkossága, a játék aprólékos finomsága elmosódjon.

Ezek ugyanis nem átütő erejű történetek, ez a próza messze áll mindenféle kimódolt bombasztikusságtól. Nem robban és nem sziporkázik. Az erő a finom, de erőteljes vonalakban, a történetmesélés felvállalt naivságában és groteszkségében rejtezik. És igen, humorérzék sem árt. Mert úgy nevetünk nagyjaink csodálatos és soha meg nem esett történetein, hogy közben nem spórolunk a szeretettel sem. Talán ez az, amit érdemes a székelyektől megtanulni.

MOLNÁR VILMOS legutóbbi művei: Csodák ideje; A legfelső stáció; Az ördög megint Csíkban.